.svg)
Évet nyitott január 19-én a nagyváradi Törzsasztal sorozat. Az Illyés Gyula könyvesboltban Vida Gábor íróval találkozhattunk: az est fő témája a nemrég megjelent Egy dadogás története című, Déry-díjas regénye volt. A kisjenői születésű szerző a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, magyar–francia szakon végzett, 1994 óta él Marosvásárhelyen, a Látó szépirodalmi folyóirat próza rovatának szerkesztője.
Vida Gábor estjén nem marad szék üresen, ami érthető, mert fontos dolgokról esik szó a könyv kapcsán, mely – ugyan önéletrajzi ihletésű, ám minden, amit leírok, azonnal fikcióvá változik, mondja a szerző. A regény főhőse különös “félszerzet”, alföldi magyar apa és hegyi székely anya fiaként ide-oda vergődik a megfelelési kényszer, az elvárások ég és föld amplitúdójú skáláján, mely közt ott van ráadásul egy egész Erdély és egy erdélynyi történelem.
Vida Gábor elismeri, hogy az írás azoknak regény, akik közelről ismerik a családját, mert tudják, hogy nem pontos jegyzete a megtörtént eseményeknek; azoknak, akik nem ismerősei, valós életrajzként sorolják be. A szerkesztést az emlékezés változatai és változása befolyásolták, valamint az emlékezet természete, mely szerint amire valójában emlékszünk az, amit valaha elmeséltünk. Vida végig tökéletesen nyíltan beszél, erősen vallomásos jelleggel életének mélypontjairól is, a pszichoterápiás tapasztalásairól és alapvetően a családról, amelyben felnőtt, amelynek történetét végre valaki el tudja mesélni, segítve a szükséges szembenézést – no persze rendre kicserélte a valós személyek neveit orosz, angol, francia tulajdonnevekre, hogy ne legyen sok morgás a felismerhetőség miatt. Mindig a másik a hibás – teszi hozzá Vida, egy leheletnyi iróniával. Ez az irónia, sőt, sokszor a cinizmus végigkíséri a beszélgetést, meghívottunk intelligensen mar bele gyakorlatilag mindenkibe, felekezettől, vallástól, nemzetiségtől függetlenül, úgyhogy a helyszínen gyakorlatilag senki sem érezheti megsértve magát – alapvetően mindenki sérült - úgyhogy igazságos játék megy. Szóval alapvetően két világ feszül egymásnak a regényben (a valóságban szintúgy): a móriczi és a Tamási Áron-féle magyartípus. Emellett a magyar-román, a magyar-székely és persze a magyar-magyar konfliktus kíséri, kísérti a cselekményt és a karaktereket is. Egy kicsi jóindulat kéne ahhoz, hogy értsük egymást.
A családi ridegség, szigor, széthúzás, költözködés, a pletyka, a rosszindulat, a diktatúra (családon belül és kívül), az alkoholizmus, a képtelenség a változtatásra mind-mind olyan tényező, amelyek nem igazán nyújtanak lehetőséget egy gyereknek biztonságos lelki fejlődésre. Egy rendes dadogás hároméves korban kezdődik. – mondja Vida. Nem csoda hát, hogy kikezeletlenül maradt nála is ez a dolog, ám – talán annyira nem meglepő módon – más nyelven nem dadog. Megjegyezném, hogy az estének végig olyan lendülete van, hogy néha átfut az agyamon, hogy a beszélgetés tartalmát általában konceptuálisan is alátámasztja, erősíti ez a beszéd-deficit, amely ez által szinte perfomansszá emeli a szerző megnyilvánulásait. Úgy értem, nem véletlen, hogy egy-egy kritikus, kibogozhatatlan (családi, emberi, történelmi) gócpontnál akad meg a beszéd – nagyon erős hatása van így. És teljesen jogos. Azt mondja Vida Gábor, hogy a könyv ritmusát formailag a dadogás adja meg.
Egyébként a könyvhöz való nyersanyaggyűjtésben a két nagyapja és az édesanyja is közreműködött. Sokat beszéltek, sokat mondtak. Ezekből kellett kibogarászni a lényeget – még ha olykor ez nehézkesnek is tűnt a különféle emlékezet-verziók ütközése miatt, majd következett a lehetőség szerint alapos utánajárás történelmi, földrajzi szempontokat is figyelembe véve.
A komor és gúnyos valósággal való szembesítés végigszánt az estén, amit Vida Gábor szellemes stílusa kellően ellenpontoz, és a hallgatóság alapvetően jól szórakozik. Kőrössi P. József ezek után – zárásként – elszórja a remény magvait. A regényben mindenki szomorú és sikertelen, kivéve a fiút. És Vida Gábor a fiú, mondja.
