Duettek Földje. Esküvőn meséltem

Ábrahám Imola: Feltámadott
Egyszer volt, hol nem volt, távoli vidéken, süppedős mohaszőnyeggel és tűlevelű erdőkkel borított hegyvonulatokon túl, fönn a magasban, ahol a felhők szoknyája folyton fönnakadt az éles sziklacsúcsokon, élt egyszer egy különös madár. Ennek a madárnak bizony egy szárnya volt. A körülötte élők egyáltalán nem csúfolták emiatt. Tudták, a madár soha nem sebesült meg, betegség sem kínozta, egyszerűen csak ilyen volt. Így született. Nem volt más dolga, mint a szelek összekuszálódott hajszálait kifésülgetni. Ugyanis a világnak ezen a pontján buktak át önmagukon a szelek, fuvallatok és zefírek, és fordultak vissza földkörüli útjukról újabb világjárásukra. Így élt ez a madár, már maga sem emlékezett, hány napkelte és napnyugta óta. Aludni csak holdtöltekor aludt, egy-egy éjszakát. Azt mondta, ilyenkor olyan mélyre merül az álmok kútjában, amilyen mélyre csak élő merülhet. Ott aztán csodás lények simítgatták le róla a fáradtságot és a szomorúságot, és kristálytiszta forrásban fürdették szellemét, hogy elegendő erőt kapjon a következő holdtöltéig.
Csicseregve látott hozzá egy éjszaka az épp délről visszatérő Déli Szél hajának kisimításához. Hegyes kis karmaival finoman, de roppant hatékonyan dolgozott. A Déli Szél előzékenyen alákúszott, hogy a kis félszárnyú madárnak minél kevesebbet kelljen verdesnie, amíg végig ér a hullámokon. Déli Szél mindig elmesélte neki, épp merre járt, mit látott. Olykor egy-egy apróbb ajándékot is hozott neki világkörüli útjáról. Hol egy egzotikus gyümölcsöt, hol valamilyen virág illatát, hol apró, szivárványszínű homokszemet. De volt úgy, hogy csak fáradtan elterült egy hegycsúcson, és szótlanul hagyta, hogy a madárka rendbe tegye sörényét. Ezen az éjszakán kis fodrásza egy különleges színű tollat fésült ki hajából.
– Neked hoztam, mosolygott sejtelmesen Déli Szél.
A madárka általában megcsodálta az ajándékot, és továbbadta valamelyik barátjának, mondván, neki nincs rá már szüksége. Valójában sokkal jobban szeretett adni, mint kapni, és sokkal inkább szerette látni barátai felragyogó tekintetét. Ezt a különleges tollat azonban valamiért nem tudta tovább adni. Nyugtalanította, ugyanakkor az otthonosság távoli emlékével is megajándékozta. Mikor legközelebb újra visszatért hozzá Déli Szél, nem bírta ki, és megkérdezte tőle:
– A múltkor egy különös tollat hoztál. Honnan való?
– A világ túloldaláról, a messzi óceánok partjáról. Onnan, ahol mindig meleg van, és a nap mindig ugyanakkor kel fel és nyugszik le. Analemma felel azért, hogy ez a rend megmaradjon. Ő is olyan kis félszárnyú madár, mint te.
– Analemma?
– Igen, így hívják. Üzennél neki valamit?
– Nagyon szép neve van, ezt mondd meg neki, pirult el a kis madár.
Egy hónap múlva újra visszatért a szél. Kis barátja alig bírta türtőztetni magát. Amint felmászott Déli Szél hátára, mint meghasadt felhőből az első kövér esőcsepp, úgy buggyant ki belőle a kérdés:
– Üzent valamit Analemma?
– Üzent bizony. Azt kérdezi, téged hogy hívnak?
– Hogy hívnak engem, ismételte a kis madár. Hát, nekem csak mindig annyit mondtak, hogy hé, meg hogy te. Talán valamelyik a kettő közül, de az is lehet, hogy mindkettő: Hé Te.
Erre olyan hangosan kezdett kacagni Déli Szél, hogy még a sziklák is kinyitották szemüket, pedig ők aztán tényleg olyan mélyen alszanak, mint titok a sors csilláma mögött.
– No lám. Hát nem adtak nevet neked itt?
– Az ittenieknek annyi a dolguk, majd talán pont azzal foglalkoznak, mi legyen a nevem. Drága Déli Szél, te annyi felé jársz. Nem hoznál nekem egy nevet valahonnét?
Déli Szél arca elkomorodott, mert tudta, hogy nevet nem lehet csak úgy összeszedni a nagyvilágban. Nevet csak kapni lehet, találni nem.
Nagyon szomorú lett erre a kis egyszárnyú madár.
Mikor legközelebb újra eljött hozzá Déli Szél, semmit sem mert kérdezni Analemmáról. Déli Szél törte meg a csendet.
– Sokat gondoltam rád az elmúlt hetekben. Mi szelek Aeoltól kapjuk a nevünket, ő a szelek Istene. Ha elég bátor vagy hozzá, elviszlek magammal hozzá. Nála okosabb lényt nem ismerek sem földön, sem égen. Hátha tud rajtad segíteni.
– Igazán, csillant fel az egyszárnyú madár gombszeme, igazán elvinnél hozzá?
– El én, hiszen annak idején én hoztalak ide véletlenül magammal. Beleakadtál a farkcsóvámba, csak itt vettelek észre, amikor hangosan csivitelve földre pottyantál. Azt hittük, nem maradsz életben. Talán az én feladatom, hogy névhez segítselek. De tudnod kell: hosszú és veszélyes út vezet Aeolhoz.
– Mit bánom én, csak megismerjem a nevem, és megüzenhessem azt Analemmának. Mikor indulunk?
– Amint belövöd a hajamat, nevette el magát Déli Szél. Kapaszkodj jó erősen.
Kilenc napon és tíz éjszakán át utaztak, míg végül megérkeztek Aeol birodalmába.
– Ki vagy te? kérdezte a félszárnyú madárkától szavak nélkül a szelek atyja.
– Én vagyok, a szelek fodrásza. Megtisztítom, néha megmasszírozom őket, ha kérik.A hegyek mögött élek, ott, ahol a szelek fordulnak, de amióta Analemma kis tollát megláttam, valahogy nincs nyugtom.
– Név nélkül éltél mindezidáig, boldogan. Ha most nevet adok neked, soha többé nem térhetsz vissza oda, ahonnan jöttél.
– Én csak Analemmát szeretném látni, de név nélkül nem állhatok elé.
– Hol él ez az Analemma?
– Délen, az óceán partján.
– Kész lennél elhagyni az országodat is, csak hogy vele légy?
– Igen, válaszolta kissé szégyenlősen, de határozottan a madárka.
– Akkor vidd magaddal az otthonodat a szívedben, a nevedben. Legyen a neved Tramontana, a hegyeken túlról érkező idegen.
A kis félszárnyú madárnak tetszett a név. Tramontana, Tramontana, trillázta. Szerette a szó elején pergő t és r betűt, erősnek és lendületesnek érezte, mint amikor átsüvít a szél a fenyők tüskéi közt.
– Üdvözlöm, Tramontana vagyok. Helló, az én nevem Montana, Tramontana, nevetett hangosan, és félszárnyával piruettezett a levegőben.
– Látom, a félszárnyúak törzséhez tartozol, mondta a Szelek Atyja. Most, hogy a keresztapád lettem, ajándékul elviszlek Analemmához. Fél szárnnyal, amúgy sem érnél oda egyhamar. Mielőtt felszálltak, Déli Szél hosszasan ölelte kis barátját, és sok szerencsét kívánt a találkozóhoz. Amikor útra kélt, könnycsepp pottyant ki szeméből, s abból gyönyörű tó lett a Nagy Sivatagban.
– Megérkeztünk, lassított Aeol.Mikor Tramontana leszállt a hátáról, csodálkozva nézett körül a homokos, meleg vidéken. Mindenütt színes, csillogó lények röpködtek a levegőben. Két szárnyuk volt ugyan, de két csőr csipegette az édes gyümölcsök húsát, négy karom kapaszkodott egy-egy lelógó liánba, és négy szemecskében csillogott a lenyugvó Nap.
– Hol vagyok? – kóválygott a meleg párától és az édes illatoktól részegen Tramontana.
– Isten hozott a Duettek Földjén, röppent mellé fél szárnyával némiképp kacsázva egy kis tarka tollú madár. Még soha nem látott ilyen szépet Tramontana.
– Az én nevem Analemma. Így élünk mi itt. Külön, de mégis egybe fonódva. Aki egyszer megtalálta párját, az nem ereszti el többé. Csak én vagyok ilyen magányos. A testvéreim már mind átélték a nagy összefonódás ünnepét, csak én nem találom a párom. De tudom, hogy egy napon majd elém áll, és akkor felismerem, mert megálmodtam a nevét. Tramontana, azt jelenti, a hegyeken túli lény.
Ami ezután következett, arról nehéz szavakkal beszélni. Talán a zene tudná elmesélni, hogyan nézett Analemma és Tramontana hosszú percekig némán egymás szemébe. A felismerés öröme ezernyi láthatatlan szállal vonta őket egymáshoz egyre közelebb, míg eggyé nem olvadtak. Szárnyaik közös ritmusra vertek, és repítették őket hegyek és völgyek fölé.