.svg)
A Dsida-életrajz kolozsvári helyszíneinek megidézésére törekedve kortársi visszaemlékezéseket, leveleket, verseket fogok vallatóra.
György Dénes, az ismert versmondó számol be arról, hogy 1925 szeptemberében Benedek Elek ajánlólevelével érkező fiatalember kopogtatott be az Újság szerkesztőségébe. A lap kiadóvállalatának tisztviselőnője, Csűrös Emília szerzett neki ideiglenes szállást idős háziasszonyánál. „Pár nap múlva izgatottan jött hozzám Csűrös Emília: »Jenőke 39,5 fokos lázzal beteg. A háziasszony így nem akarja magánál tartani.« Betegünket beszállítottam az Astoria szállodába. Orvost hívtunk hozzá” − írja György Dénes. Majd hozzáteszi: „Így kezdődött barátságunk.” (György 2009: 11)
Kiss Jenő költő, az Angyalok citeráján című posztumusz Dsida-kötet egyik gondozója a következő, 1926. évből idéz emlékképet: „A hajdani Szent József Szeminárium ebédlőterme kiürült. A bentlakó középiskolások már régen megebédeltek. […] Mi, felszolgáló diákok […] az asztalt rendezgettük. Ekkor a Szeminárium igazgatójának kíséretében belépett egy alacsony termetű, karcsú fiatalember. Az igazgató […] azt mondta: ez Dsida Jenő, szolgáljuk ki. […] Elképzelhető, hogyan néztem reá! Én, az alig tizennégy éves […] diák […] az első költőre, aki a maga eleven valóságában jelent meg előttem… Aztán rohantam teríteni”. (Kiss 1998: 39)
Az egykori kisdiák néhány év múlva már maga is verseket próbál elhelyezni lapokban, folyóiratokban. 1933 nyarán így találkozik megint Dsida Jenővel: „Kézirataim voltak az Erdélyi Helikonnál, Kolozsváron jártamban felszaladtam hát a szerkesztőségbe. […] Most, hogy felmentem, […] Kovács, legnagyobb meglepetésemre Dsidához utasít. Kiderült, hogy egy idő óta a Helikon szerkesztésében is részt vesz, ő a versrovat vezetője”. (Kiss 1998: 41−42) A beszélgetést követően a folyóirat 1933. augusztus−szeptemberi kettős száma kiemelt szedéssel, vezető helyen közli Kiss Jenő Egyszerű szeretet verse és Apám arcképe előtt című költeményét.
Két évvel később egy másik fiatal költő, Hegyi Endre újabb helyszínen, újságírói-szerkesztői minőségében találkozik Dsida Jenővel. „1935 októberének egyik borongós délutánján érkeztem a kolozsvári Brassai utca egyemeletes épülete elé.” − írja Hegyi Endre. − „Itt működött a Minerva, Erdély legnagyobb nyomdája. Beléptem a kapun, s a szedőgépek zajától kísérve haladtam az udvar végén szerénykedő földszintes épületig”. (Marosi 2003: 121) Hegyi Endre itt, a Keleti Újság szerkesztőségében indul el az újságírói pályán, Dsida Jenőnek, a lap helyettes szerkesztőjének a baráti segítségével.
Dsida kitűnő előadó volt, szívesen szerepelt tehát irodalmi-művelődési találkozókon. Szerepelt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat estjein is. Így például a harmadik kolozsvári esten, 1932. december 10-én, a Római Katolikus Főgimnázium dísztermében Arany Jánosról tartott előadást. (Marosi 1992: 547)
Valamivel több mint két esztendő múlva, 1935 márciusában ugyanoda szólítja őt az erdélyi katolikus nőmozgalom egyik kiemelkedő személyiségének, Bethlen Györgynének a levele: „Egy nagy kérésünk lenne. Ugyanis a Soc. Missio-társulat a Napközi Otthona javára április 4-én este 9-kor a piarista gimnázium dísztermében hangversenyt rendez, és abban kéri szíves közreműködését egy rövidebb novella vagy essay felolvasására.” A kisebbségiség korabeli viszonyaira vet fényt a levél folytatása: „Szíves válaszát minél hamarabb kérem, és ha az igenlő lenne, amit nagyon remélünk, úgy arra kérném, h. egyben szíveskedjék a felolvasása rövid vázlatát is elküldeni, mivel azt az engedély miatt a hadtesthez is be kell adni.” (Mózes 2009: 120)
Kemény János 1938. február 4-i, Dsidához intézett levelének tanúsága szerint az erdélyi cenzurális viszonyok a harmincas évek vége felé talán még szorongatóbbak voltak, mint az évtized közepén: „Az engedélyek miatt az Erd. Irod. Társaság felolvasóülésének időpontja némi változást szenved, amennyiben tizedike helyett február 18-án du. 6 órára tűztük ki, a református theológia dísztermébe. Remélem, ez az időpont neked is megfelel.” (Mózes 2011: 188)
Az említett felolvasóülésen Dsida Jenő utolsó alkalommal szerepel a nyilvánosság előtt. Kemény János elnöki székfoglalóját követően Kós Károly és Ligeti Ernő olvassa fel egy-egy írását, Dsida Jenő pedig költeményeiből ad elő. Dsida ekkor több mint fél éve házas. Betegségének végzetes súlyosbodásától azonban már csak nagyon rövid idő választja el. Az Imbery Melindával kötött házasságát 1937. július 31-én Márton Áron áldja meg a kolozsvári Szent Mihály-templomban. A fiatalok nászútra a debreceni Nyári Egyetemre mennek. (Mózes 2007: 14) Imbery Melinda visszaemlékezése szerint anyósa eközben fáradságot nem kímélve keres önálló albérletet számukra: „[…] szegény anyósom majd lejárta a lábát, hogy nekünk megfelelő lakást kerítsen. […] Végre talált is az egykori kolozsvári Zápolya utcában egy kis egyszoba-alkóvos-konyhás lakást, de olyan volt az, hogy az ablakon is ki-be lehetett közlekedni.” (Marosi 1998: 120) A keresés eredményéről Dsida Jenő édesanyja levélben számol be a fiataloknak: „A Zápolya u. 21. szám alatt […] van egy nem modern és véletlenül mégis fürdőszobás lakás. Áll egy 2 ablakos utcai szobából, egy sötét udvari szoba, konyha, sötét fürdőszobából és hozzátartozó mellékdolgok. […] Imrei dr. belgyógyász háza. […] − Az a kis lakás elég jó lenne.” (Mózes 2009: 124−125) A ház, amelyet azóta lebontottak, Kiss Jenő Dsidával kapcsolatos emlékei között is szerepel: „Mint fiatal házas, a mai Dosztojevszkij utcában lakott egy alacsony […] házban, amelynek ablakai alig emelkedtek az utca szintje fölé. Egy alkalommal néhány koszorú hagymával a karomon […] igyekeztem haza, hogy elkerüljem az ismerősökkel való találkozást. Egyszer csak azt hallom: »Mi az, pajtikám? Babérkoszorú helyett hagymakoszorú?« ” (Kiss 1998: 42−43)
Dsida kevéssel utóbb bekerül a kolozsvári zsidó kórházba, ahonnan már csak meghalni viszik haza, szülei Fürdő utcai lakásába. A gyászszertartást a Házsongárdi temetőben, 1938. június 9-én Márton Áron végzi. A költő porhüvelyét 1939-ben helyezik át a ma ismert Dsida-kriptába. (Mózes 2007: 14, 18)
*
A versekből felsejlő helyszínek nem csupán az életrajzot árnyalják, hanem a lelki, érzelmi együttrezdülésre késztető esztétikumnak is hordozói. Szatmári keltezéssel írja a költő Miért ez a csöndesség? című versében, 1926 novemberében: „Kolozsvárt a Mihály-templomban / most üt delet a toronyóra − / Párisban most vár valaki / narancsizű jó őszi csókra.”
Ugyanennek a templomnak a harangja kondul meg 1927 áprilisában a már kolozsvári keltezésű Kapuhoz érek című költemény első szakaszában: „Késő este. A hold suhan. / Futok nyugatnak vagy keletnek. / Szent Mihály-templom tornya kongat / s fehér szellemek kísérgetnek.” A költemény költőisége erőltetett, ez pedig a készülődés verseinek, a zsengéknek a sajátja: „Szellemárnyékok kísérgetnek, / ezerféle emlék kinoz, / s messze, egy sötét sikátorban / eljutok egy vén kapuhoz […] // Késő este, a hold suhan. / A sötét kaput nézem, nézem… / Aztán gyorsan becsöngetek / s ez a vers lesz a kapupénzem.” A költői hang beérése, a költői kibontakozás azonban nem sokáig várat magára.
Dsida nem egy sötét sikátor vén kapujához jut. Takaros házban lakik a kolozsvári Sétatér szomszédságában. Erre az otthonra utal Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riportjának Tinti kutyát játékosan megszólító alábbi részlete is: „Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár / áll a szobámban: lásd, az utolsó szálig eladnám, / hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne / váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként” Az utcát is megnevezi a költő a lírai riportnál szükségképpen még bensőségesebb hangú, a korán elhunyt atyai jó barát Kuncz Aladártól búcsúzó költeményében: „Immáron ötvenhárom napja, hogy / kicsiny országunkból kivándoroltál […] / …Mindennap négyszer elmegyek lakásod / előtt, a Fürdő-ucca szögletén / s elgondolom: most felmegyek megint. / A szolgáló kinéz s megkérdezi, / mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e, / s belépve újra ott látlak nyitott / könyvvel, papírral sűrűn elborított / asztalod mellett s meghitten fogadsz: / Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!...” A folytatás a mindennapi szerkesztőségi munka feszültségét levezető társas találkozások helyszínére is utal: „A kávéházban üldögélve, míg / kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda, / s az üvegen száz vízcsepp folydogál, / hosszú órákig várom, hogy benyitsz.”
A kikapcsolódásnak, esetenként a költői meditációnak más helyszínei is adódnak, akár a költő otthonának közvetlen szomszédságában is. Délután című költeményében olvashatjuk: „Tágas és derűs délután volt. / Beültem a kioszkba, a tó mellett, / a sugáreső suhogva verte a vizet / s vakítóra mosta a hószínű hattyút.
A Sétatér más alkalommal ballada ihletőjévé válik. Az Esős éjszaka című verset idézem: „A sáros őszi parknak / hervadt / levél-szaga van. // Suhog a sűrü eső. / Éjszaka van. // Finom kövéres úr / jön, / ittas, / el-elkanyargó. / A tar bokorban leskelődik / egy nyűtt, sovány csavargó. // Zuhanás. / Vad sikoly. // A csendnek vér-szaga van. // Suhog a sűrü eső. / Éjszaka van.”
Dsida költészetére azonban a balladai, komor képeknél a város környéki természetben fellelhető öröm megéneklése sokkal inkább jellemző. Imbery Melinda egy vele folytatott, korábban már idézett beszélgetésben emlegeti fel, hogy Dsidával gyakran jártak síelni a Hójába. Mint megjegyzi: „a Törökvágás körül volt egy kedves vendéglő, ahol forralt bort lehetett inni. Néha mi is beültünk, ma is emlékszem a két rettenetesen ócska képre a falon, és hogy milyen jólesett a vaskályha melege, hogy kipirult tőle az arcunk. Akkor nekünk minden gyönyörű volt, mert olyan fiatalok voltunk.” (Marosi 1998: 119) Dsida Vendéglő havas hegyek között című költeménye lényegíti át ezt az élményt: „Kis vendéglő a nagy hegyek között. / Minden békesség ideköltözött. // A kályha vasán párologva forr / a fűszeres és cukros, sárga bor. // Az asztalon sült. Ízletes falat. / Míg falatozom, nézem a falat: // a falusias, vén, meszelt, meleg / falon két ócska festmény díszeleg. […] // …Esik a hó. A kocsmáros köhög. / Poharamban forró bor gőzölög.”
A természeti és természeten túli szépségeknek a körét Dsida két, elbeszélő elemeket is tartalmazó lírai nagykompozíciója sokkal tágabbra vonja. Tinti kutyát szólítja meg a Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riportjának jól ismert erdei kirándulóhelyet azonosító alábbi részlete is: ”[…] peckesen és vicsorító / foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a / külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék / sanda homályából […] / Így jöttél mellettem a múltkor is, ugrani készen, / távol, a Bükkerdő bús, elhagyatott, kusza mélyén […]” A szabadon csatangolók előtt kitárul és felragyog a táj: „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne. / Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor. / Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk, / körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak, / testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak. / Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és / túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis / sziklai forrás, Szent János kristályvizű kútja”.
A Miért borultak le az angyalok Viola előtt című, Egy nyári alkonyat csodálatos története alcímű nagykompozíció lelkes hangú felütéssel nevezi meg a helyszínt: „Láttad-e már, milyen árnyas a sűrü monostori erdő?
Annál érdekesebb a költő Imbery Melindához intézett, 1932. augusztus 15-i levele, amelynek két részletét idézem: „…Meg fog lepni, ha elmesélem, hogy szombaton, éppen akkor, amikor Te a cegei bálba készültél, nagy kirándulásra mentünk a szüleiddel. […] Édesapád útján, délelőtt telefonon hívtak meg a kirándulásra, és fél háromkor felpakolózva, együtt indultunk neki gyalog a Szent János-kútnak. Minden szép volt, sőt mondhatnám, gyönyörű volt, édes Muki. Eleinte, különösen, amíg a hegyre másztunk, szörnyű meleg volt, de mikor felértünk a csúcsra, és leláttunk a mély-mély erdei völgybe, akkor semmi fáradságot sem bántam. Sokat ettünk, játszottunk, fürödtünk a patakban, és sokat emlegettünk Téged, mert nagyon hiányoztál. Legalábbis nekem rettenetesen hiányoztál […] vacsorára otthon kellett lennem, és azért fél nyolckor ott hagytam őket. Egyedül indultam neki a hosszú útnak. De nem jöttem a rendes úton, mert még bementem egy kicsit a hegytetőn levő erdőbe, hogy lássam azt a helyet, ahol már annyiszor voltam − nem egyedül, hanem egy rossz kislánnyal, aki most olyan messze van. Te Muki, akkor jöttem rá a legérdekesebb felfedezésre: az az erdő nem a monostori erdő, amint hittük, hanem a Bükkerdő nyúlványa. És nem az a legrövidebb útja, amerre menni szoktunk, hanem a Monostori útról a Mező utcán keresztül negyed óra alatt fel lehet jutni majdnem sima területen. Egészen közel van hozzánk. Arra jöttem haza, és jól kitapasztaltam az utat, hogy annak idején − bár már itt lenne az az idő − Veled együtt megtegyem”. (Dsida 2001: 18−19)
A kirándulások helyszíne tehát a Bükk lehetett, a nagykompozícióban azonban a Kolozsvárhoz egyértelműbben köthető monostori erdő és persze, a monostori utca vált a hősnő himnikus hangon megidézett felmagasztosulásának helyszínévé: „jöttek az angyalok át a parasztos, öreg monostori utca fölött, / szálltak a kis kápolna fölött csapatostul, özönlöttek seregestül, / jött a sudár, gyönyörűszép angyali kar, lágy mandolinokkal, / víg énekkel az égből, fényességgel az arcukon, édes // ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel, száz meg ezer, / föld tele, ég tele, száz és száz és száz meg ezer. / Négy daliás angyal fölemelte ölébe, a légbe ölelte kicsiny Violámat / s vitte röpülve az esteledő, tág biblikus úton, // vitte a szalmatetős kalyibák és törpe akácfák csúcsa fölött befelé, / vitte ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel a város szíve felé”.
A város szívét pedig mindkét nagykompozíció egyazon helyen láttatja: „Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most / kondul az Angelus édes ezüst zengéssel” − olvashatjuk a Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riportban. Ugyanazzal a látvánnyal szembesít a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című nagykompozíció negyedik fejezetének zárlata is: „Viola is, bár égő kínt tapasztalt, / öntudattal, hogy úgy van jól, amint tett, / büszkén indult, amerre vitt az aszfalt // s merről a város kéklő tornya intett.”
Mindkét nagykompozíció visszautal ily módon a költő korábban említett, a Szent Mihály-templom tornyát és harangját megidéző Miért ez a csöndesség? és Kapuhoz érek című versére is.
Irodalom
Dsida Jenő (2001): Égi mezőkön. Vallomások versben és prózában. Szerk. Kabán Annamária − Mózes Huba. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
György Dénes (2009): Megpecsételt sors. Emlékezés Dsida Jenőre (1978). In: Sas Péter (szerk.), Dsida Jenő emlékezete. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó. 11−12.
Kiss Jenő (1998): Találkozásaim Dsida Jenővel (1967). In: Pomogáts Béla (szerk.), Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő. Budapest, Nap Kiadó. 39−43.
Marosi Ildikó (1992): Jegyzetek. In: Dsida Jenő, Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek. Szerk. Marosi Ildikó. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó. 475−572.
Marosi Ildikó (1998): Felejtsd el arcom romló földi mását (1968). In: Pomogáts Béla (szerk.), Tükör előtt. In memoriam. Budapest, Nap Kiadó. 115−125.
Marosi Ildikó (2003): Néhány adalék a szerkesztő és az újságíró Dsida Jenő portréjához. In: Lisztóczky László (szerk.), Poeta angelicus. Írások Dsida Jenőről és költészetéről. Eger, Dsida Jenő Baráti Kör. 115−130.
Mózes Huba (2007): A költő életútja. In: Kabán Annamária − Mózes Huba, Vers és lélek. Dsida Jenő élete és költészete. Miskolc, Bíbor Kiadó. 9−18.
Mózes Huba (2009): Dsida Jenő levelesládájából. In: Kabán Annamária − Mózes Huba, Textus és intertextus. Szövegek világa a Dsida Jenő-i szövegvilágban. Miskolc, Bíbor Kiadó. 113−128.
Mózes Huba (2011): Törékeny alak, zengő orgánum. Dsida Jenő utolsó előadói szereplése. In: Kabán Annamária − Mózes Huba, Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa. Dsida-versek és –fordítások szövegközisége. Miskolc, Bíbor Kiadó. 187−188.
