Dumákat beszéltek, és nem szóltok róla senkinek

Dan Lungu Tyúkok a mennyben című könyvének szereplői, az Akácos utca lakói és a Gyűrött Traktor nevű kocsma „hazajáró” vendégei előrehozott nyugdíjba kényszerült vagy munkanélküli alkoholisták, olyan retardált, emberszerű lények, akik a kommunizmus áldozatai, és akik a kommunizmus bukását követő években egyik napról a másikra, egyik ivási alkalomtól a másikig tengődve emlékeik, nosztalgiáik, elpuskázott terveik, meg nem valósult álmaik között vergődnek. Olyan, az emberi minőséget csak nyomokban hordozó humánrekvizitumok, akiknek homályos, alkoholgőzös képzelgéseiből és nagyotmondásaiból egyszerre tárul fel alulnézetből a kommunista Románia faluromboló politikájával együtt a városi blokkos világ ellenutópiája és a diktatúra okozta károk, valamint a rendszer bukása után maradt elviselhetetlen következmények szarkasztikus kritikája.
Olyan világ körvonalazódik a műben, amelyben az ember–ember, férfi–nő közötti kapcsolatot az alkoholizmus határozza meg, amelyben a Relu Covalciuc kertjét elözönlő, undorító földigiliszták látványa megy csodaszámba (mindaddig, amíg a mikszáthi anekdotizmusra jellemző nézőpontváltásnak köszönhetően kiderül: kisszerű valóság húzódik meg a csoda alján), és amelyben emberként létezni nem ethosz, hanem olyan átmeneti állapot, amelyből jó lenne mielőbb szabadulni. Covalciuc szerint tyúknak lenni volna jó, a Gyűrött Traktor alkoholgőzös „férfimennyországából” (Ticu Zidaru kifejezése) a tyúkok mennyországába jutni. Amit Covalciuc a létezés céljaként és értelmeként fogalmaz meg, inkább menekülési stratégia. Elképzelése minden bizonnyal az Akácos utca lakói többségének a vágyaként is értelmezhető: „Szerettem volna a tollaim közé dugott fejjel szundikálni, hogy a seggem se fájjon semmiért, senki ne nyaggasson többé, és erre a nyomorú nyugdíjra se legyen szükségem. (…) »Uramisten, ha létezik a tyúkok mennyországa, kérlek, engem is oda vigyél.«”
Amint az a fenti idézetből is kiolvasható, Dan Lungu könyve kegyetlen politika- és társadalombírálat, elbeszélőjének szarkazmusa vagy az általa felvonultatott szereplők egymás mellé vágott groteszk-ironikus szólama egyformán illeti a kommunista diktatúrát és a rendszer bukása utáni „szép, új világ” látszatdemokráciáját. Mitu egy helyen a következőket mondja: „Akkoriban a Csavargyárban dolgoztam, vagyis akkor, amikor még csináltak csavarokat Romániában, nem csak passzolgatták a kenyérhéjat egyik tenyérből a másikba, mint most, és még képesek kereskedelemnek csúfolni az ilyesmit…”
A két politikai rendszer összehasonlításából Lungu tragikus történelemszemlélete is kiolvasható: a mű nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a kommunizmusnál semmivel sem jobb a posztkommunista, magát demokratikusnak nevező rendszer. Mindegy, milyen politikai rezsim regnál, mindegyiknek ugyanazok a boldogtalanjai, az élhetetlenjei, a kiszolgáltatottjai, s bár minden bizonnyal megvan az ő saját, személyes felelősségük is sorsuk alakulása miatt, a mű az emberellenes hatalmasokat teszi felelőssé, tekinti egyértelműen bűnösnek, amiért nem érdekli őket a szerencsétlenek megélhetése. Ami még riasztóbbá teszi a két politikai rendszernek az egyszerű, lesüllyedt emberek életében, általánosabban a történelemben játszott szerepét, az az, hogy nincs olyan egységes kritériumrendszer, amely alapján objektíven megítélhetők lennének, illetve körvonalazható lenne egymáshoz való viszonyuk.
A legnagyobb kárt mindkét világ abban tette, hogy értékesnek tüntette fel, ami silány, elszenvedőit pedig olyan értéktévesztésben szocializálta, manipulálta, ami miatt az emlékezés, a kocsmai beszélgetések jelen idejében sem tudják eldönteni, mi miért volt, van, mi iránt érdemes nosztalgiázni, érdemes-e egyáltalán: „Hol azt zúgjátok, hogy tenyéren hordoztak mindenkit, lakással s melóval kínálva, hol azt siránkozzátok, hogy nem kínálás volt, hanem kint állás a sorban, s nem tenyéren, hanem kenyérér`.” Csak homályos megérzések, vélemények, mendemondák vannak a távolabbi és a közelmúltról, a jelent pedig a reménytelenség és az alkohol itatja át, a szereplőknek jövőképe pedig nincs.
Nem véletlen, hogy Dan Lungu művének az alcíme Mendemondák és rejtélyek álregénye. A helyszínek (Románia, az Akácos utca, az utcában található házak, udvarok, a Gyűrött Traktor nevű kocsma), az idő (az 1970-es és főleg az 1980-as évek kommunista diktatúrája, a rendszerváltás és az 1990-es évek posztkommunizmusa) és a szereplők (az Akácos utca lakói) ugyan megteremthetnék a regény műfaji kereteit, de maguk a cselekvésképtelen, passzív szereplők azok, akik meghiúsítják a különböző cselekményszálakból, epizódokból építkező regényvilág létrejöttének a lehetőségét. Nincsenek ugyanis tulajdonképpeni történések, a szereplők csak elképzelik azt, ami megtörtént, vagy megtörténhetett volna, azt is, ami megtörténhetne, de nem fog soha megtörténni. Mondja is egyikük: „Hékáások, ti elmentetek hülyébe, dumákat beszéltek, és nem szóltok róla senkinek.” Ők tudniillik nem szereplői saját sorsuknak, csak kívülálló szemlélői elcsökevényesedett életüknek, kommentálói, elképzelői annak, amik lehettek volna, de nem lettek. Így jön létre a regény műfajának egy sajátos, Dan Lungu-i változata, a kocsma- vagy álregény, amelynek lényegét a mendemondák és a szereplők által kitalált rejtélyek adják. Ezeknek a pletykáknak, kocsmai beszélgetéseknek a sava-borsát pedig az élőbeszédszerű stílus, a végletekig elmenő szarkazmus, a hihetetlen és leleményes, ironikusan láttatott fordulatok adják.
Evelina Stegaru asszony például így vélekedik a férjéről: „A méhek sem tudják jobban az útjukat a kas felé, mint az én férjem a Traktor irányába.” Mitu pedig így idézi fel a Nicolae Ceaușescuval való (képzelt) találkozását: „»Köszönöm!, Főtitkár elvtársa a Román Kommunista Pártnak, Románia Szocialista Köztársaság Elnöke, a Fegyveres Erők Főparancsnoka és a nép legszeretettebb fia!« »Ejnye, ne dörgölőzzél annyit már, amíg magunk közt vagyunk, szólítsál csak Nicu bának, mint a többiek.« Egyszerűen nem jött, hogy elhiggyem. Vagány fickó volt, mondom én, kár, hogy kilőtték, mint egy kutyát.” És íme egy nem tudni pontosan, kitől elhangzó mondat, amely az Akácos utca nyelvhasználatára és a beszélők által túlélt vagy túl nem élt világok minősítésére is jó példa: „Á, ezek arra se képesek, hogy kimeszeljék, amit Ceaușescu felépített…”
Dan Lungu könyvének Kárpátokon túli tragikus-groteszk világa nemcsak azért érthető és élvezhető a magyar olvasónak, mert ugyanaz történt a Kárpátokon belül is az 1970-es, 1980-as években Románia többi régiójában, sőt a kelet-közép-európai diktatúrákban és részben az azok bukását követő évtizedben, hanem azért, mert a könyv magyar fordítójának, Szonda Szabolcsnak sikerült egy olyan hiteles nagyotmondó-kocsmai magyar nyelvet találnia a könyv tolmácsolására, amelynek működtetésében segítségére lehetett az erdélyi (székelyföldi) kocsmák nyelvezete, illetve az az irodalmi hagyomány, amely a 19. századból ismert Garay János Az obsitos című anekdotázó elbeszélő költeményétől jelölhető ki egészen a 21. századi, Székelyföldön keletkezett műfajokig, mint Molnár Vilmos Kocsmaszövegek, Fekete Vince Kocsmadumák című karcolata vagy Muszka Sándor Sanyi bá és A lusta dög című „felálló nyeletlenkedései” (értsd: székelyeskedő stand-up comedy).


Dan Lungu: Tyúkok a mennyben. Mendemondák és rejtélyek álregénye. Fordította: Szonda Szabolcs. Pont Kiadó, Budapest, 2016.