Egy akta élete. Egy Szekuritáté általi megfigyelés kronológiája

Jéghideg van Bukarestben, előző nap havazott. Ritkán utaztam annak idején a fővárosba, amikor még Romániában éltem, de ezen alkalmakkor valahogy mindig tél volt. És amikor visszatértem Temesvárra, ahol laktam, megfáztam vagy betegnek éreztem magam.

Még nincs 9 óra, amikor közeledem már az egyszerű panelnek kinéző épülethez. A bejárat előtt emberek ácsorognak és cigarettáznak, hozzájuk csatlakozom és magam is rágyújtok. Senki sem kérdezi, mit keresek itt.

Mennünk kell, mondja románul egy fiatal, csinos nő, és elnyomja a cigarettáját a hamutartóban, melyet a bejárat melletti falra szereltek föl. Lassan eltűnik a csoport, aztán már csak én állok ott, mígnem én is elnyomom a cigimet, és rászánom magam.

A lépcsőház folyosóján egy portársfülke. Egy őr, akár rendőr is lehet, éppen telefonál, és kezével jelez, hogy várjak.

Értettem, úgy lesz, mondta a kagylóba, leteszi és kérdően rám néz. Átnyújtom neki az idézésemet, átfutja, és felveszi a telefonkagylót. Beleszól, hogy itt valakinek időpontja van az aktájába való betekintés végett, kimondja a nevemet, bólint és leteszi.

Be kell mutatnom a személyi igazolványomat, s egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy az német, megteszi a bejegyzéseit az érkeztető füzetbe, visszaadja az igazolványomat, ad mellé egy darab kartont, kéket, arra rá van írva az emeletszám és vastagon egy szobaszám. Az épület elhagyásakor leadni!

Elindulok a lift irányába, de visszarendel: jön valaki, hogy elkísérjen, idegen személyeknek nem szabad felügyelet nélkül közlekedni az épületben.

Egy fiatal nő jön értem, számára rutineset vagyok. Férfiak tologatnak kartonokat iratrendezőkben a kis liftben, nagyon szűkös felfelé az út. A nő ott átad egy fiatal férfinak, aki tágas, asztalokkal, székekkel, szekrényekkel teli irodában ül egy íróasztal mögött.

Idézést, személyit! Bejegyez a füzetbe, alá kell írnom. Továbbadja az idézésemet egy kollégának, és megkéri, hozza ki az aktámat. Megkérdez, szeretnék-e egy másolatot az aktáról. Természetesen. Úgy véli, hogy a betekintés után eldönthetem, mely oldalak másolását kérem. Természetesen az összesét, mondom. Átnyújt egy nyomtatványt, és felhívja a figyelmemet arra, hogy a másolatokat csak személyesen vehetem át. Akkor még egyszer Bukarestbe kellene jönnöm, mondom idegesen. Elvileg igen, mondja vállát vonogatva, és aztán mosolyogva megkérdezi, vajon nem ismerek-e valakit Bukarestben, akiben megbízom, mert ebben az esetben hagyhatnék ennek a személynek egy közjegyző által ellenjegyzett meghatalmazást, hogy átvehesse a másolatokat. Rendben, mondom, és tudni akarom, hogy ez a személy postázhatja-e számomra a másolatokat. Igen, ha megbízom a postában, válaszol viccelődve. Bizonyára szeretném majd kérni az informátorok felfedését is, mondja, átnyújt egy nyomtatványt, és figyelmeztet, hogy ez eltart majd egy ideig. Mennyi ideig? Azt nehéz megmondani, hónapokig, egy évig, vagy hosszabban, a kérvényező mindenképpen kapni fog ajánlott küldeményként egy értesítést az informátorok tényleges nevével. A kollégája meghozta az aktámat, két dosszié, mond valamit, hirtelen nagyon távol érzem magam. Hogy mennyi ideig, nem tudnám megmondani, és aztán egyik asztalnál leülök egy székre. A férfi felszólít, hogy írjam be magam a nyomtatványra, amit aztán felvezetnek a dossziékra: fel kell vezetni, ki mikor tekintette meg az aktákat, és aláírni. Megkérdezem, hogy idegen személyek számára is engedélyezhetik-e a betekintést egy személyes aktába. Elhalálozás esetén a családtagoknak vagy tudósoknak, akik a témát kutatják, világosít fel a férfi.

Még szívesen elbeszélgettem volna vele Istenről és a világról, hogy kissé eltávolítsam magam a helyzettől. A mellette lévő asztalra mutat, melyen egy kupac könyv és papírok hevernek, és jelzi, neki kell lásson a munkájának; ha kérdéseim lennének az aktámmal kapcsolatosan, nyugodtan kérdezzek, ő is kutató, a hivatal alkalmazásában áll.

A vékony, sárga kartonból készült iratrendezők – rajtuk a nevem, pecsét, számok – elárvultan hevernek az asztalon. Na akkor, bátorodom fel, egyiket kinyitom, és az ujjaim közt maradó, szétmorzsolódó fedőlapot undorodva elszórom. A dosszié, mintha egy idegen kéz nyitotta volna ki, ott hever előttem. Egy polgár telefonál, olvasom románul. Alatta egy számomra is ismert Szekuritáté-tiszt neve. Minden újra erősen közeli lesz, érzem, ahogy kalapál a szívem.

Felállok, már csak az ajtót látom magam előtt. Az íróasztal mellett ülő férfi megkérdezi: hová? Cigizni, mondom, és elkísér a lifthez. A földszintig, aztán vissza ugyanide, sehol ne szálljon ki, ennyit fogok fel mindabból, amit közben mond.

Amikor visszajövök, a bútorszállítók már megérkeztek, hogy kipakolják az irodát, még csak az íróasztal melletti férfi ül ott. Átköltözünk, mondja. Leülök a helyemre, kinyitom a másik dossziét, és elkezdek olvasni, háttérzajként matatnak a bútorszállítók.

Nem sokkal 15 óra előtt befejezem, és megállapítom, már csak az én asztalom van az irodában. Mindenfelé szemét: szöszök, pókhálós falak, s ahol korábban a szekrények álltak, koszos felületek mindenhol. Az íróasztal melletti férfitól másnapig búcsút veszek. Az csodálkozva néz rám, és kérdezi, hogy nekem nem szóltak-e arról, hogy átköltöznek, és a hivatal a következő pár napban zárva lesz. Tiltakozom, egészen felhergelem magam. Megérti, amit mondok, próbál megnyugtatni. Semmit, de semmit sem ért, kiabálok. Az irodába lépő kollégája próbálja rendezni a helyzetet: van egy lista azokról a személyekről, akik a következő napokra kaptak időpontot, és a földszinten be fognak rendezni egy irodát erre a célra. Erről ő nem tudott, bizonygatja az íróasztal melletti férfi. Ragaszkodom ahhoz, hogy vegyenek fel a listára, és világossá teszem: holnaputánra is.

Odakint még mindig jéghideg van, de a szállodában majd csak kibírom valahogy. Úgy döntök, felkeresem egy ismerősömet a meghatalmazás miatt, de mindenekelőtt szükségem van valakire, akivel beszélhetek.

Három hónap után megkaptam az aktám másolatait, egy ismerősöm megbízható ismerősén keresztül, és nekiláttam a munkának. Annak idején, amikor visszatértem Bukarestből, hosszú napokon át betegnek éreztem magam, és ha elképzeltem, hogy ez hónapokig is eltarthat, félni kezdtem.

Vincze Ferenc fordítása

Johann Lippet (1951, Wels, Ausztria) író, költő, dramaturg. A romániai Bánságban nőtt fel, a temesvári egyetemen végezte tanulmányait (germanisztika, román nyelv és irodalom), majd egy ideig némettanárként dolgozott. 1972 és 1975 között az Aktionsgruppe Banat nevű írócsoport tagja. Később a temesvári színház német tagozatának dramaturgja volt. 1987-ben vándorolt ki Romániából Németországba, ahol íróként és dramaturgként dolgozott. Jelenleg Sandhausenben él Heidelberg mellett.

‍