Drakula hosszú árnyéka

Amikor egy beszélgetés során szóba kerül Drakula gróf, minden résztvevő hozzá tud szólni a témához. Viszont ha az a konkrét kérdés hangzik el, olvasta-e valaki Bram Stoker ikonikus regényét (a közkézen forgó magyar fordításvariánsok közül bármelyiket), nagyon kevés kéz emelkedik a magasba. És ha már itt tartunk, bevallom őszintén: az egészet én sem olvastam el. Egyszerűen átugrottam a vontatottabb részeket (ráadásul tudtam is, mi következik). Pedig nem is a teljes szövegváltozatot vettem kézbe, hanem a Bartos Tibor által magyarítottat, amelyről Hlavacska András kitűnő írásában azt írja, hogy Bartos, ha tetszik, gátlástalanul módosított a szövegen (többek közt jó nagy részeket kihagyott belőle), melynek eredményeképpen afféle ponyvásított változat került az olvasó kezébe. Szóval a regény nem volt túlzottan szórakoztató.

És akkor: miért is van az, hogy mindenki ismeri a sztorit, de csak kevesen olvasták a könyvet? Véleményem szerint azért, mert a vámpír mítosza mérhetetlenül nagyobb hatású, mint Bram Stoker regénye. Ha tetszik, Drakula gróf árnyéka sokkal, de sokkal hosszabb, mint amilyen magas a vérszívó arisztokrata: ha tetszik, az emberiség egész kultúrtörténetén átvonul. Talán úgy lehetne elképzelni a nagy képet, mint egy homokórát. A szűkületben áll Stoker úr regénye, fölötte (vagyis a hozzá-képest-múltban) van a vámpírmítosz, a Drakula összes előképével, függetlenül attól, hogy Stoker merített-e belőlük, avagy sem, alatta pedig a regény (a hozzá-képest-jövőben), mint új-őstoposz tárgyi hatása mindenre, amire azóta rávetült a vérgróf világnagy árnyéka.

Jelen írásban a Drakula előképeinek töredékrészét igyekszem elhelyezni valamiféle szellemtörténeti térképen. Stoker jegyzeteiből, naplóiból tudható, hogy vannak konkrét szép- és kevésbé szépirodalmi művek, amelyekből merített a Drakula megírása idején. De ismétlem: a Stokerre vetülő vámpirikus árnyék sokkal nagyobb, mint amennyit az író ismerhetett vagy tudatosan felhasznált. A vámpír a vérünkben van, ha úgy tetszik, évezredek óta.

Ide illeszkedik egy bájos történet: ha megkérdezünk valakit, a vámpír vajon olyan csinos vámpírszemfogas, vagy mégsem, tízből kilenc ember azonnal rávágná, hogy persze, és már mutatná is az ujjaival. Az igazság azonban az, hogy a vámpírirodalomban csak valamikor 1845 és 1847 között jelentek meg a vérszívó jellegzetes szemfogai, mégpedig egy angol ponyvasorozat, a Varney, a vámpír valamelyik epizódjában. F. W. Murnau ősfilmváltozatában, a Nosferatuban (a rendező nem rukkolhatott elő a Drakula címmel, pedig szerette volna, ugyanis nem vásárolta meg a megfilmesítés jogait) Orlok grófnak patkányszerű fogai vannak. Viszont Tod Browning klasszikus Drakulájában a vérgrófnak nincs semmiféle kiálló szemfoga, ha hiszik, ha nem. Aki rávágja, hogy van, csak azért teszi, mivel később a „vámpírfogak” olyan kellékké váltak, mint pincérnek a tálca. Filmtörténeti tény, hogy az első vámpírfogas Drakula-ábrázolás egy 1953-as török Drakula-filmből származik, melynek címe (mi is lehetne más?) Drakula Isztambulban.

És akkor nézzük azt az irdatlanul hosszú árnyékot, amelyet Drakula gróf „hátrafele hagyott”. Leonard Wolfnak igaza van, amikor azt írja Drakula-álom című könyvében (1972), hogy „a vámpírok mindenütt megjelentek, ahol véreztek az emberek”. Az emberek mindig és mindenütt véreztek, amióta világ a világ, tehát a vérszívó démonokról, szellemekről, strigákról, alakváltókról (lásd denevér, farkas, kutya, macska stb.), sztrigoiokról, lidércekről, brukolakokról szóló történetek egyidősek az emberrel. Ha ehhez hozzácsapjuk a halandó emberi lény halálfélelmét, illetve az örök élet utáni vágyat, meg is vannak az örökkévaló vámpírmítosz alapvető elemei.

A görög mitológia történetei a fél világot ihlették s ihletik ma is. Természetes hát, hogy vámpírjellegű lényeket is találunk a szereplők között. Ők az empúszák, akikről azt lehet olvasni, hogy Hekaté halálistennő gyermekei voltak, ocsmány kinézetű nőnemű démonok, akik gyakran szépséges leányoknak álcázták magukat, férfiakat csábítottak el, és az együttlét alatt kiszívták áldozataikból az élet­erőt, így a szerencsétlenek elpusztultak. Az empúszák egyébként nem voltak őslakosai az ógörög szellemvilágnak. Valahonnan a mai Irak vidékéről érkeztek görög földre, ahol egy bizonyos Lilitet imádtak a sumérok. Az ő gyermekei Lilim néven ugyanazt művelték, mint később a görög területre vándorolt empúszák. Lilit egyébként szintén halálistennő volt, aki a héber mitológiában is felütötte a fejét, mint Ádám első társa, de elhagyta az első férfit (vagy száműzetett), mivel nem volt hajlandó alávetni magát Ádám akaratának. Bosszút is állt az emberi nemen: gyermekeket ölt meg és kiszívta vérüket.

Van persze őshonosnak nevezhető görög mitológiai „vámpír” is: Amphiaráosz, az argoszi látnok, a Théba ellen vonuló hét hős egyike. A mítosz szerint, midőn a görög sereg sorsa megpecsételődni látszott, Amphiaráosz is menekülőre fogta a dolgot, ám üldözői utolérték, és egy thébai harcos épp hátba akarta döfni lándzsájával, amikor Zeusz lehajított egy villámot, mire a föld meghasadt és elnyelte a görög hőst, aki azóta a holtak között uralkodik, de… él. Amphiaráosz nyilván nem szabályszerű vámpír, ugyanis nem hagyja el a Tartaroszt.

Az ógörög irodalomban is megjelennek a vérivó holtak. Homé­rosz Odüsszeiájában a leleményes Odüsszeusz Teiresziász látnokkal kívánt beszélni, aki már halott volt. Ezért elment az Ókeanosz folyó partjára, ahol gödröt ásott, majd „Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal, fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal; folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel”. Ugyanis vért kellett inniuk a holtaknak ahhoz, hogy megszólalhassanak, akár az élők.

A görög mitológiát átvevő (vagy stílszerűen: vámpirizáló) római mitológia nagyjából hasonló módon kezelte az élő halottakat (vagy halott élőket). A római irodalomnak viszont van egy gyöngyszeme, amelyben, mondhatni, váratlanul modern módon jelenik meg az embervérre vadászó démon története. A sztori a világirodalom első (töredékesen fennmaradt) regényében, Petronius Satyricon című művében szerepel. A mesélő már a római császárkor idején tudja, érzi, hogy a történet bulváros, nem vájt füleknek való, mentegetőzik is kicsit, ám aztán mégis belevág és elmeséli az emberfarkas történetét. Megjegyzendő, hogy évszázadok telnek el, amíg a szakirodalom, a különböző kánonok éles határt vonnak a vámpír és a vérfarkas között, azon a címen, hogy a vámpír élőhalott, míg a vérfarkas alakváltó élőlény. Azelőtt laza eleganciával (és érzésem szerint józan logikával) mágikus tulajdonságokkal bíró démonnak tekintették mindkét szörnyet, ennek alapján pedig gond nélkül összekavarták őket.

A kereszténység európai elterjedését követően az egyházi és világi gondolkodók szembesültek a dilemmával: hogyan kezeljék a néphitben elevenen élő (élő)halottaknak az egyház számára kulcsfontosságú kérdését. A keresztény ember számára ugyanis egyáltalán nem jelentett problémát egy élő, aki halott, hiszen vallásának központi alakja meghalt, majd harmadnapon kikelt a sírból, és olyan hatalommal rendelkezett, melynek következtében bármely emberrel kapcsolatot tudott teremteni. Nem ezt teszi a vámpír is, kérdezhetnénk. A középkori (katolikus) egyház érthető toleranciával kezelte a kérdést: léteznek jó „élőhalottak”, ők a szentek, akikhez imádkozhat a halandó, akik csodatételeikkel meggyógyítják testét-lelkét. Aztán vannak a rossz „élőhalottak”, ők az elkárhozottak, akik a Sátán szavára hallgatnak, és romlást hoznak a keresztény emberre. Hosszú évszázadokon keresztül az döntötte el (többek között), hogy egy „élőhalott” jó-e, avagy rossz, hogy milyen volt az illata. Ha illatos volt az illető, akkor szent, ha nem, akkor kárhozott lélek.

A korai kereszténység (lásd például Szent Ágoston írásait) többnyire határozottan lélekként viszonyult a nagybetűs Feltámadás előtt visszatérő holtakhoz, ha jók voltak, ha nem. A fordulatot a skandináv és germán betörések hozták meg: az ő történeteikben az élőhalottak testtel rendelkeztek, és miként kitalálóik, meglehetősen harcos, agresszív viselkedés jellemezte őket. A skandináv sagák és germán énekek pogány szárnyán szivárgott be a keresztény élőhalottak világába a testiség, ahol aztán jól gyökeret is vert, és azóta itt van velünk, a legkülönbözőbb formákban.

Ugorjunk egyet, egészen a fény századáig. Amikor, ugye, az ember mindenre vár, csak egy vámpírokról, démonokról szóló igazi bestsellerre nem. A szerző sem akárki: egy lotaringiai bencés apát, akinek a közvélekedés szerint jobb dolga is lehetett volna, mint szörnyetegekről írni. Az apát neve Augustin (Dom) Calmet, a sikerkönyv címe pedig Angyalokról, démonokról, szellemekről, valamint a magyar-, cseh-, morvaországi és sziléziai vámpírokról és kísértetekről. Calmet művének első kötete az angyalokról, a második a gonosz fajzatairól szól. A vámpír alakja már szinte teljes fegyverzetben jelenik meg az olvasó előtt, ahogy a korban elképzelték: ronda (ez fontos, ugyanis a szép vámpírra még várni kell egy kicsit) élőhalott, aki éjnek idején előjön a sírból és az élők vérét szívja. Az apát úr viszont olyan, nagyon is valós esetekről is beszámolt, melyek során a hivatalos szerveknek kellett legyőzni a „vámpírhisztéria” által foglyul ejtett közösségeket. Arnaut Pavle esete egész Európában ismert volt (többek közt Calmet-nek köszönhetően): a szerb vámpír valóságos pánikhullámot keltett a Habsburg Monarchia részévé vált vidéken, olyannyira, hogy a korona hivatalos vizsgálatot rendelt el az ügyben, majd midőn kiderítették, hogy tényleg vámpírról van szó, levágták a kiásott hulla fejét és elégették a testét.

Talán Calmet az első szerző, akinek az írásai közvetett módon hatottak Bram Stokerre. A könyvében leírt egyik történetet dolgozta fel később Sheridan Le Fanu (franciás neve ellenére szintén ír volt) híres leszbikus vámpírnovellájában, a Carmillában, amelyből viszont Stoker alapos ihletet merített a Drakula írása idején.

Az erdélyi vérgróf ágya fejénél ott áll a 18. század egy másik különös figurájának műve, az első gótikusnak tekintett regény is. Horace Walpole egy brit miniszterelnök legkisebb fiaként látta meg a napvilágot. Nevét elsősorban Strawberry Hill nevű rezidenciája (gótikus stílusban épült, természetesen, jóval megelőzve ezáltal a viktoriánusok gótikamániáját), illetve Az otrantói várkastély című regény kapcsán őrzi az utókor, mint olyan alkotóét, akinek a köpenyéből Edgar Allan Poe idegbeteggé szublimált energiavámpírjai, de Stoker vérivó arisztokratája is előbújtak.

Ugorjunk egyet, 1816-ba, a Genfi-tó partján álló Diodati-villáig. Ekkor és ott történt, hogy Lord Byron, Percy Bysshe Shelley és neje, Mary Shelley, no meg, mint mindig, az árnyékban, John William Polidori, Byron titkára, versenyre keltek, ki írja meg a legjobb horrorsztorit. Mary Shelley megírta végül a Frankensteint (gótikus? romantikus? sci-fi?, a szakma máig nagy élvezettel vitázik a regény műfaja kapcsán), Polidori pedig a vámpírirodalom egyik legszebb darabját, A vámpírt. Irodalomtörténeti tényként szokták kezelni, hogy a vámpírtörténetet Lord Byron találta ki. De nem ő írta meg, annak ellenére, hogy Polidori Byron neve alatt bocsátotta közlésre, aminek alapján Goethe (aki egyébként a modern irodalom első vámpírdarabjának tartott A Korinthusi menyasszony című elbeszélő költemény szerzője) ezt a novellát tartotta Byron legjobb művének (hogy mennyi volt e megjegyzésben az irónia, vagy sem, nem tudni). Polidori műve az első olyan vámpirikus szövegek közé tartozik, amelyekben a vámpír nem ocsmány szörnyeteg, hanem elbűvölően szép. Nem csoda, hiszen az író (aki ezzel az egyetlen megírt művével írta be nevét a világirodalom történetébe) főnökéről, Lord Byronról mintázta Lord Ruthven figuráját, akibe a hírek szerint szerelmes volt, és aki lekezelő modorával szó szerint az őrületbe kergette titkárát.

És akkor következzék a legvaskosabb vámpírtörténet. A viktoriánus Angliában nagy divatja volt a penny dreadfulnak nevezett olcsó, bulvárjellegű sorozatműveknek. (Penny, azaz egy pennybe került egy 8–16 oldalas füzet, dreadful meg annyit tesz, mint szörnyű, mármint a feldolgozott téma.) Az egyik ilyen sorozat egy arisztokrata (!) vámpír, bizonyos Sir Francis Varney kalandjait bonyolította, szinte a végtelenségig: a teljes anyag 667 000 szót tett ki és 232 fejezetből állt. Egy érdekes (és nagyon brit) apróság: Sir Varney-t akkor sújtotta a vámpirizmus átka, amidőn elárult egy királyhű embert Oliver Cromwellnek. (Ha így volt, meg is érdemelte.) A szövegfolyam szerzősége máig vitatott, ugyanis a kiadói politika értelmében az egyes szövegek szerzőit nem tüntették fel. Tekintettel a korpusz egyenetlenségére, logikai, dramaturgiai, narratívabeli bakugrásaira, az a feltételezés is napvilágot látott, hogy a korpuszt egy egész csapatnyi szerző írta. Ennek megfelelően Sir Varney időnként gonosz, máskor nemes kalandor, a hangvétel itt komor, amott humoros, szóval elég nagy katyvasz lett belőle. Az viszont tény, hogy azok a bizonyos vámpírfogak ebben a bulvársorozatban jelentek meg először papírra vetve.

Természetesen szólni kellene még a történelem nagy vámpírjairól: Vlad Țepeș havasalföldi vajdáról, Franciaország hírhedt, szadista marsalljáról, Gilles de Rais-ről, a szomorú sorsú (és egyáltalán nem szadista vámpír) Báthory Erzsébetről. Aztán szólni kellene Prosper Mérimée vámpirikus novelláiról, Edgar Allan Poe-ról ismételten (az elsietett temetések, az őrület határán túl járó víziók kapcsán), Théophile Gautier Síron túli szerelméről, Gogol Wij, a szellemek fejedelme című novellájáról, Charles Baudelaire jó pár verséről, de Fitz James O’Brien A gyémántlencse című korai sci-fi novellájáról is, és a sor folytatható lenne. Ezek a történetek, művek mind ott lehettek Bram Stoker fejében, könyvespolcán, miközben azon rágódott, miként folytassa Jonathan Harker, Mina, Lucy, Van Helsing professzor és Drakula gróf szövevényes sztoriját. De hogy Stanisław Lem egy idevágó megjegyzését parafrazáljam – amely úgy szól, hogy „még ha nincsenek is szellemek, e hagyomány léte akkor sem vonható kétségbe”: ha a felidézett történetek, művek nem is voltak Stoker úr fejében vagy a polcán, van itt is egy hagyomány-árnyék, a vámpír hosszú árnyéka, amely nem vonható kétségbe.

‍