Drakula összerakása

Bár William Harvey 1628-ban fölfedezte a vérkeringést, majd Antoni van Leeuwenhoek 1674-ben megpillantotta a vér korpuszkuláris szerkezetét (250-szeres nagyításban látva a vörösvérsejteket), a populáris orvostudomány erről alig vett tudomást. Ahogy Gudrun Schury fogalmaz: „A humorálpatológia számos következménnyel járó orvosi tévtana az ókortól legalább a 19. századig uralta az orvostudományt. Az uralkodónak tartott folyadék mennyiségének csökkentésével próbálták helyreállítani a test és a lélek egyensúlyzavarát. A mindenre alkalmazott, általános gyógymód az érvágás, vagyis a vér megcsapolása volt.”¹ A 19. században aztán ez a szituáció – a pozitív tudományok térhódításának köszönhetően – valóban megváltozott, és ezzel párhuzamosan – de a két folyamat között feltehetően nincs ok-okozati összefüggés – megnőtt az érdeklődés a vámpirikus fikció iránt. Bram Stoker Drakula című opusában a vérátömlesztés – Lucy kezelése: amit a gróf kiszív belőle, azt áttételesen Van Helsing visszapumpálja – alapvető gyakorlat, ami már magában is jelezheti a regény orvostörténeti hátterét; de olyan „műtét”, amely a vámpírvérkeresztség ellen csak ideiglenes megoldásnak bizonyul.

A 19. század tudománya megkerülhetetlen sarkpontja Stoker alkotásának, része egy nagyszabású, sokelemű kirakósnak. Elizabeth Kostova, A történész című fenomenális vámpírregény szerzője anno írt egy előszót a Drakulához, amelyben a következő lényeges szempont kerül előtérbe. Az írónő szerint Stoker művében van egy figyelmet érdemlő fordulópont, amikor átrendeződnek az addigi információs mintázatok. „Nagyjából a könyv feléig – bosszantó és hízelgő módon [írja Kostova] – egy lépéssel mindig előrébb vagyunk a szereplőknél, akik még nem jöttek rá, hogy összeköttetésbe kell lépniük egymással. […] Mikor azonban végre olvasni kezdik egymás feljegyzéseit, kiemelkedő következtetőkészségről tesznek tanúságot, olykor állva hagyják még az olvasót is.”² Ez a puzzle-hatás valóban a Drakula alapszerkezetéhez, mediális rétegzettségéhez tartozik, míg a cselekmény szintjén a teljesebb kép összeállítása – kvázitudományos gondolatmenetek és személyes feljegyzések átfedése – teszi lehetővé a szereplők számára a felkészülést és a vámpírgróf üldözését.³

Kostova éleslátása kétségtelen, érdekes azonban, hogy szerinte Van Helsing tekinthető az együttműködés katalizátorának. Ez teljes joggal feltételezhető, mivel többször reflektálnak az elbeszélők arra, hogy a professzor pár lépéssel mindig előttük jár. Ugyanakkor mellette Mina Harker az a karakter, aki szorgalmazza a dokumentumok együttolvasását, átiratokat készít, médiumok közötti fordítást végez, így járulva hozzá szöveggondozóként is az említett kulcsmomentumhoz. Ebben a játszmában – természetesen – az is hangsúlyos, hogy Mina vámpirizálása beindítja a határidő-dramaturgiát, hiszen a küzdelem az életéért (pontosabban az identitásáért) is folyik. Miközben a szereplők a feljegyzéseiket egyeztetik, szóba kerül az eutanázia lehetősége, de végül Mina úgy dönt, hogy bár kész meghalni, mégis harcolni fog, és kitart legalább addig, amíg sikerül elpusztítaniuk Drakulát. Stoker történetében mindenki fontos alak valamiért, de Mina Harker tekinthető a férfiakból álló szabadcsapat tagjai közötti – fizikai és érzelmi – összekötő elemnek; aki ráadásul csaliként is funkcionál.

Másrészt a Stoker-regény kulcsjelenetének tartható – a teljes befogadástörténet tanúsága szerint is – Mina vámpirizálása (vérivása). Nagyon beszédes például – hogy csak egyet emeljünk ki a jellegzetes elemzések közül – Craft interpretációja, amely a vámpír és áldozata nyílt testi érintkezéséről a következőt mondja: „Ez a jelenet, melyben az anatómiai helyettesítések, valamint a vér, a tej és a sperma egybefolyása erőszakosan eltörlik a maszkulint a feminintől elválasztó demarkációs vonalakat, a vámpírcsók által gerjesztett félelem legnyíltabb megjelenítése a Drakulában. A regény itt fogalmazza meg a legvilágosabban azt a fenyegetést, amellyel a vámpirizmus a társadalmi nemek definícióját elbizonytalaníthatja.”⁴ A testnedvek metaforikus cseréje, még ha nem is igazolható szövegszerűen (Drakula egy eret nyit meg a mellkasán, a tej egy macskahasonlatban fordul elő, tehát konkrétan csak vérről esik szó), a jelenet nem identikus ismétlése (Seward és Mina elbeszélésében) kiemeli annak fordulatjellegét.⁵ Majd a hátralévő küzdelem – innen nézve – megközelíthető úgy is, mint ami az eredeti (a társadalmi nemi tényezőket is ideértve) szerepkörök stabilizálására irányul.

Részben a fentebbi momentumnak köszönhető másfelől, hogy Stoker regénye egyszerre olvasható médiatörténeti és kultúrorvostani horizontban. A Drakula szinte minden jelentősebb elemzője érzékelteti a mikroformák váltakozásából származó feszültséget, ahogy a vámpírfigurát és áldozatait kísérő fertőzésre (és járványra), magára a vérre és a test transzformációira, illetve a pszichológiai és szexuálpatológiai vonatkozásokra is kellő figyelem irányul a recepcióban. Kiemelnénk itt ezek közül (persze önkényesen) Maria Janion A vámpír című összefoglaló munkáját, amely bemutatja ezt a szerteágazó, mégis rendszerezhető értelmezési távlatkomplexumot. Az említett kettősséget a szerző egy ponton arra vezeti vissza, hogy a szereplők „Dokumentálnak és jegyzetelnek, e tevékenységükre a szemantikai stabilitás jellemző – ellentétben az elsődleges érzésekkel, a tudattalan vágyakkal és az álmokkal”.⁶ Mindazzal tehát, ami a szimbolikus közegben, a nyelv által csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem kerülhet lejegyzésre, de a neurotikus áthallásokra következtetni tudunk az írottak alapján.

Janion vizsgálódása olyan kontextusokra is kiterjed érintőlegesen, mint például a pestis, a kolera, az AIDS és a vámpírok közötti hasonlatok és identitások területe, vagy a porfiriának nevezett vérbaj, amelyet sokan szintén kapcsolatba hoztak a vámpirikus fikcióval. (Érdekes talán, hogy a fentebb jelölt eutanáziára jóval kevesebb figyelem irányul az egyes olvasatokban. A funkciója viszont nem kevesebb, mint hogy Mina életminőségének romlását esetleges mesterséges/orvosi úton szabályozza, tehát felnyitja azt a kérdésirányt, amely ugyancsak nagy jövő előtt áll az asszisztált halállal foglalkozó művek esetében.⁷ Mi a helyzet akkor, ha az eutanáziát nem fogyatékkal élő választja? Ahogyan a vámpírlét sem feltétlenül rosszabb az emberinél – fikciója válogatja.) Ezekről a jelenségekről egész enciklopédiák szólnak, melyek hasonló eljárásokat tesznek lehetővé, mint ahogyan a Drakula is építkezett: rakosgathatjuk az elemeiket. A puzzle-hatás, a kirakós allegóriája tehát kétségtelenül központi alakzata a Drakuláról és a vámpirizmusról szóló irodalomnak, de ahol lesz egy másféle – a Stoker-műtől eltérő történetszervező – funkciója is, az éppen Kostova A történész című regénye.

Hegedűs Orsolya szerint: „Elizabeth Kostova nagy sikerű Drakula-újraírásában a kelet-európai helyszínek alapos bemutatását már nem torzítja el az eredeti regényben megfigyelhető kétes információáradat. Pedig A történész nyomozásra épülő főszála éppen azokon a helyszíneken zajlik, melyeket Stoker csak hallomásból ismert.”⁸ Valóban, Kostovánál fontos a tényszerűség, kétféle értelemben is. Egyrészt, a mű szereplői hivatásukat tekintve történészek, így számukra az adatkezelés mindennapi foglalatosság; másrészt, a sztori kiindulópontja a történelmi Drakula sorsával (halálának körülményeivel) áll szoros kapcsolatban, amely az említett helyszínekre vezet, s ezek a szerző és a szereplők számára egyaránt elérhetőek, leírhatóak. (Maximum az odajutás okoz nehézségeket a történet bizonyos időpillanataiban, például a hidegháború idején.) Ugyanakkor mindez egy áthelyeződést is magában foglal Stoker olvasmányai és a Drakula felől közelítve: A történész szintén feldolgozza a vámpirizmushoz kötődő legendakört, tehát szembesít a múlt kitaláltságának képzetével, ám a határt történelmi tény és fikció között sok esetben megszilárdítja a történettudomány segítségével, de legtöbbször csak azért, hogy újra eltörölje és átértelmezze azt. Ez a dinamika forráskutatással, oral historyval, szaktanulmányok feldolgozásával egészül ki a szereplők részéről, így Kostovának sikerül megteremtenie azt az illúziót, hogy a tényleges történelemben, nem pedig annak valamelyik alternatív változatában járunk. A mű egészét tekintve azonban ez apokrif történelemnek minősül, amelynek érdekessége, hogy a komponensei legtöbbje ténylegesen dokumentálható – a könyv világán kívül is.

Kostova regényének újdonsága azonban nem pusztán ebben van, hanem abban is, hogy a puzzle-hatást nem a műfaji kódok mentén vezeti tovább, hanem az időbeli hosszmetszetre vetítve, a Drakula-mítosz kialakulásának előfeltételeként kezeli. A műben helyet kap egy olvasásjelenet is, amely a magányos olvasó toposzára épül, így ellenpontozza azt a képletet, amelyet a Stoker-regény létrehoz, és majd A történész szereplői is kénytelenek lesznek követni. „Ott, abban a székben fokozatosan engedtem, hogy magába szívjon Stoker története, amely rémregényt váltogat komótos, viktoriánus szerelmi románcokkal. […] apám szerint Rossi professzor úgy vélte, nem használható adatforrásként a valódi Drakulához. […] De Rossi meg volt győződve róla, hogy Drakula még életében halhatatlanná vált – a történelemben legalábbis. Eltűnődtem, hogy lehet-e egy regénynek olyan hatalma, hogy ilyen furcsaságok történjenek a valóságban?”⁹ Ebben a jelenetben összefutnak az időrétegek, míg a Drakula és a történelem világa keveredni kezd, átfedésbe kerül, és a fikció bizonyos szempontból mégis igaznak bizonyul.

Másfelől A történészben a „Drakula összerakása” alakzat nemcsak az értelem keresésével és a jelentések átkapcsolásával vagy a kereszthivatkozásokkal kapcsolatos, hanem a halott és az élő test különbségére vonatkozik, a legegyszerűbbnek tűnő alaki megfordításon keresztül. A fej és a törzs szétválasztása, majd összeillesztése az a homályba vesző esemény, amely felfüggeszti a biológiát, és elégségesnek bizonyul a vámpírkultúra kibontakozásához. A szerzetesútvonalak jelentőségétől a pestisjárványok kitöréséig összeáll egy fluid keretrendszer és a rárakódó diskurzus, amely a Drakula-mítosz megszületéséhez vezet. A nyomozás, a történészcsalád ezért folyamatosan a fiktív és a történelmi Drakula-alak közötti térben ingázik, kétszeresen is magán viselve Mina Harker örökségét, amely az adatkeresési kényszer és a vámpirizált múlt feszültségéből fakad. Ez a különös és veszélyesnek tetsző kaland nem nélkülözheti az iróniát, amely talán akkor lesz a legnyilvánvalóbb, amikor a jól szituált Drakula gróf maga is történészként a múlt (neki a jövő) tanulmányozásába kezd, és évszázados antikváriusként lepleződik le. (Aki természetesen Stoker művének egy korai példányát is birtokolja, míg tevékenysége a főszereplő család irataiból állítható össze.)

A fentebb más összefüggésben idézett Craft a következőképpen ecseteli a szóban forgó problémát Stoker alapján: „A halál végpontjának eltörlésére képes Drakula a lélek szabadságával és mobilitásával rendelkezik, ám ez a mobilitás minden étvágyak legmechanikusabbjához van láncolva: ő és ivadékai egy italért élnek-halnak, és semmi másért, hiszen semmi más nem számít. A lélek és az étvágy, az örökkévalóság és az egymásra következés eme összezavarása és elegyítése a cselekvés őrületét és az elapadhatatlan vágy megszállottságát szüli. Drakula a szexuális ismétlés örökkévalóságát éli, a vágy és elégedettség olyan kísérteties házasságát, amely mindkettőnek paródiája.”¹⁰ A szexuális energia hajtóerejét Kostova újraírásában minimum kiegészíti a történelem megismerésének vágya. A történész hősei Drakula testét keresik, amit eleinte csak szövegekben találnak meg, vagyis a vámpírirodalom – jótékony és megszüntethetetlen – paradoxonával szembesülnek. Ám a vámpír bűne és az orvosi korrekció közötti ingadozást Kostovánál a tények iránti éhség és az identitás elmozgó centrumának azonosítása váltja fel, amely immár másképpen (pl. nem feltétlenül a szörnyszerűség mentén) teszi összerakhatóvá Drakulát.

Ez a mozzanat végeredményben nem véletlenül társul a történelem „helyes” olvasásának képzetével. De nem csak azzal. A filológiai adalékok alaptermészetéhez tartozik ugyanis, hogy újabb és újabb alkotások kiindulópontjaivá, témalehetőségévé válnak. A történész esetében Drakula sorsa összefonódik a könyvkultúrával, de a szereplők sokszor tekintenek úgy az írott oldalakra, mintha filmként peregnének a szemük előtt. Az időtengely-manipuláció kétféle megnyilvánulása teszi lehetővé, hogy a technikailag előállított fizikai valóságot is – nyelvi és képi – rétegek összerakásaként fogjuk fel. Kostova regényében ezért az is megtörténik, ami az újraírás különböző változataiban gyakori: az utólagos történet az elődhöz képest kimozdítja a nézőpontot, lecseréli a fókuszt, másik platformot kínál az ismertnek gondolt világba való belépéshez. Mindez egyszerre jár a tartalom és a különféle irodalomtechnikák idézésével, de azok átkódolásával, az olvasói hozzáférési útvonalak megváltoztatásával. Kostova regényének végén az elbeszélő hölgy tehát nem véletlenül képzel el egy olyan jelenetet, amelyben éppen a kezdet (Drakula 1476-os szerződése) lepleződik le folytatásként. Ez a mediális hurok remekül szemlélteti, hogy a Drakula-kép összerakásának korántsem a végén tartunk, hanem újra az elején járunk.

Jegyzetek

1      Schury, Gudrun: Éltető nedv. A vér kultúrtörténete, ford. Hámori Ágnes, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004, 38.

2      Kostova, Elisabeth: Előszó. In Stoker, Bram: Drakula, ford. Sóvágó Katalin, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 6.

3      A szóban forgó hatásmechanizmus nemcsak az összerakhatóságra, hanem a darabokra szedhetőségre is utal, ami az ilyen művek kompakt értelmi vonatkozásainak háttérbe szorulását eredményezi. A szervezőerő tehát olyan tényezőkön is múlik, melyek a történetből kivezetve kirakhatóvá tesznek „valamiféle nem véglegesíthető konstrukciót”. Vö. Deisler Szilvia: Puzzle-hatás. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2018, 9., 13.

4      Craft, Cristopher: „…bárcsak megcsókolnának piros ajkaikkal.” Társadalmi nem és inverzió Bram Stoker Drakulájában, ford. Somlyódy Nóra, Déli Felhő/5kirchen-Sheet, 1998/1–2., 164.

5      Vö. Stoker: I. m., 291–292.: Seward leírja a látványt: „A kép, amelyet ketten alkottak, ijesztően emlékeztetett arra, amikor a kisgyerek a cicus orrát nyomja bele a tejes tányérkába, hogy igyék.” 294: Seward pár mondatban beszámol Van Helsingnek a történtekről. 296–298: Mina élménybeszámolója az átéltekről. [A szexuális dimenzió mellett a vallási kontextust (pl. fordított eucharisztia) hangsúlyozzák általában az elemzők.]

6      Janion, Maria: Vámpiriáda. In: A vámpír. Szimbolikus biográfia, ford. N. Kiss Zsuzsa és mts., Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 35.

7      Vö. Ureczky Eszter: Öregedés, digitális klónozás és eutanázia a Fekete tükör című sorozat San Junipero-epizódjában. Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle, 2022/1., 169–188. (A problémafelvetés mellett különösen a 179. oldalon kezdődő rész ajánlható.)

8      Hegedűs Orsolya: Drakula segédei. Partitúra Irodalomtudományi Folyóirat, 2008/2., 98.

9      Kostova, Elizabeth: A történész, ford. Bihari György, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 63.

10    Craft: I. m., 61.

‍