Egy hamutálcára

‍(Befejezés gyanánt)

‍

Mióta kiköltöztem a teraszra, március eleje óta, éjszakánként, ha éppen nem takarják felhők az ég tágra nyílt íriszét, a sötét örvénylésben tisztán látom elviselhetetlen könnyűségemet: egy titokzatos vergődés végjátékát. Rég kihűlt fények parázsló pontjait, mezítlábas Gauloises halványuló fénycsíkjait a terasz sarkában gyűlő üvegek koordináta-rendszerében. Ha nagy ritkán elalszom, zihálva ébredek: erősödő zúgásra, fullasztó robajlásra, mintha egy tenger hajolna fölém, hogy elmondja, amit a világ kezdete óta szeretne, de minden hullámverése, csobbanása, suttogja, széthull, és csak a kagylók ismétlik öntudatlan az értelmetlenné vált zajt. Álmomban állok a parton, s hiába menekülök az áradó víz elől, egyszerre megértem, hogy a szívem lüktetésének ritmusára emelkedik mind magasabbra a terasz sarkában kiömlő üvegekből.

Mielőtt a teraszra költöztem volna, ami valójában önkéntes száműzetés, még pontosabban a körülmények ismeretéből fakadó belátás, a mindenre képtelenség el- és beismerése, így a szeretetről és boldogságról, a gyermeki csodáról lemondás egyáltalán nem szívderítő, sőt szégyenteli mozdulata, ahogy magamra zárom kívülről az ajtót, vagyis mielőtt kizártam volna magam a reménytelenség tágas univerzumába, a közös dermedtségbe, az önkiszolgáló kasszától ellépve utánam szólt az egyébként máskor komor és szinte ellenséges nő, oly kedvesen, az ismerősség simogató hangsúlyával, hogy „nem kell-e a zárat levenni az üvegről”, amit először nem értek, majd bocsánatkérő mosollyal odabiccentek, hogy „most nem, köszönöm”, s ezután a kocsmában kérdezés nélkül elém rakják az italt, „ó, neked nem kell mondani, tudom én”, szintén azzal a leleplező kedvességgel, amitől borzongató szégyent érzek, és úgy heverek a teraszon, immár kétségtelenül vereségre ítélve az élettől, mint ahogy a közép-európai kagylók a Pannon-tenger elhagyott medrében emlékeznek az oly lágyan ringató anyaölre, máig titkos összeköttetésben állva egymással, így hogy ha valahol Kolozsváron belehallgatózik valaki egy legyező formájú, kagyló hamutálcába, egész biztosan hallani fogja, hogy Pozsonyban vagy Palicson sírnak és énekelnek, beleköhögnek hamuzás közben egy gyönyörű Pecten jacobeusba, amely az első fésűje volt Aphroditénak, és ezért minden elnyomott csikk a szépséghez fűződő veszteségekben dús tapasztalat jelképe is egyben.

Mióta kint fekszem és a családom az ablakon néha kinézve tétován integet nekem, mert még mindig nem tudják, hogy én örökre a kint maradókkal folytatok észrevehetetlen és hangtalan párbeszédet az anyai nagyszülők abbáziai tengeri kagylóján keresztül, azóta próbálom megérteni a felém hajoló tengert, mit jelenthet a szívemből áradó, mindent elöntő vágy mégis a túlélésre, az álmélkodásra hajnal felé a szitáló eső kápráztató függönyén átlesve egy eredendően nem a veszteségek mitológiáját újra- és újraszövő másvilágba. A vadmeggy korai fehér virágai világítanak a tüdőrák labirintusában, ahol Ariadné bolyong, szintén a szabadulást keresve. Egy sonans, búgó kagyló mélyéről rekedt női hangot hallok, fulladozva a köhögéstől kéri számon rajtam, honnan tudom az elérhetőségét, ez egy titkosított kagylórendszer, kiáltja, és hogy fel fog jelenteni. „A férjem belehalt, mikor kiderült, hogy besúgó volt, és ezt nem bocsátom meg magának” – olvassa fejemre ismeretlenül a bűnt, amihez nincs közöm, én csak szerettem volna a szférák zenéjébe hallgatózni, mit játszanak mennyei harmóniumon Isonzótól a Donig. A nő fuldokolva felnevet, hallom, ahogy serceg a gyufa, és fújja rám a rejtett járatokon át a kaparó füstöt. „Tudja maga, mit csinálok egész nap, reggeltől késő estig? Milyen szimfóniák harsognak nálam? Iratokat semmisítek meg, éjjel-nappal. Soha többé ne keressen.” Keresem a férfit, aki Pozsony mellett nőtt fel a múlt század húszas éveiben és indiáncsapatot szervezett, elítélték ’56-ban és utána aranyat mosott a Duna vizéből, de csak egy nő hangja zúg a kagyló mélyéből, a Dráva mellől, mintha tényleg mindenhol ott lenne az egyetlen halál, Ariadné nyomában, hallom, ahogy mondja, „megeskettem a férjem, hogy nem iszik többet és boldog lesz a maradék életében, az ágyhoz kötve, minden nap elmondtam neki, mi a boldogság, és higgye el, fénylett a szeme és megköszönte a szeretetem azon a reggelen, amikor meghalt”.

Mikor kiköltöztem a teraszra, esztelen remény éledt bennem, hogy Pancoas Tobias Őexcellenciája Ariadné nyomába ered, és a szerelem csillogó, hófehér meggyfavirágait követve eltéved a történelem lélegzetvételnyi útvesztőjében, és egy tibeti tóba fagyva sajog a világ végezetéig a jobb karban, időt hagyva arra, hogy egy mozdulat, mint egy mélyről jövő, sikoltásszerű kagylóbúgás, megváltoztassa a veszteség-emlékekkel borított képzelet rendelkezésünkre álló terét. Hogy mozdulatlan, legyezőszerű hallgatásom az asztal közepén mindörökké magába zárjon, és a fölém hajoló tenger álomvizekben áztasson puha, irgalmas fövennyé minden elfogadóparancstól zengő századot.

‍