Egy az újrafelfedezettek közül

Alexander Zemlinsky két világ metszésében élő és alkotó zeneszerző volt. Művei jó okkal emlékeztetnek arra a közismert modellre, amely szerint a 20. század „komolyzene”-irodalma két, egymással élesen szembenálló irányzat feszültségében lett oly bőséges és változatos. Ha Schönberg, Sztravinszkij és társaik a zene – s ezen belül különösen is a színpadi alkalmazott zene – radikális újrameghatározását sürgették, a másik póluson ott tevékenykedtek a nem kevésbé ihletett tradicionalisták, Rahmanyinov, Sibelius és még sokan mások, akik a 19. század esztétikai hagyatékát tartották hűségesen továbbfejlesztendőnek. Ha ezt a bejáratott kétpólusú modellt érvényesnek fogadjuk el, Zemlinsky (1871–1942) helye épp középen határozható meg – másképp fogalmazva: mindkét oldalon.

Tájainkon nyilván nem tartozik a legismertebb nevek közé.* De Nyugat-Európában számontartják, mint oly sokét a történelem barátságtalan, fajok és vallási hagyományok szerint diszkrimináló szakaszának kiszorítottjai között. Apai nagyapja Zsolnáról (ma Žilina) telepedett át Bécsbe, s ott is alapított családot. A súlyosan katolikus nagymama ragaszkodott hozzá, hogy fiát, Adolfot, Alexander majdani apját is katolikusnak kereszteljék. Adolf azonban – nem kis megrökönyödésre – egy szarajevói lányt vett feleségül, aki szefárd zsidó apa és bosnyák anya nászából született. Alexander apja volt, aki a felesége zsidó vonalát előnyben részesítette, így az Ábrahám utódai alá betért Adolf kisfia mintegy „automatikusan” bécsi zsidónak született. Apja minden különösebb alap nélkül biggyesztette az arisztokratikus vont a neve elé. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szabadkőmíves volt.

Zemlinsky a 20. század hajnalán nemcsak jó nevű komponistaként és karmesterként működött, de Bécs talán legnagyobb presztízsű zeneszerzéstanárának is számított. Tanítványai egyike a bódítóan szép Alma Schindler volt. S mint a mesékben, vörös rózsaként bimbózott ki köztük a szerelem. Boldog kapcsolatuk csaknem két évig tartott. 1901 végén, fájdalmas szakítást követően Alma elhagyta Zemlinsyt – Gustav Mahlerért. (Utána meg a Bauhaus-alapító Walter Gropius, végül az író Franz Werfel felesége lett.) Zemlinsky életének ettől kezdve elmaradhatatlan kísértő árnyéka lett a veszteségérzetből táplálkozó bánat. Ami megörökölt zsidóságát illeti, annak átéltségére elég csak azt felvillantanunk, hogy Zemlinsky harmincöt évesen végül is a protestáns reformáció mellett döntött, mi több, magával vonta az egyházba Schönberget is, aki később a sógora lett.

Mindez persze csak a biográfiai háttérhez tartozik. Életművét, mint a legtöbb kimagasló oeuvre-t, az istenadta tehetség, a gondos neveltetés, a jól megválasztott mesterek és a hallatlan szorgalom tette zenetörténeti mércével mérhetővé. Zenekari műveket, számos operát és egyéb színpadi zenét írt, kórusművek, zongorakíséretes liedek sokaságát alkotta, de a kamarazene- és a zongorairodalom is jelentősen gazdagodott a munkája nyomán.

Az első Vonósnégyesét még korábbi tanára, Brahms bűvöletében szerzette. A negyedik Vonósnégyesén azonban már félreismerhetetlenek a zenei modernizmus földindulásának nyomai, Schönberg, Alban Berg hatása. Bár Zemlinsky sohasem alkalmazta sem a tizenkétfokúságot, sem az atonalitást, utolsó vonósnégyesének hangzásvilága már egy zilált, ideológiailag és eszményeiben teljesen összekuszált világ – s ebben az egyre szaporodó náci atrocitások – szellemi lenyomatát tükrözi. Expresszivitás és személyesség, pislákoló bizalom és határozottan érzékeltetett félelem kevercse ez a hatrészes konstrukció (visszafogott Prelúdium, Börleszk, Adagietto, Intermezzo, Téma és variációk, fináléként pedig egy pazar Kettősfúga) – némileg Alban Berg Lírai szvitjére emlékeztetve.

E vonósnégyes utóélete elég különös. Bár a Kolisch kvartett – mintegy ősbemutatóként – nem sokkal elkészülte után eljátszotta egy zárt körű koncerten, nyilvános megszólaltatására három évtizedet kellett várni. A partitúra pedig csak 1974-ben jelent meg! Bármilyen különös, Zemlinskyt még Bécsben is csak a hatvanas évek közepétől kezdték újrafelfedezni.

* 2023 nyarán az európai kamarazene élvonalába tartozó bécsi Artis Quartet játszotta Zemlinsky 4. (utolsó) Vonósnégyesét a kolozsvári Történeti Múzeum udvarán.