Egy erdélyi „császári és királyi” orgona

Gagyi Botond: King 2
A 20. század elejének magyarországi – és ekként persze erdélyi – egyházi megrendelői az új templomokba megkívánt vagy felújítandó orgonák kapcsán megkerülhetetlenül árajánlatért folyamodtak a „birodalmi” Rieger Testvérek üzeménél, amelynek 1894 óta Budapesten, a X. kerületben is leányvállalata volt. (A magyarországi Rieger csak 1952-ig használhatta a nevét, később állami vállalat lett, majd Aquincum Kft. néven privatizálódott.) A pécsi Angster-üzem mellett a Rieger volt a legnagyobb gyártó. Szakmai hagyománya 1844-ig nyúlik vissza. Franz Rieger (1812–1886) ekkor készítette el opusz 1-esét szülővárosában, Jägerndorfban a vártemplom számára. A városkát ma hivatalosan Krnovnak hívják, Csehország északkeleti határtelepülése.
Ám a Rieger nemcsak sikertörténet, de kortárs valóság is. A közelmúlt egyik óriási vállalkozása kínai projektjük volt: a csengcsoui Nagyszínház számára épített 70 regiszteres, négy billentyűsoros-pedálklaviatúrás orgona, amely formatervezési szempontból igazán egyedi, minthogy természetesen igazodnia kellett a hipermodernnek számító, merész vonalú épület stílusához.
De vissza a kezdetekhez! Az alapító Franz Rieger és Fiai (Otto és Gustav) üzeme a 19. század iparosításának, modernizáló törekvéseinek, de egyben szociális tudatosságának is kitűnő példája. 1879-ben nagyarányú munkáslakás-építésbe fogtak, majd kidolgozták a beteg- és balesetbiztosítási rendszert. Feddhetetlen minőségű gyártmányaikat nemcsak díjakkal ismerték el. 1896-ban császári és királyi udvari szállító címet kaptak Bécstől. A századfordulón pedig, amikor a jägerndorfi üzem már több mint százötven alkalmazottal dolgozott, a munkáslakások saját elektromos áramellátáshoz jutottak. Nagy szó volt ez akkoriban!
1903-tól ifj. Otto Rieger (1880–1920) vezette a gyárat. Hirtelen halálát követően azonban – pár évi megoldáskeresés után – Rieger legjobb munkatársával és barátjával, Joseph von Glatter-Götzcel új családi tulajdonba került a vállalkozás, ám megmaradt a patinás Rieger név. 1924-től Glatter-Götzék (összesen három nemzedék) már nemcsak a késői romantika orgonaeszménye mentén dolgoztak – amely a Rieger céget az első időszakban kizárólagosan jellemezte –, hanem a változó ízléseket követve az ún. Orgelbewegung szempontjaira is tekintettel voltak: a klasszikusnak számító mechanikus, csúszkaládás orgonák iránti nosztalgiára.
A többségében templomi használatú, viszonylag kis hangszínspektrumú orgonák mellett van Erdélyben egy kiemelkedő ­Rieger-­koncerthangszer is, az opusz 1800-as. A marosvásárhelyi Kultúrpalota orgonáját Bernády György polgármestersége idején, 1911-ben rendelték meg Otto ­Riegertől, Antalffy-Zsiross Dezső, Schmidt­hauer Lajos budapesti orgonaművészek tervei és a Karácsonyi István által ajánlott diszpozíció szerint. Nem volt olcsó mulatság: kezdetben 15–16 ezer osztrák–magyar aranykorona volt az orgonára előirányozva, de végül közel 50 ezer koronáról érkezett meg a számla. A hárommanuálos-pedálos orgona műszaki átvételére 1913 júliusában került sor a cégvezető Otto Rieger jelenlétében. Nyilván akkor is nagy hangszernek számított a vásárhelyi: 63 regiszterét összesen 4463 síp szólaltatja meg. Álságos volna különösebb „műemlékvédelmi tudatosság” eredményeként értékelni azt a tényt, hogy az összes síp máig eredeti, azaz több mint száz éve készült. Valójában a mindenkori erdélyi szegénység és/vagy érdektelenség, illetőleg a kedvezőtlen politikai széljárás folytán alakult így. A hangszer első „gazdája” Zsizsmann Rezső volt, őt követte Metz Piroska, Csíky László, Kozma Mátyás, majd kortársunk, a Filharmónia alkalmazottja, Molnár Tünde.
A rendszerváltozás előtti években a vásárhelyi Kultúrpalota orgonáját Mesnyi János tartotta karban, az „ahogy lehet” jelmondat szerint. Feladatát a nagyszebeni Hermann Binder vette át, aki manapság is széles körű és szakszerű orgonarestaurátori munkásságot folytat.
A koronavirózis-járvány miatt rendhagyó módon, online nyilvánosság előtt zajlott az 1913-as hangszer generálfelújítása utáni újraavató-ünnepség április 5-én. A munkát a jó hírű szászhermányi orgonaépítő és -javító cég, a Construcţii de Orgi şi Tâmplărie végezte. A munkálatok több hónapig tartottak, 2019 nyara folyamán a nagyteremben ezért nem is voltak rendezvények, hiszen a restaurálás jelentős része a helyszínen történt. A régi diszpocíziójú, de műszakilag teljesen újjáéledt hangszeren Molnár Tünde játszott.