.svg)
Milyen lehetőségei vannak egy pályakezdő rendezőnek? Bemutathat korábban sosem adaptált szöveget vagy maradjon a klasszikusoknál? Azokon mennyit módosíthat? Létezik-e jó színpadi regényadaptáció és irodalom-e a dráma? Ehhez hasonló kérdések merültek fel a Látó szépirodalmi folyóirat kerekasztal-beszélgetésén a Szféra összművészeti fesztiválon, amelyen Fischer Botond beszélgetett Székely Csaba drámaíróval, illetve Dobrovszki Dóra és Kiliti Krisztián pályakezdő rendezőkkel.
Idén új helyszínen zajlott a marosvásárhelyi Szféra: a 2008 óta használaton kívül álló, egykor étteremként működő épület impozáns nagytermeivel, zegzugos átjáróival kiváló teret biztosított egy emlékezetes kisfesztiválnak. Krusovszky Dénes Levelek nélkül című regényének bemutatóját követően azonban fel kellett szabadítani a színpadot és környékét, így a Látó szépirodalmi folyóirat kerekasztal-beszélgetésnek rendhagyó módon Szentes Zágon A szabad választás illúziója című festménykiállítása adott otthont szeptember 9-én délután három órakor.
Ahogy némi késéssel elfoglaltam egy babzsák-fotelt, azonnal megosztó kérdés ütötte meg a fülem: hozzá lehet-e nyúlni a klasszikusokhoz? Sőt: hozzá lehet-e nyúlni a klasszikusokon kívül bármihez? Ezzel kapcsolatban Székely Csaba azt idézte fel, hogy a Rómeó és Júlia Nádasdy-féle újrafordítását hallva páran megjegyezték, hogy az „biztos nem Shakespeare szövege”, mert ahhoz túl pajzán. Még kisebb a mozgástere viszont annak, aki rendezői pályája elején áll: kevesen vállalják ugyanis annak a kockázatát, hogy egy „nem kipróbált” rendezőre ugyancsak „nem kipróbált” szöveget bízzanak. Paradox módon működik napjaink színháza: a „központosított rendezői színházat” társalkotói vállalkozások helyettesítik, nehogy a nézők megunjanak egy rendezői világot – mégis elenyésző az új színpadi szövegek száma az újraálmodott klasszikusok mellett. Dobrovszki Dóra kiemelte, pályakezdőként nehezebben választ szöveget, sokszor egyfajta „raktározó üzemmód” jellemző rá, gyakran barátok és dramaturgok ajánlásai alapján tájékozódik.
Ugyanakkor a dramaturgok helyzete sem felhőtlen: egyre kevesebb rendező dolgozik saját dramaturggal, gyakran improvizációk nyomán születnek színpadi szövegek (amelyek bár élőbeszédszerűbbek, gyakran szegényes a szókincsük, és elronthatnak egy másképp erős előadást). Mindhárom résztvevő egyetértett abban, hogy a dramaturg szerepe kulcsfontosságú a jó színházhoz: egyfajta szigorú „zsaruként” segíthet a rendezőnek megfelelő távolságból szemlélni az előadást, és kimetszi azokat a mondatokat, amelyek dramaturgiailag értéktelenek, csupán a ragaszkodás tartja benn azokat a szövegben. Mindezek ellenére a kortárs drámaírók alig láthatók: vagy a független szcénán alkotnak, vagy a fióknak írnak abban bízva, hogy a színházak egyszer majd válaszolnak megkeresésükre. (Hamar kiderült: nem fognak, a színházak ugyanis már rég nem így keresnek szöveget.)
Felmerül a kérdés: ha a színházak rendszerint tartózkodnak az új színművektől, egyre kevesebb rendező dolgozik saját dramaturggal, és gyakran improvizációk nyomán alakul a drámaszöveg, akkor van-e egyáltalán köze a színháznak az irodalomhoz? Székely Csaba szerint nem kell feltétlenül „irodalmivá” tenni egy szöveget vagy irodalmi nyelven megszólaltatni egy szereplőt ahhoz, hogy valami igényes legyen: éles határvonal húzódik ugyanis aközött, amit irodalmi értéke miatt szeretünk és ami egy színdarabban működőképes lehet.
Jó példa lehet az irodalom és színház formai különbségeire a regényadaptációk kérdése. Elsőre úgy tűnhet, lehetetlen regényt jó színpadi művé alakítani, mert „elvesződik a varázsa annak, amitől jó egy regény”. A kivételek erősítik a törvényt, Kiliti Krisztián a néhány éve Sepsiszentgyörgyön bemutatott Ivan Iljics halálát emeli ki pozitív példaként, amely úgy vitte színre a Tolsztoj-kisregényt, hogy semmit sem húzott ki belőle. Nem véletlen: nagyjából hat órát tartott. Érthető tehát, hogy az óvatosan számító színházi világ nem fog egyhamar a hatórás regényadaptációk irányába elmozdulni, minden másra ott a Netflix.
Némiképp kompromisszumos felelet született arra a kérdésre, hogy drámát írni irodalom vagy mégsem: a színház alkalmazott irodalom. Az elméleti-műfaji kérdéseken túl egyfajta konszenzus alakul ki annak mentén, hogy szükség van új színdarabokra, és a színházigazgatóknak arról is gondoskodniuk kellene, hogy évente legalább egy új magyar szöveg létrejöjjön. A közönség kérdéseinek nyomán felmerült a „háziszerző” ötlete (az, hogy egy színház „vásároljon” magának saját drámaírót). Irodalmi rendezvényeken gyakran ismételgetett frázis lebeg tovább kimondatlanul a térben: nincs, de igény volna rá.
