Egy csokor ibolya

Hajnaltájt ette haza a fene. Lerogyott az ágy szélére, és miközben azon törte a fejét, hogy érdemes-e egyáltalán lefeküdnie, meg hogy talán le kéne rúgnia a szandálját, már el is dőlt. Kora délután arra ébredt, hogy nyelve a szájpadlására tapad, dereka elvásott, nyaka megmacskásodott, és iszonyú szomjúság kínozza. De a legrohadtabb a tetszhalálból ocsúdó tudat mélyén mocorgó emlék volt, valami halaszthatatlanról, amiről már lekésett vagy éppen most késik le. Aztán lassacskán összeállt a fejében.

Ó, marha, motyogta elkeseredetten. Mekkora marha vagy.

Feltápászkodott, kivonszolta magát a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, melyben csak néhány szottyadt paradicsom és paprika árválkodott, meg egy üveg, egy szem satnya csemegeuborkával, amiről már napokkal korábban leitta a levet. Poharat vett elő, jól kieresztette a hideg vizes csapot.

Miért vagyok én ekkora barom?

Mohón ivott, aztán visszarogyadozott a szobába, feltúrta az ágyat a telefonjáért. Hosszan csöngetett, de hiába.

Marha. Barom. Hogy lehetek ilyen ökör?

Összevakarta magát, felállt, az előszobában lerúgta a szandálját, letépkedte magáról a trikót és a farmert, betámolygott a fürdőszobába, elhevert a kádban. Hosszan folyatta a fejére és arcára a forró vizet. Bolond vagy. Be kéne zárni a Lipótmezőre. Ezen elgondolkodott, hogy hányféle kifejezést ismer rá. Lipót, sárga ház, viccház, vigyorgó, diliház, őrültekháza, elmegyógyintézet, mosolygó. Eszébe jutott egy vicc. A bolond megállít egy járókelőt. Megmondaná, kérem, melyik a túloldal? Az ott szemben. Megőrülök! Onnan meg állandóan ideküldenek! Tébolyda. Ez a legjobb. Tébolydában tébolyognak a tébolyultak. Mi a francért mentem velük? Nem kellett volna. Tudtam előre. Igazi barátok az ilyenek? Ne kend másra! Hívtak, mentél. Na, csak egy pohárral. Éppen csak koccintunk. Mondhattál volna nemet. Agyoncsapnak? Vérebekkel marcangoltatnak? Izzó vassal sütögetik a talpadat? A nagyapja kutyája is véreb volt. Ha elkapta, széttépte és megette a macskákat. Bundi. De a falubeliek Mackónak becézték. Olyan a mellkasa, a mancsa, a pofája, akár egy fekete medvének. Láncon van, de sokszor eltépi a láncát, aztán átugrik a kerítésen. Ő még kiskölyök. Tél van, farkasordító, zimankós tél, ő meg kalapáccsal, foga közt apró szegekkel mászik befelé a kutyaól szűk bejáratán. Zsákvásznat, kivénhedt öreg gyerekpaplant szegez a deszkára. Nagyapja neveti. Aztán nagyapja a kórházban. Falnak fordul, hiába szólítja, nem fordul kifelé, pizsamás hátát mutatja. Szégyelli a sokszor hallott mondatokat, amiket kimond, szégyelli, hogy esetleg más is meghallja a kórteremben a mondatokat, amikkel őt biztatta a nagyapja réges-régen, amikor még kisgyerek volt, olyankor, ha lezuhant a falról, ha eltaknyolt az erdőben a biciklivel, vagy ha lázas betegen kuksolt a paplan alatt, fogunk mi még táncolni, biztatta, meg hogy táncolunk mi még a lakodalmadon, ezeket suttogja most, ismételgeti rekedten, mint valami varázserejű mondókát, újra és újra, és könnyes a szeme, már nem érdekli, hogy ki hallja és ki nem, kétségbeesetten igyekszik visszatartani a sírást, és bármit megadna érte, hogy a nagyapja felé forduljon, nem kell hogy mosolyogjon, elég lenne, ha csak rápillantana. Bundi megnyalja a kezét. Tátott szájjal vigyorog, hosszan lelóg a rózsaszín nyelve, erre őt olyan boldogság önti el, hogy mennyi jót tehet még, mennyi örömet szerezhet az öreg kutyának, semmi lánc, semmi ól, sok-sok finomság, és akkor már a nagyapja is él és egészséges, nevet, és ő boldog, hogy helyrehozhat vagy inkább bepótolhat elmulasztott dolgokat, és tudja, hogy lehetetlen, hiszen halottak, álmodott már ilyet, most mégis olyan valóságos, amit átél, hogy szinte ujjong, nem kételkedik a csodában…

Ki tudja, mennyi ideje feküdt a kádban, öt perce vagy húsz, csorgott a víz a mellkasára. Kinyitotta a szemét. Nem kis időbe került, míg látásra tudta élesíteni a tekintetét. Kitátotta a száját, arcába eresztette, kiköpte a vizet. Nyögve felült, elzárta a zuhanyt, kikecmergett a kádból.

Hiába telefonált, a vonal végén most sem vették fel a telefont. Délután négy óra volt. Tiszta trikót kapott magára, csapódott az ajtó, reccsent a zár. Rohant a virágoshoz.

Mindegy – mondta az asszonynak. – Szép legyen. Mint egy mezei csokor. Születésnapra lesz.

A lakásban csönd, félhomály, és a megszokott nyugalom. A nappali kisasztalán, a tévéújság mellett szemüveg, alatta cédula: Sétálni mentem. Ne aggódj. (Ha aggódnál.) Selyempapírba csomagolt, szép csokrát a kanapéra tette. Lerogyott az egyik fotelba. Minden rendben volt. A szőnyegek, a függönyök, a lemezjátszó mellett a Bach-lemez borítója a barokk orgonával, melyre még gyerekkorából emlékezett. A kiskomód tetején fotók, apróságok. A hűtőben érintetlenül a tegnapi ünnepi vacsora. Az asztalkán, csak akkor vette észre, apró vázában egy csokor friss, szinte még harmatos ibolya.

‍