Édes alma

Ezt szeretni fogják – Annuska néni a göcsörtös almafa felé mutatott, amelyről akkor még nem tudtam, hogy almafa. A teraszon álltunk. Mi őt néztük, ő a fát. Nem akartuk zavarni. A kocsiajtó csapódása zökkentette ki, barna kabátja zsebére csapott, kihalászta belőle a ház kulcsait, és a kezembe nyomta. A lánya egy fehér Astra kombinak dőlve várta a kapu előtt. Öt éve laknak együtt, mesélte, amikor a szerződést kötöttük, hogy azóta próbálja rábeszélni az anyját, adja el a telket. Csak telekként emlegette, mintha nem is volna rajta a ház. Neki ez egy jelentés nélküli földdarab, messze a várostól, de még egy tisztességesnek nevezhető úttól is, mondta, és igaza van, errefelé, ha két kocsi akarna elhaladni egymás mellett, az egyiknek le kéne húzódnia, mondjuk ide, a ház előtt kiképzett két négyzetméternyi sík felületre, amelyet nagyvonalúan felhajtónak fogok hívni mostantól. De itt nemigen jön szembe senki. A lánya furikázta ki a telekre Annuska nénit néhány hetenként tavasztól őszig, évente egyszer leszedték a gyümölcsöt, ellenőrizték, hogy minden el van-e zárva, és várták, hogy hátha egyszer valakinek mégis kell, és most végre kellett. Nekünk.
Ősz elején érik, jövőre figyeljék csak meg! – mondta Annuska néni, már a kapuban. A lánya felénk intett, beült a kocsiba. – Szinte egyik napról a másikra, figyeljék majd meg! Egyik nap még keserű, kemény, mint a kő, de szinte másnap mennyei finom. Onnan lehet tudni, hogy most már igazán vége van a nyárnak. Egy kis ajándék, tudják, hogy az ember ne szomorkodjon azon, hogy innentől a télre vár.
Bólogattunk, mosolyogtunk. Annuska nénihez képest fiatal kertészeknek tűntünk. Nem értettünk a gyümölcsfákhoz, én legalábbis egyáltalán nem, sosem volt kertem, almát legtöbbször boltban vettem, ritkábban piacon, kicsit meg is ijedtem, hogy egy ilyen komoly dolog rám van bízva mostantól, gyorsan megkérdeztem, hogy kell-e vele valamit csinálni. Azt válaszolta, hogy ezzel már nem sokat, öreg fa, csak élvezni kell a gyümölcsét. Ha érik, mihamarabb szedjük le.
Hálásan és bárgyún vigyorogtam rá, valamit motyogtam, talán, hogy vigyázni fogunk rá. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy elveszek tőle valamit. Majdnem egy év múlva jutott csak eszembe, hogy almaéréskor meghívhatnánk magunkhoz. Az adásvételin megnéztem a lánya nevét, aki tanúként írt alá, és megkerestem az interneten. Az üzenetemre néhány nappal később, szűkszavúan reagált, annyit közölt velem, hogy az anyja kórházban van. A hátamon végigfutott a hideg, aztán a meleg, kérdezzek-e rá, vagy inkább csak fejezzem ki együttérzésemet és hagyjam békén, végül jobbulást kívántam és elnézését kértem a tolakodásért. Nem válaszolt, én sem írtam neki többé.
Túlvoltunk az első telünkön itt, sok volt a sár és kevés a hó. Le kellett számolnunk néhány romantikus képpel. De végleg még nem tudtunk. A beköltözéskor kipucoltuk a kéményt, a zománcos kályha helyére üvegajtós vaskandallót állítottunk, és azokon az estéken, amikor kint a fekete téli semmi vesztegelt, mi odabent a tüzet néztük, burkolóztunk plédekbe és egymásba. Nyáron kellett volna költözni, mondogattuk. Itt volt körülöttünk az összes ígéret, de a legrosszabbkor akartuk birtokba venni, tavaszra már rabok voltunk a ház falai között, szürke fényekben és idegen szagokban. Aztán szélesre tártuk az ablakokat, a falat kapartuk, de újrafestettük. Mindazt, amit ősszel nem dobtunk ki, összegyűjtöttük és utánfutóval vittük a szeméttelepre. A szeméttelep furcsa hely, köbméterárban átveszik az embertől az élet hulladékait, és összegyűjtik nagy halmokba. A Szeméttelep Embere a közöny szobra, ha holnap erre járnánk, nem ismerne meg.
Az udvarunkban tavasszal csak a felkopott törzsű nagy fenyő volt zöld, de aztán egyik nap sárgás rügyek pattantak, és feltápászkodott a fű. Akkor kezdtük megint elhinni, hogy megérte. A tombolás megkezdődött. A kerítés tövében vadvirágok nőttek, és az út felőli oldalon egy sor tulipán dugta ki a zöldjét a földből, lám, itt ősszel még gondos kezek munkálkodtak. Én megint elszégyelltem magam, fogalmam sincs, hogyan kell gondoskodni róluk. Megnéztem az interneten. A nyárral kitágult a világunk, szinte csak aludni jártunk a házba. A tóig egy kilométer az út, szinte semmi, a kertünk végéből vágtunk át a facsoporton, amit kiserdőnek hívunk, persze nem erdő, mert az az út másik oldalán kezdődik, és fölénk magasodik. Gyékényt és pokrócot csavartam össze, csomagoltam néhány szendvicset, vizet, azt játszottuk, hogy gyerekek vagyunk és kirándulni megyünk. Egy álló nyáron át nem untuk meg. A munkákat félvállról, gyorsan kopogva végeztük, határidő előtt leadtuk, mert az idő az minden másra kellett. Tudtuk, hogy megérte. Még a várakozás is megérte, akárhány év volt. Feküdtem a parton a gyékényen és ő fölém hajolt és nevetett. Augusztusban ránk szakadt egy jégeső, bezúzta a fazsindelyt a tetőn. Mesterek jöttek, akik nem fogadtak el sört, de kávét igen, és gondosan javítgatták egy teljes napon át. Hagytak itt nekünk zsindelyt, lesz még szükség itt-ott javításra, mondták. De aztán néhány éven belül majd le kell cserélni az egészet, erre készüljünk. Boldogan bólogattunk. A mi tetőnk. Készülni fogunk.
Hosszú volt a nyár, mintha kizárólag nekünk. A levegő hűlt, de a nap ereje még sokáig megmaradt. A hulló leveleket minden nap összegereblyéztem. Lám csak, hogy elszaladt. Semmit sem csináltunk egész nyáron, mondtam egyik nap gereblyézés közben, aztán nevettünk. Nem hívtunk barátokat, ahogy terveztük, nem tartottunk kerti partit, a pecásokat sem kecsegtettük egy laza tóparti hétvégével, nem értünk rá. Nem szép tőlünk, de majd jövőre. Szép volt tőlünk, olyan szép, hogy a boruló, esős napokon nem tudtam elhinni, hogy valóban megtörtént, hogy itt vagyunk, kivártuk, és most is történik. Mennyi időbe telik felfogni a saját életünket?
Minden nap elmentem az almafa mellett, figyeltem a rügyezést, a zöldjét, a virágait, aztán a kis zöld gyümölcsöket, hittem is meg nem is, hogy ezekből ehető valami lesz, pedig napról napra nőttek, és a nyár végén egyet, amelyik sárgulni látszott, leszakítottam, de szinte keserű volt, úgyhogy elhajítottam. Szép ívben szállt a fák felé, pörgött rajta a harapásom nyoma. Egy hete már alig sütött a nap, aztán egy reggel arra keltünk, hogy ragyog a szoba. Még nincs vége, gondoltam, kávét főztem, magamra húztam a szürke kardigánomat és kisétáltam a teraszra. Az almafán narancsvörös gyümölcsök. Ezt nézd meg, kiabáltam befelé. Eddigre megszoktam, hogy lehet kiabálni, nem hallja senki, nincs szomszédunk, nincs akit zavarjon. A legközelebbi ház az út mentén háromszáz méterre van, de nem lakik benne senki. Ünnepélyes pillanatnak gondoltam, a kiabálás nem illett hozzá, de már mindegy. A teraszon álltunk és bámultuk a fát, fekete ágain a gyümölcsöket. Megtartottuk a kóstolót. A számhoz emelve ezerszeres erősítésben csapott meg az illat, amely hetek óta ott lengett finoman a fa körül. Mintha a fülemen, szememen át is áramlana belém, a pórusaimon keresztül is szívnám magamba. Beleharaptam. Szinte puhán adta meg magát, alma íze volt, de mégis valami más. Mint a méz. Rágtam, és kerestem valami ismerőst benne, de már csak az erős aromát és az édeset találtam. Néztük egymást, ő is ugyanazt gondolhatta. Hátrébb léptünk a fától, körberágtuk az almáinkat, de csak úgy tessék-lássék, a vaskos csutkákat a fák felé hajítottuk. Szép íveket írtak le, az enyém nem jutott olyan messze. Hát akkor, kosarat, ládát keríteni, szedjük le, csak az a kérdés, mit csináljunk vele. Délre megvoltunk, délután körbetelefonáltuk a barátainkat, hogy meglepetésszerűen felajánljunk nekik egy-egy kosár almát és egy villámlátogatást. Két napra almafuvarozókká váltunk, lehúzott ablakkal kocsikáztunk, hogy kivigye az illatot a szél. Az előszobáikban terjengeni kezdett az almánk dús aromája, bizarr elegyben a lakásaik ismerős szagával, nem is húztuk soká a látogatásokat, mit is tudtunk volna mesélni, mert persze meséljetek, milyen az élet ott kint, kérdezte mind, pontosan ugyanazzal a hangsúllyal, a kint-nek nekiszaladva, a végére elbizonytalanodva, hogy most akkor ki is van bent és egyáltalán hol, világos volt, hogy nemigen van erre mit felelni, ráadásul ott kígyózott ez az illat, ez a mézes kulimász jött velünk, úgy éreztük, mintha a küszöbre szartunk volna, szóval odébbálltunk.
A maradékból kompótot főztem, de nem volt elég citrom, hogy az íze megkapja azt a fanyar árnyalatot. Nyakunkon volt a tél, tűzifával raktuk tele a tárolót, tudtuk, mi jön, edzettünk rá, szobafogság, könyvmagány, kis fények és nagy, fekete éjszakák. A tűz nézése, ölelés, társasjáték, ismerőseink élete a monitoron, képek szagtalanul, de nagyon színesen. A tél egy kibekkelés. Hogy most már mindig így lesz, erre nem gondolunk. Kizárólag a tavaszra lehet gondolni, a tulipánhagymákat időben kiültettem.
Soká bújtak elő, szeles hideg volt az olvadás idén, a tavasz is később kezdődött, mint tavaly, de végül csak ideért, ahogy eljött a nyár is, hogy újra játsszunk. Jó kenőcsöt találtam az interneten a szúnyogok ellen. Néha magammal vittem a laptopomat a tópartra, hiszen dolgozni ott is lehet. Eleinte nem ment, de pár hét alatt belejöttem. Pár hét, gondoltam, hiszen a nyár is alig több. Hogy is terveztük tavaly? És jött új jégeső, és amíg ő a tetőn kopácsolt, én a klaviatúrát püföltem a teraszon, vagy egyszerű ételt főztem, gyorsan, hogy mire végez, kész legyen. Megnéztünk néhány naplementét a tónál, aztán megint egyre korábban sötétedett. Ma is ott jártunk, a hivatalos nyár elmúlt, de még tartja magát, vannak ilyen évek, amikor nem adja olyan könnyen.
Visszajöttünk a házba, kihűlt nagyon, mondtam. Tanakodtunk, hogy befűtsünk-e, végül arra jutottunk, hogy egyelőre elég lesz a villanyradiátor. Most háttal ülünk egymásnak, mindenki kopogtatja a saját billentyűzetét. Nagy szüneteket tartunk, aztán belelendülünk néhány percre. Az egyik ilyen szünetben hallom meg a suhogást és koppanást. Úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Ülünk monitorra szegezett, komoly tekintettel. A kertben zuhognak a fáról az almák.

Megjelent a Helikon 2021/7-es lapszámában.