Drámai képzelgés az „élet értelméről”

Nem könnyű olvasmány Oana Hodade Jelenetek a Stuck család életéből (Scene din viața familiei Stuck) című drámája, amelyet a 2021-es év legjobb román drámájaként díjazott július 4-i gáláján a Román Színházi Szövetség (UNITER). Mindamellett, hogy a drámaolvasáshoz spéci optika és „szemüveg” szükséges, nem volt könnyű szerves egészként tekinteni rá, elemezni vagy akár kritikai észrevételeket fűzni hozzá egybeforrott színpadi szövegként, hiszen a szerző első számú utasítása az, hogy egy lehetséges színrevitelben valamennyi jelenet fölhasználható, vagy csak ezeknek egy része, ráadásul a jelenetek sorrendje is felcserélhető. Joggal kérdezhetjük ilyenkor magunktól (a magunk elé képzelt szerzőtől), hogy ez esetben miként értékelhetjük magát a konstrukciót, ha bármelyik eleme hiányozhat, fel- és kicserélhető? Hiszen ilyen módon az „ingatag” vagy „feszes” építkezésre is feleslegesen teszünk megjegyzést. Bármelyik állítás lebontható azzal, hogy „ennek nem muszáj ilyennek lennie, majd a rendező, a (plusz/mínusz) dramaturg dönt a szerkezet végső formájáról”. Tehát én, az olvasó nem sok eséllyel olvasok egy „végleges” szöveget. Mindazonáltal azt is meg kell itt gyorsan állapítanom, hogy ezzel az utasítással a szöveg valódi színpadi szövegként „ajánlja” magát a potenciális színpadi alkotófolyamatra. Mert mi más történik, mondjuk, egy Shakespeare-drámával a színpadi „igazság” pillanatában, ha nem éppen az, amit Oana Hodade nyíltan fel is vállal rögtön a szereplők megnevezését követően. Ennek ellenére ez az őszinteség nem teszi könnyebbé annak a szövegnek az olvasását, amelyet a marosvásárhelyi színművész, szerző egy kolozsvári drámaírói műhelyben írt.

Az már az első néhány oldal után elmondható, hogy a fenti megállapítások ellenére az UNITER-díjat odaítélő zsűri – Andrei és Andreea Grosu rendezők, Erwin Simsensohn színész és Mariana Cămărășan rendező – a múlt év „terméséből” egy nem szabályosan és kifejezetten drámai szöveget választott „legjobb drámaként”: a színrevitelhez multimédiás eszközök is szükségeltetnek. Ezeknek egy részét maga a szerző jelzi, másik részét a képzeletről és emlékezésről szóló szöveg „hívja meg” egy potenciális színpadi értelmezésbe: hangfelvételekhez, pörgő fotósorozathoz, zenei aláfestéshez, hangulatteremtéshez, de más hasonló eszközökhöz is folyamodhat az a majdani rendező, akinek már szövegolvasáskor is érezhetően fontosabb szerep jut a „mezei” drámaolvasónál, aki esetleg puritánabb, klasszikusabb, kevesebb segédeszközzel „felszerelt” képzeletbeli színrevitelhez szokott. (A szerző által beidézett zenei anyagból valamennyit magam is meghallgattam olvasáskor, de azt is érzékeltem, hogy a hasonló segédeszközöknek itt nagyobb szerep juthat, és ezek váltakozva akár a teljes színrevitelen is végigvonulhatnak – hang, kép, ismét hang, utána ismét kép).

Hogy mihez is kell itt a multimédiás arzenál? Egy képzeletbeli családtörténethez, hiszen a szöveg úgy dokumentarista, hogy egészében a képzelet szolgáltatja az „álvalós” történet alapanyagát. Az egyetlen való a sztoriban az, hogy a dráma szerzője a kolozsvári Ószeren filmtekercset vásárolt a különböző kacatokkal kereskedő, unatkozó seftelőtől, és abból a prózai szövegkörnyezetből kiragadva a még rejtett képsorokat, a színpadi történetmesélés Parnasszusára röpítve rakja össze a fotókon jelen lévő, Stuck névre „keresztelt”, ismeretlen négytagú család fotók ihlette történetét. Érezhetően az univerzum-teremtő gesztus felelőssége alatt roskadozva a drámai puzzle-történet nehezen lendül be. Ezt a családtörténetet csupa olyan leíró emlékezetfoszlány vezeti fel, amelynek hangulatába a drámaolvasó nehezen helyezkedik bele, hiszen nincs ahhoz még elegendő információs nyersanyaga, hogy egy elhagyott ház különböző, emlékeket ébresztő részleteinek leírását kellő átlényegüléssel rakja össze egy teljesen összeálló képpé. Azt is mondhatnám, hogy a vázolt történet közepétől a végéig kibontakozó szövegvilág „igazolja” utólag ezt a nehezen megfejthető felvezetőrészt, amely – amint már említettem – „átszabható”.

Az sem volt kétséges számomra, hogy az itt felvázolt letűnt világ képzeletbeli családjának neve az erdélyi szász örökségre utal – a házaspár, Janus és Marta Stuck, illetve gyerekeik, Martin és Emil Stuck, valamint a történetben megjelenő, névtelen apai nagyanya valóságosból képzeletivé váló szereplők egy jobbára „eltűnt” közösség metaforái is lehetnének. Oana Hodade azonban nem időz el az etnokulturális jegyeken, kitart amellett, hogy ők egy „hétköznapi” kisközösséget formáznak meg, amellyel soron kívüli dolgok nem történhettek, illetve csak annyiban, amennyiben bármely családi fotón látható idilli „beállítások” mögött általában generációs tabuk és titkos drámák, esetleg sorstragédiák húzódhatnak. És ha a hazai társadalom korábbi történetének bármelyik szeletére ránézünk nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, Oana Hodade aligha foghat mellé. Ezeket a rejtegetni való „kitérőket” a szerző jelzi is a szövegben – a házastársak eltérő párkapcsolati igényeit és szeretetnyelvét, a férfi melankolikus lelkialkatát, az évtizedek alatt kiürült házasságot és a gyermekek járulékos áldozati szerepét, helyenként értetlenkedését vagy biztos fogódzók iránti vágyát. Azonban a Stuck család sztorija ebben a tekintetben sem lóg ki az átlagos családtörténetekből, és amiben kilógna, azt a szerző jótékonyan homályban hagyja, mert a túlságosan partikulárisra rajzolt történet már a képzelet határait is feszegetné, így pedig a potenciális néző is jobban tud azonosulni azokkal a „kipontozott” részekkel, amelyeknek a saját (család)történetében más-más jelentésük és folytatásuk lehetett.

Hogy ebben a drámabemutatásban is jelen legyen a szükséges színházi meglepetés effektus, nem árultam el már az elején, hogy a történet egyik szereplője maga a szerző, aki saját névvel szerepel a sztoriban, és aki előbb levelet intéz az úgy képzeletbeli, hogy a valóságban is létezett főszereplőjéhez, Janus Stuckhoz, majd szembesül is vele egy színpadi „teremtéstörténet” erejéig, amelynek egyik pillanatában az elképzelt családtörténet szerzői indítéka is felmerül, szerző és szereplő beszélget (pirandellói megközelítésben):

„JANUS STUCK: Ön azt is tudni véli, hogy mit tanultam azokon az utazásokon, amelyeket – látom – itt nagyon részeletesen kielemez – de végtére is, mit akar ezekben megtalálni: az élet értelmét?

OANA HODADE: Valamiféleképpen: igen. Azt hiszem, hogy igen…

JANUS STUCK: Holmi idegenek vakációs fotóin? Annyi könyv, film, annyi műalkotás próbál erre választ adni, miért vesztegeti hát velünk az idejét?

OANA HODADE: Kedvelem a banálist, a hétköznapit, úgy gondolom, ezekben van a lényeg. De most mintha magam is merő közhellyé válnék. Kérem, az imént az utazásról beszélt…

JANUS STUCK: Folyamatos mozgásban kell lennünk, csak ennyi. Soha ne álljunk meg és ne adjuk fel. És amikor már azt hinnénk, hogy tudjuk, mi a dolgok állása, ismét útnak kell indulnunk. Mindössze ennyi.” 

Ezzel a hozzávetőleges magyar fordításrészlettel azt is jelezném, hogy a színpadi szöveg költőiségének sorsa nagyon függ a rendezői és színészi értelmezéstől. A fenti dialógus az én elképzelt színrevitelemben mérsékelten tárgyilagos, majdnem hétköznapi (románul és magyarul is), hiszen a nagy horderejű filozofikus összegzések nem „bírják meg” például az érzelmi túlfűtöttséget, sem pedig a túlhangsúlyozást. Nyilván nem tudtam ellenállni annak sem, hogy olvasás közben magam elé képzeljek egy kínálkozó magyar változatot, amely a román szöveg sajátos hangulatát is újrateremti. Mindenképp egy nyelvileg visszafogott, puritán szöveget képzelek el, amelyben kevés és jól célzott, „németesen” használt költői fordulat van. De ez a megközelítés is nyitott: úgy gondolom, hogy a fordítónak is legalább akkora szabadság jut itt, mint a rendezőnek, dramaturgnak.

‍