drón (Versek)

drón

‍

szóval így csinálják.

elöl megy a lánctalpas,

a gyalogsági aknákra tapos,

semlegesíti azokat.

mögötte a bakák,

szigorúan a talpak nyomában lépkedve,

ki-kilőve a fedezékből,

gránátot dobva mindenhova,

hol lövészgödröt gyanítanak.

haladnak, lassan, meg-megállva,

de azért csak közelednek.

a seggfejek állását

fel kell számolni, különben

őket számolják fel azok,

akik odaküldték.

dühösek, és azt hiszik, nem félnek.

szóval így csinálták.

beásták magukat

a magasfeszültégi oszlop alá és köré,

megszórták aknákkal a környéket

csak úgy, találomra,

ők onnan előre már

nem fognak törni,

ha mégis, akkor majd

a csermely vizében, a fák között.

nem lőnek, jó taktika nem lövöldözni,

csak közvetlen közelről érdemes,

nem fedik fel magukat és

nem pazarolják a lőszert.

nem, mert egyetlen lövedékük sincs,

az utánpótlás elmaradt,

nincs vizük sem, a csermelyből isznak,

fosnak rendesen,

de visszavonulni nem lehet,

a bajtársaik gyorsabban felszámolnák őket,

mint az ellenség.

félnek, és azt hiszik, nem dühösek.

én voltam az első és eddig az egyetlen,

aki lövést kapott, halálosat.

most lassan, nagyon lassan

távolodom a földtől,

és úgy látom e kis csatát,

mintha drón lennék.

Néhány percig még eltart,

remélem, e kegyelmi állapot.

Nem vagyok dühös, nem is félek,

csak nézem a jelenetet.

Élethű, ha film lenne,

gratulálnék a rendezőnek,

semmi túlzás, semmi akcióhős,

csak a fűszerezetlen valóság,

lám, a lánctalpas az oszloptól

húszlépésnyire megáll,

kezdődik az ordibálás,

egyfelől apám nyelvén,

másik oldalon az anyámén,

értem mindkettőt,

mindannyian értik mindkettőt,

aztán a ropogásnak robbanás vet véget,

a láng- és füstfelhőből

emelkedni kezdenek a drónok,

nem dühösek és nem félnek,

ha a testet elvesztetted,

ami maradt, az

elpusztíthatatlan,

teszünk egy kört

az égő lánctalpas felett,

nyugtázzuk, hogy

senki nem rekedt a testében,

majd elindulunk oda,

ahova ilyenkor lehet,

ahova kell.

‍

Vorona

‍

a sínek között rohangálnak fel és alá.

valahogyan rájöttek, hogy a sínekre

mindenkinek szüksége van, és épp ezért

senki nem robbantja fel, de még egy

jó kis termitcsomaggal sem szakítja meg.

hiszen ma mi használjuk, holnap ők,

holnapután megint mi, sőt az is előfordult,

hogy, bár ezt ne mondd el senkinek,

július végén mind használtuk, a főnökök

félrenézése mellett, hogy elszállíthassuk

a még néhány működő villamoskocsival

elesettjeinket, egy nagyobb járvány

elkerülése végett. ezért főbelövés járna,

minden oldalon, de hát mit lehet tenni…

vágtatnak oda s vissza, akkorák, mint

egy-egy sörösdoboz, ráadásul szürkék,

jó álca ez a hasonszín aszfalt és beton között,

mekkora truváj lenne, trouvaille, mondta

egy franciául beszélő fekete ember,

mekkora lenne, ha fel tudnánk használni

a koslató patkányokat valamiféle

fegyver beküldésére az ellenség közé,

mire a százados ököllel rábaszott a sisakjára

és megkérdezte tőle, hogy mi lenne akkor,

ha az a féreg egyszer csak megfordul és

visszahozza nekünk a bombát vagy mérget,

rosszabb, mint az orosz rulett, hülyegyerek.

de most már nem kell foglalkoznunk ezzel,

ma hajnalban köd borította el a várost,

talajközelben terjedt, a sínek között is,

elsőként a sörösdoboz-patkányok kezdtek

rángatózni a vágányok között, aztán

a pincékből hallatszott ezer emberi hörgés,

és most már mi is könnyezünk a harckocsikban.

meg a másikok is, elszámolhatták a széljárást,

gáz által vész mind, ki gázzal mérgez,

az álarc szűrője nem biztos, hogy kitart

a következő parancsig, ha lesz még parancs,

mert a patkányok szemeit már vájják kifelé

a varjak, őket nem bántja a harci gáz,

remélem, ők sem minket, hiszen

hívójelünk ворона, egymást ne bántsuk,

következnek a pincékben rekedtek,

és végül a parancsnokságok. tulajdonképpen

remélem is, hogy így lesz. és utána

megfordítjuk ezt a jól védett harci szekeret,

és elindulunk oda, ahol nincsenek

patkányok és varjak és parancsnokok.

‍