Egy férfi (Stilisztikai reváns Esterházy Péter Egy nő című művére)

Ioana Sisea: Az ibolya voltaképpen ibolya (részlet)
(17) Van egy férfi. Azt mondja, menjünk el Szentpétervárra. Kocsival. Négy nap oda az út. Esetleg öt. De láthatjuk a Néva hídjait és az északi fényt. Mondom, nem megyek, mert nem bízom benne. Ott fog hagyni a tajga közepén a nyírfaerdőben, hogy a közeli falvakban szőke hajú bábuskákat keressen, akiknek magyarul csaphatja a szelet. Azt hazudja: az erdő közepén fogja világgá üvölteni, engem szeret.
Üvöltözése – mondom – felveri a békésen szunyókáló mohákat a végtelen fenyvesben. Először az emeletes moha rezdül össze. Bár tohonya zöld kupacként tesped a fenyők törzsén, azt a benyomást keltve, mintha semmi sem érdekelné, mégis ő az első, aki kényeskedve berzenkedik a szokatlan hang hallatán. Arrafele farkas, jávorszarvas szokott üvölteni. Az ember ismeretlen jelenség. A pirosszárú moha ezzel szemben csak megrántja a vállát. Őt nem sok minden szokta megrendíteni. Nagyjából semmi. Talán a tajga végső pusztulása zaklatná fel, de csak azért, mert megszűnne a lakóhelye. A seprűmoha mindenben egyetért a pirosszárúval. Ő is úgy véli, az emeletes kolléga kissé nyápic, egy tajgalakó nem lehet ilyen finnyás. Ha furcsa új hangok lepik el a fenyvest, akkor furcsa és új hangok lepik el, és kész. A strucctollmoha viszont meggyőződéssel vallja: a pirosszárú moha a tajga söpredéke. Nem hiányozna senkinek, ha nyomtalanul eltűnne és bosszantó egyszerűségével többet senkit sem zavarna.
– Az effélék szégyent hoznak mindannyiunkra – affektál a strucctollmoha –, itt mi minden erőnkkel azon vagyunk, hogy jelenlétünkkel emeljük a hely fényét.
Egyszóval az erdő mélyén, a fenyők törzsén terpeszkedve sem fenékig tejfel az élet, és akkor még nem említettük Napóleont, aki valami miatt úgy gondolta, jó ötlet meghódítani a tajgát. Bizonyára Párizsban a Tuileriák palotájában könnyen jut ilyesfajta következtetésre az ember: üljünk lóra és menjünk Moszkvába, útközben meg csatoljuk a végtelen fenyvest Párizshoz, azaz Franciaországhoz, azaz a Tuileriák palotához. Nem is az a kérdés, hogy meg lehet-e szállni a tajgát, hanem inkább az, van-e értelme. Az érv, miszerint a népeknek szükségük van a szellemi megvilágosodásra, igencsak gyenge lábakon áll, mert a mohák, farkasok érdeklődési köre meglehetősen szegényesnek mondható, és akkor még nem említettük a zuzmókat: olyanok a tajgán, mint ráják a tengerben.
A játékszabályok világosak. Mindenki játssza a szerepét. Erről szól ez az egész. Csak nem kell komolyan venni. Fontos, hogy ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget a szavaknak. Olyan csalfa könnyedséggel kábítanak, szédítenek. Mindenről a szemantika tehet. Úgy sejtem. Így marad a ripacskodás: túlfűtött igék heveskedése, melléknevek térdre ereszkedése, a főnevek színpadias gesztikulálása, a névmások bizalmaskodó duruzsolása. Mintha már Szentpéterváron lennénk, ahol a látóhatár egy végtelenített rilkei metaforában feszül ki. „Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival, a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!” Amúgy ez nem is Rilke, hanem Walter von der Vogelweide. Elmehet Rilke a metaforáival oda, ahova akar, én juszt sem tartok vele Szentpétervárra.
– Akkor én sem megyek – mondja.
– Kihullnak a napok a kezemből – válaszolom, hogy lássa, az életnek más iránya is van, mint a jobb és a bal.


(18)

Van egy férfi. A nagyapám. Ez nem biztos. Csak ő állítja. Én – nem ismerem. Ő se nagyon engem, mert megkérdezi: én vagyok-e az unokatestvérem. Nem, nem vagyok az unokatestvérem. Határozottan nem. Fel vagyok háborodva, mit gondol ez az idegen, aki idejön hozzám, közli, hogy ő a nagyapám, majd másnak hisz, mint aki vagyok. Ez illetlen, udvariatlan, otromba, sőt neveletlen. De nem fogok jelenetet rendezni.
A kertben állunk a gyümölcsfák között. Egészen pontosan a bakbűz körtefa alatt. Ott pedig nem lehet botrányt okozni. Ugyanis ez a kedvencem. A külalakja átlagos: tömzsi, zöld, amolyan vasgyúró parasztgyerek ádáz tekintettel. A kertben vannak sokkal arisztokratikusabb gyümölcsök, mint például a pirosbélű körte, vagy különféle cseresznyék, de egyik sem olyan édes, mint az inkriminált bakbűz. Ilyen körülmények között csak megfelelően lehet viselkedni.
Én jó nevelést kaptam! Hűvösen közlöm az idegennel, amit a mély hallgatásomból nyilván már így is sejt, nem az vagyok, akinek gondol. Ha szemmel ölni lehetne, akkor az a férfi már rég elvérzett volna ott a bakbűz körtefa alatt. De sajnos ez nem következett be. Ott áll előttem. Eltökélt, hogy akkor ő most a nagyapám lesz. Csak nem tudja, hogy kell csinálni. Tíz év nagy idő! Én nem segítek neki. Főleg ekkora blamázs után. Rengeteg unokatestvérem van, de lányok csak hárman vagyunk. Az egyik éppen a nyári almafa mögül nézi az idegen férfi vergődését. Remekül szórakozik. Tudja, ha nem egy idősebb ember állna előttem és rokonaink nem kószálnának a gyümölcsöskertben mindenfelé, gátlástalanul megdobálnám ezt az impertinenst a zsebembe raktározott szilvával. Szerencsésnek mondhatja magát a „nagyapám”, mert az előző nap egy aprócska félreértés miatt, amely a patak közepén robbant ki, a barátnőmet sárral dobáltam meg. Ő sírva fakadt, mert elkényeztetett kislány, akinek a legfőbb gondja, hogy a szép ruhácskája piszkos ne legyen. Ráadásul használhatatlan, hiszen ahelyett, hogy ő is méltóztatott volna lehajolni és kikaparni némi iszapot a patak medréből, inkább csak magatehetetlenül sírdogált, és tűrte, hogy dobáljam. Ezzel végérvényesen felbosszantott, mert az egy dolog, hogy képes szerelmes pillantásokkal követni az unokatestvérem minden mozdulatát, de az egy másik, hogy nem mutat ellenállást. Ezért azt találom ki, hogy a haját is bekenem. Arra olyan büszke! Kacéran lengeti szőke loboncát, amely a derekáig ér. Tényleg szép. Ezt el kell ismernem, mert ami szép, az szép. Tehát két marékkal mertem ki az iszapot és helyeztem el az aranyszőkén hullámzó büszkeségére. Az ostoba pedig ahelyett, hogy ott nyomban belökött volna a patakba, csak állt, nézett bambán és potyogtak a könnyei.
Szóval tanulva az előző nap tapasztalataiból és joggal tartva a család heves tiltakozásától, mert amúgy rém konzervatív társaságról van szó: mereven ragaszkodnak minden apró-cseprő társadalmi előíráshoz, és úgy vélik, a jó szándékú embernek diszkréten és feltűnést kerülve kell kiélnie őrültségeit. Így a szilvadobálást nem tolerálnák. Ezért döntök úgy, hogy maradok a szemmel verésnél. Van bennem egy kis félsz, nehogy nekem ez az alak itt elkezdjen bőgni. A díszes família egy szavamat sem hinné el arról, hogy ártatlan vagyok. Rosszallóan csóválnák a fejüket, mivel még a legnagyobb jóakarattal sem lehetne azt mondani, minden gyanú felett állok. Ezen még az a körülmény sem segít, hogy ez a tisztes öregúr egykor a család minden figyelmeztetése és javaslata ellenére hangos és indiszkrét módon mutatta meg a világnak önmagát, és aztán elhagyta őket. Ha megdobálnám szilvával és ennek hatására elpityeredne, ez a családi ítélőszék előtt majd megmérettetik és könnyűnek találtatik. Így inkább nem teszek semmit.
A gyümölcsfák bólogatnak. Opportunista társaság. Bárkinek bármilyen körülmények között igazat adnának. Nem túl okosak. Állítólag valamikor nagyon régen a nagyapám ültette be ezt a területet a legkülönfélébb fákkal, még olyanokkal is, amelyeket ezen az éghajlaton a dér egy-kettőre megcsíp. Így a barackfák még a történelem előtti időkben kifagytak vagy kiszáradtak. Pont, mint a nagyapám.
Állok. Dacosan hallgatok. Az úr, aki kezdetben olyan magabiztosan állította, hogy a rokonom, most mintha elbizonytalanodott volna. Lehet, felmerült benne, hogy mégsem ugyanaz a vér csordogál az ereinkben. Ezt a meggyfák között settenkedő gyanút még az is táplálhatta, hogy nem hasonlítok azokra, akik ott sündörögnek a gyümölcsfák között, tettetve, hogy elmélyülten végzik a betakarítást, beleértve azt az unokatestvéremet, aki egy nyári almafa mögé bújva nevet. Szóval ott állunk és hallgatunk, mint a dércsípte barackfák: én nem akarok beszélni, ő nem tud mit mondani. Ennyi.

(19)

Van egy férfi. Tulajdonképpen nem egy, hanem több. Illetve mégiscsak egy. Nem Isten. Igaz, ő három, és csak az unitáriusok gondolják egynek.
Amúgy Isten ezer százalék, hogy férfi. És nem csak azért, mert ő az Atya, hanem mert csak egy férfi lehet olyan felületes, hogy megteremti a világot, amelyet tökéletesnek vél, de mégis benne felejt egy aprócska hibát, amely miatt aztán beáll az örök tökéletlenség.
Így aztán kereshetjük itt a választ az élet nagy kérdéseire, miközben Isten is csak a fejét vakargatva ücsörög a kedvenc sámliján a mennyország egyik kies sarkában, azon elmélkedve: hogy keletkezhetett ez a felfordulás. Semmilyen elfogadható ötlete sincs a világ kezdete óta – időről vele kapcsolatban beszélni végzetes félreértés lenne –, és az egyetlen valamirevaló gondolata, ami eszébe jut: a narráció. Mesélni kell. Ezzel egérutat nyer. Amíg mindenféle izgalmasabbnál izgalmasabb eseményekről fecseg, amelyek csak arra szolgálnak, hogy eltereljék a figyelmet, addig csak eszébe jut még valami jobb is.
De ez nem teológiai értekezés, hanem ott tartottunk, hogy van egy férfi, aki nem egy, hanem több. És aki most azt hiszi, ezzel minden leegyszerűsödik, nagyon téved, mert nemhogy könnyebb lenne ettől bármi is, hanem inkább tovább bonyolódik. Mint ez a történet Ádámmal és Évával. Olyan rémségesen nagyszerűen indult minden. Klassz lakás, gondtalan élet, tökéletes társ. És itt is romlott el az egész. Isten a szavak csuszamlós banánhéján hasalt el. Pofára esett. Csúnyán melléfogott. Ráfaragott. És akkor még finoman fejeztem ki magam. És mindezt miért? Hiszen oly ígéretesen indult a történet, jobban mondva a szöveg: remekbe vágott mondatok, szépen elhelyezett melléknevek, gondosan megválogatott vesszők. Egyszóval stílbravúr! De aztán az elbeszélő túlontúl elbízta magát, és még mielőtt komolyabb irányt vett volna a mondandója és lazán maga mögött hagyta volna a finnyás szószerkezeteket és komolyan vette volna a feladatát, némi alázatot tanúsítva a nagy misztérium iránt, amely fölött – minden jel szerint – még Ő sem rendelkezik: a történetmesélés egész egyszerűen kibabrált vele. Kicsúszott a keze közül.
De nincs olyan rossz, ami után jó ne jönne, így némi egészséges vívódás után elküldi elkészült kéziratát egy kiadónak. A következő választ kapja: ez nem egy könyv, hanem több. A szerteágazó szövegek között semmiféle kapcsolódási pontot nem lehet felfedezni, és még rengeteget kellene dolgozni rajta, hogy kiadható állapotba kerülhessen. Különben is, milyen cím az, hogy Isten?! Talán jobb lenne helyette a Könyvek. És az sem teljesen világos, hogy a szerző miért ragaszkodik ahhoz, hogy az írói álneve megegyezzen a könyv címével? Azzal a narrációs tévúttal is kezdeni kellene valamit, hogy az író odáig ragadtatja magát, hogy arról képzeleg, ő tudja, mit gondol Isten. Ez akkora képtelenség, hogy azonnal ki kell gyomlálni a szövegből. Akkor talán lehetne vele komolyabban is foglalkozni.
Istent nem lehet azzal vádolni, hogy ne lenne elég rugalmas, így elfogadja a címváltoztatási javaslatot, de a többi észrevételt ostobaságnak tartja, így tovább próbálkozik és végül csak sikerül kiadatnia Biblia címen a szedett-vedettnek vélt művét. A siker leírhatatlan. Viszik, mint a cukrot. Kiadják egy vagy két kötetben, részletekben, nagy alakban, kis alakban, vastag vagy vékony papíron, latin betűvel, cirill betűvel, angolul és szlovénul, régi és új fordításban.
Isten egyik kedvence egy 1847-ben Pesten kiadott példány. Novi Zavjet. Ez van ráírva. Vastag fekete táblás. Cirill betűs. A nagyszerű Vuk Karadžić fordításában. Valaki hátul cirkalmas betűkkel berótta: ЛЉБOMUP. Látszik, kissé bizonytalan volt, nem állt rá a keze a szerbus manírra. Mögötte zárójelben azért odavetette – biztos, ami biztos alapon –: Ljubomir. A lapok már megsárgultak. Nem sokat forgathatta a tulajdonosa, feltehetően nem értett belőle egy kukkot sem. Ezért inkább vett egy másikat. Azt már magyarul. Csak a félreértések elkerülése végett. Ezt fehér selyempapírba kötötte és azt írta rá: Szentírás. Hogy lássák a barátai, ő milyen művelt férfiú. A feketét ugyan néha átlapozta, de igazából a fehéret forgatta. Igaza volt. Ennek a lapjai selymesek és leheletvékonyak voltak. Szinte rásimultak a lapozó ujjakra, hogy utána hópehelyként pilinkéljenek.
„És látá Isten, hogy minden amit teremtett, vala, ímé igen jó.” És ezt rögtön egy több ezer oldalas könyv első oldalán! Csoda, ha gondok akadtak a narrációval? Elakadt, mint a sorozatíró a történet kettőszázhatvankilencedik részénél, amikor már nem lehet visszamenni az első pillanatokhoz, hanem abból kell tovább haladni, ami van, és hát ilyenkor nem marad más, mint hogy valakit elrabolnak, vagy esetleg kiderül egy eltitkolt féltestvér létezése; majd ezt a sok marhaságot, amelyet jobb híján fordulatnak hívunk, az elkövetkező kettőszázhatvankilenc részben kell helyrehozni. Ebből az a tanulság: sosem szabad saját művünkről elragadtatással beszélni, főleg nem az első bekezdésekben.
Ennek semmi köze ahhoz, hogy hány férfi van. Az viszont tény: sokan úgy vélik, egész életünkben ugyanazt az egy történetet írjuk. Azaz akarom mondani, ugyanabba a férfiba szeretünk bele újra és újra. Lehet, hogy ezt nem is mondta senki, csak én gondolom így. A lényeg, ha céltudatosak akarunk lenni, leegyszerűsíteni a bonyolult képletet. Az egyszerűsítés mindig jó, kihúzni pár száz oldalt, az minden szöveg javára válik. Csak arra kell ügyelni, nehogy a lényeg vesszen el. Tehát van egy férfi.


(22)

Van egy férfi. Életem legnagyobb és legfontosabb liaisonja: bizonyos időközökben, ugyanazon környezetben látom, anélkül, hogy valaha is összeismerkedhetnék vele.
Először egy koncerten találkozunk, ahol pont előttem ül olyan terjedelemben, hogy csak a nyakát látom egész végig. Beethoven Op. 22. zongoraszonáta. Igyekszem a zenére figyelni. Behunyom a szemem, de csak két dologra tudok gondolni: az előttem ülő tarkójára és Sz. ámokfutó értelmezésére. Szerinte ez a zongoramű egy nő kálváriájáról szól, akit segítőkész és ambiciózus szülei egy gazdag és befolyásos vőlegényhez adnak hozzá. A jövendőbeli mást szeret, semmi kedve nincs egy olyan feleséghez, aki iránt nem érez semmit. De ez a frigy nem az érzelmekről szól, hanem az érdekekről. Így a menyasszonyt a gondos család felteszi az első gályára. A rabok, akik a hajó evezőjénél ülnek, a brutalitástól és kegyetlen bánásmódtól elvadult emberek. A gálya viharba keveredik. A legénység elveszti az uralmat a hajó felett, a rabok fellázadnak, megölik a kapitányt és a matrózokat. Csak a menyasszony marad életben. Sz. részletesen meséli el, mi mindent tesznek ezek az elvadult emberek a nővel, aki valami csoda folytán mindennek ellenére életben marad. A barbárok egy idő után egymás ellen fordulnak, mert – Sz. szerint – mind beleszeretnek áldozatukba és halálosan féltékenyek a többiekre.
Ostoba és a férfiak fantáziájára jellemző beteges képzelgésnek tartom az egészet. Szerintem Beethoven szonátája nem más, mint egy kellemes őszi séta a parkban. A levelek sárgán és barnán vitorláznak, majd hangtalanul érnek földet. Puha, meleg takaróként fedik be a park gyepét. A léptek alatt vidáman zizeg az avar, az őszi bágyadt napsütés játékosan keresi az utat a fák között és jópofa fénypamacsokat rajzol a több színben pompázó lehullott levéltakaróra. A kutya boldogan kergeti ezeket az ugráló, aranyszínű labdacsokat, majd beleveti magát a kupacba gyűjtött száraz levelek közé és úszni kezd benne, mintha csak a Dunában lenne. Nagyon elégedett és pillanatok alatt rombolja szét a gondosan egybe gyűjtött avart. De hiába! Bármilyen varázslatosan is csillogjon az ősz a parkban és örüljön a kutya az életnek a képzeletemben, a zenén keresztül beúszik Sz. gályája az agyamba és nem tudom kiverni onnan.
Másodszor az utcán futunk össze. Ő elgondolkodva halad az Astoria felé, ahol éppen egy japánnak tűnő turistacsoport vonul el, jobban mondva, csoszog el bámészkodva. Az ázsiai turisták imádnak csoszogni. Ez valamilyen kötelező civilizációs elem, a lábakat még véletlenül sem elemelni a földtől – drága anyaföld –, hanem rajta csúsztatni. Mintha attól félnének, ha felemelik az egyik végtagjukat, akkor egyszerűen kirepülnek a világűrbe. Tehát elgondolkodva vonul az Astoria felé. Nem lát, nem hall, de semmiképpen sem csoszog. Inkább határozott léptekkel megy előre. Ha nem lenne akkora zaj, akkor még léptei döndüléseit is hallani lehetne. Így aztán csak elsodorja a fele csoportot. A kabátgombja véletlenül beleakad egy kamera zsinórjába, amelynek a másik végén egy aprócska nő igyekszik felvenni mindent, amit a környéken lát, és meglepett arcot vág, amikor érzi: lebeg. A kamerába kapaszkodik, nem érti, mi történt. A lebegő nő magával ránt még két távol-keleti turistát, az egyiket a felesége karolja – így aztán ő is ott fityeg a lebegőkkel –, a másik pedig ijedtében megfogja két utazótársa kezét, akik szintén elemelkednek a földtől. Távolról olyan látványt nyújtanak, mintha valaki színes léggömböket kötött volna össze. Az ismeretlen férfi ekkora súlyt vonszolva magával ráeszmél: valami történt. Akkor veszi észre a balesetet, és előzékenyen talpra állítja először a kamerás hölgyet, utána az egész lebegő társaságot. Azok hajlongva köszönik az előzékenységét és hálás szemekkel merednek rá.
Legközelebb az állatkertben futunk össze. Én utálom az ilyen helyeket. Nem értem, miért jó bezárt állatokat nézegetni. Abszurd az egész. Kiragadni a vadakat természetes élőhelyükről, hogy körbekerítsük őket egy olyan éghajlaton, amely vagy túl hideg, vagy túl meleg számukra, csak az embernek juthatott eszébe. A hangyák – jól szervezett társadalmuk van – bizonyára nem zárnák be sehova a homo sapienst, csak azért, hogy utána nézegessék. Így aztán az, hogy az állatkertben sétálgatok, felér a lét kínzó agóniájával. A katekizmus felteszi a kérdést: mi végre teremtette Isten a világot. Az emberért – hangzik a válasz. Mi végre teremtette Isten a világot – kérdezik a hangyák. A hangyákért – adják meg a választ.
Tehát ott állok a wombat előtt elkeseredetten, és azon gondolkodom, mi értelme van szőrös kupacként egész nap pislogni a világra értetlenül. Wombat bizonyára nem elmélkedik a katekizmus kérdésein, főleg nem fárasztja elméjét olyan hiábavaló kétkedésekkel, mint mi végre. Nem nagyon érdekli ez, sem más. Ez irigylésre méltó. Wombat csak mély lélegzetet vesz és egy kényelmesebb pozícióba helyezkedik el. Ekkor jön meg az ismeretlen férfi. Kezét egy ötéves gyerek szorongatja. Látszólag őket feldobja a wombat céltalan élete, és lelkendezve közelednek a szőrös állat ember által alkotott lakhelyéhez. Milyen állat ez a szőrmók? Hány éves? Mit eszik? Van testvére? Hány órát alszik? Eszik egeret? Szereti a spenótot? – kérdezi a kisgyerek.
Borzongató érzés, hogy akár meg is ismerkedhetnénk, de még inkább izgalmas az a lehetőség: soha nem lesz semmi közünk egymáshoz, és így esélyünk sem lesz úgy elválni, hogy bármit is egymás szemére kellene vetnünk. Ez a szabadság. A tudat: nincsenek félreértések, sértődések, kompromisszumok, kimondott és ki nem mondott szavak, félelmek. És legfőképpen nincs önostorozó megbánás.


(25)

Van egy férfi. Azt mondja, szólítsam Zeusznak. Amúgy Bélának hívják. Engem Aphroditénak fog nevezni. Finoman megjegyzem, a főisten apja volt a szerelem istennőjének.
– Okoskodni akarsz, vagy jól érezni magad? – kérdezi.
Ez nem kérdés, nyugtatom meg. Úgy simogatja meg az arcomat, ahogyan a gazdi teszi, mikor kiskutyája odahozza neki a labdát a parkban.
– Ügyes Aphrodité – mondja.
Én meg dorombolok. Mert az élet olyan zavaros, mint egy Bulgakov-regény első oldala: az ördög Moszkva utcáin kószál málnaszörpöt szürcsölve, majd csatlakozik hozzá egy kedves barátja, aki egy fekete macska, és később egy fej gurul a villamossíneken. Káosz a köbön, de ettől szórakoztató. Szóval én is nyugodtan lehetek Aphrodité. Nem olyan nagy baj az. Ennél sokkal rosszabb dolog is történhetne velem. Mondjuk, ha Szókratésznak szólítana. Vagy Zrínyi Miklósnak. De a Zrínyi Ilona sem lenne sokkal jobb. Illetve a Mata Harinak sem örülnék túlságosan. Szóval végeredményben az Aphroditénél nincs jobb. Az embernek rugalmasnak kell lennie. Mert mindenkinek mindig más kell. Ez nem tisztességes, de ez van. A légy önmagad meg az ehhez hasonló kéretlen jó tanácsok csak arra jók, hogy lelkiismeret-furdalást okozzanak. Még szerencse, hogy a villamossíneken guruló fejek hamar feledtetik az ilyen ostoba, hiábavaló, önmarcangolásba kergető gondolatokat. Így aztán alakoskodhatunk a megcsömörlésig.
Pedig mekkora szükség van az istenekre! Még akkor is, ha csak baj van velük. Ugyanis elérhetetlenek. Mint Aphrodité. A napsütés és a rengeteg sárgabarack megfeküdte a görögök gyomrát, és ennek következtében minden, a mezőn tébláboló kecskepásztorlányba beleszerettek. Ez olyan méreteket öltött, hogy teljes gazdasági pangás állt be, mivel senki sem dolgozott, hanem vagy egy gránátalmafa árnyékában ölelgette kedvesét, vagy pedig egy sziklaszirten üldögélve bámulta a tengert, miközben hexameterekben zengedezett szeretője szépségéről. A helyzet tarthatatlanná vált, mivel az elmaradott ókorban még nem voltak közgazdászok, akik tájékoztathatták volna a bugrisokat: növekedés nélkül nincs boldogság. Viszont arra azért ők is rájöttek, a végtelen hedonizmust keretek közé kell szorítani, és így megoldásként a szakrális térbe terelték a mindennapok bohém kilengéseit. Így született meg Aphrodité, aki igencsak messze áll a Willendorfi Vénusz ideáljától. A kövér nők amúgy is az éhező társadalmak eszményképei. Ahol nincs mit enni, nemcsak puszta kihívás a vastag hájrétegek felépítése, hanem elérhetetlen álom.
A görögöknél szó sem volt éhezésről, így Aphrodité úgy emelkedik ki a tengerből, ahogy azt Botticelli megálmodta. A hullámok tarajosan fodrozódnak, az istennő pedig szemérmesen takarja el karcsú meztelenségét leomló hajfürtjeivel.
Ha őszinte akarok lenni, nekem sem tetszik a Béla. El sem tudom képzelni, hogy lehet valakinek ilyen neve. Anyámtól tudom, engem is így hívtak volna, ha nem lánynak születek. Elhatározom, hogy sosem kezdek Bélákkal. Ő kivétel. Bár nem tudom, miért tettem kivételt, és valahol érzem, baj lesz belőle. Ő sincs teljesen megelégedve velem, szerinte túl idős vagyok hozzá.
Tehát itt állunk, és próbáljuk meggyőzni magunkat és a másikat, hogy azok vagyunk, akire a másik vágyik. Mindig így megy ez. Másra vágyunk, és végül azt kapjuk, amit megérdemlünk. A hangsúly viszont a máson, a sejtelmesen titokzatoson, a fantáziaborzolón van. A valóság meg az: ott áll előttünk Zeusz, aki valójában Béla. És ez hervasztó.
Azt hiszem, mégsem tudok túllépni ezen a Béla-dolgon. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy Zeuszra koncentráljak. Zeusz, te isten vagy – gondolom vagy mondom, már nem tudom.
Eszembe jut Tóth Árpád.

Előttünk már hamvassá vált az út,És árnyak teste zuhant át a parkon,De még finom, halk sugárkoszorútFont hajad sötét lombjába az alkony:Halvány, szelíd és komoly ragyogást,Mely már alig volt fények földi mása,S félig illattá s csenddé szűrte átA dolgok esti lélekvándorlása. Aztán az, hogy újra kellene festetni már a szobát, a plafon rémes. Egy vagyonba fog kerülni. Akkor ugrott a nyaralás. Esetleg mégsem olyan sürgős. Kibír még egy évet. A hűtőt is ki kellene cserélni. Vagy ezt, vagy azt. Mindent nem lehet. Választani kell. Plafon, hűtő, nyaralás vagy Bánk bán. Az egyik tanárom az egyetemen határozottan állította: Gertrúd ártatlan. Mit tehet ő arról, hogy az öccse nem bír magával? Micsoda ostoba érvelés! De ennek a Gertrúdnak nem valami Béla volt a férje? Nem, András. Biztos, hogy András. A fenébe a Bélákkal! Most kezdhetek mindent elölről.
Végül aztán mégis ő az, aki nem bírja elviselni, amilyen vagyok.