Diptichon

‍A valóság egy lehetséges változata

Olyan szívesen neked adnám! – fordult felém az az ismeretlen nő a liftben a mára már nem létező kórház nőgyógyászati osztályán, miközben saját lábunkon a műtő felé tartottunk. Nők között szokás, részletesen megbeszélik egymás között a bajukat, és még ez a röpke néhány percnyi idő is elég volt hozzá, hogy kifaggasson, mivel kezelnek, milyen beavatkozásra készülnek. Válaszom az volt, hogy ez már a sokadik próbálkozás lesz, mindtől azt reméljük, hogy ezzel elhárul az akadály, és végre sikerül. Nem kellett kimondanom, tudtuk mind a ketten, hogy miről van szó. Nem felejtem el, egyszerre szánakozó és bűnbánó kétségbeesés kifejezése ült ki az arcára, ahogy kimondta, ő, az abortuszra induló nőtársam, hogy olyan szívesen nekem adná. Ő sem mondta ki, hogy a magzatát, talán ezzel is enyhíteni próbálta a szenvedés és az őszinte együttérzés súlyát, mert ha kimondja, a szíve szakad meg fájdalmában. Nem véletlen a mondás, hogy a nők mindent megtennének azért, hogy legyen gyerekük, meg azért is, hogy ne legyen gyerekük.

Van egy bizonyos határ, amíg el lehet és el is kell menni. Sokat tud ma már az orvostudomány, in vitro is képes a megtermékenyítésre, csakhogy a lélektani faktor legalább olyan fontos a történetben, mint a biológiai. A vallási szempont nálam egyáltalán nem játszik szerepet, sem a fogamzásgátlásban, sem a termékenység serkentésében, sokkal inkább a tudat, hogy az emlékezet sejtszintű, erről már régen meg vagyok győződve, éppen elég szakirodalmat olvastam hozzá, hogy tökéletesen meggyőzzön, úgyhogy erre én már nem vállalkoztam. Ez volt az a határ, amikor azt mondtam, ha a természet nem akarja, akkor mesterségesen ne kísérletezzünk. Pedig nem áll távol tőlem a kísérletezés, de még a biológia tagozatos gimnáziumi múltam számtalan boncolási és egyéb gyakorlatán túl sem vállaltam, pedig mindet élveztem, de ezt a kísérletet saját magamon inkább nem óhajtottam átélni.

Mondom, sejtszintű az emlékezet. Elképzeltem, ahogy kiszippantják onnan többedmagával azt a petesejtet, és ennek a beavatkozásnak a nyoma örökre ott marad a sejthártyán, mi több, ahogy az az in vitro megtermékenyített sejt osztódásnak indul, rögtön tovább is adja az emléket. Ebből én semmi esetre sem kérek, akad úgyis elég prenatális trauma, minek tetézni olyannal, amiről eleve tudható, hogy nem tűnik el nyomtalanul, minek megkeseríteni egy születendő gyermek életét.

Mindig is ikreket szerettem volna. Belém égett a kép, édesanyámmal megyünk a városban, jön szembe velünk két irhabundás fiú, szintén az édesanyjával. Velem egy napon születtek. Hányszor elmeséltem, de csak én emlékszem erre a találkozásra. Talán megint csak a sejtemlékezetemmel mossa egybe a képzeletem, és a valóságban nem is létezett ilyen? Talán egész életemben siratom a két elveszett fiú ikremet? Száz szónak is egy a vége, sokkal kevesebbet tudunk a méhen belül, akár sejtszinten zajló emlékezési folyamatokról is ahhoz, hogy ezt ki lehessen zárni.

A Hellinger-féle családállítás, más nyelveken családi konstelláció kicsit közelebb visz a kérdéshez. Sok múlik a vezető szakemberen, neki kell eldönteni, melyik pillanatban merre haladjon tovább az állítás, kit hívat be a résztvevők közül. Fontos, hogy jókor, jó családtagot válasszon, személyével egyébként nem tudja befolyásolni a történéseket, mert az saját dinamika szerint zajlik, arra viszont nagyon kell figyelnie, hogy aki középen áll, ne fejben legyen ott, hanem hagyja magát vezetni az ott áramló energiák által.

Életem egyik legmegrázóbb élménye volt, amikor a terapeuta a második fiú ikremet is behívta, majd amikor a végén egymást átölelve sírtunk mind a hárman. Ha addig nem értettem, miért van az, hogy ösztönösen mindenből hármat veszek, akkor ott megérthettem. Meg hogy a munkából is mindig három helyett kivettem a részemet. A Hellinger-módszernek egy baja van talán, hogy amilyen katartikus a felismerés, olyan könnyen vissza is lehet esni. Talán minden terápiára igaz ez, és a traumák egy életre meghatározzák a sorsunkat, akár születésünk előtt, akár utána is érnek bennünket. Annak idején nem volt ez tudatos döntés, hiszen jóval korábban történt, mint ez az ikerélmény, de a családi konstellációm alapján talán érthető, hogy miért nem vállaltam az in vitro beavatkozást.

Hiába vigasztaltak annak idején, hogy nincs öröme, nincs bánata. Még jó, hogy gyermektelenségi adót nem fizettetnek velünk. Már javában unokáim lehetnének, és még most is gyakran kell választ adnom valahogyan a rosszallást sugalló otromba kérdésre, hogy miért van két kutyánk, és miért nincsen gyerekünk. Az anyaságot nem pótolja semmi. Új életet világra hozni semmihez nem mérhető érzés. Van benne némi önzés, hisz az elején a nagy örömben senki nem arra gondol, hogy az a megszületendő gyermek a fogantatása pillanatától önálló kis lény, akit előbb-utóbb el kell engedni, tudomásul kell venni, hogy kétéves kora után már nem úgy tart igényt az anyai jelenlétre, ahogyan annak előtte, még ha ötvenen túli férfiként is a kisfia marad az édesanyjának, ha szerencséje van és megérheti.

‍

A valóság egy lehetséges lenyomata¹

A férjemmel egészen addig gondtalanul jártuk a kocsmákat meg az országot, amíg rá nem jöttünk, hogy most már valamit tenni kéne, miért nem születik gyerekünk. Már az összes barátnőmnek, hajdani osztálytársamnak nagy gyereke volt, de a megkésettek is tolták a babakocsit, mi meg ott álltunk, mindent megtettünk érte, és mégsem sikerült. Szaladgáltunk orvostól orvosig, biztattak, ígértek fűt-fát, én, ostoba el is hittem, aztán semmi nem lett belőle, pedig kideríthető genetikai vagy anatómiai oka nem volt a sikertelenségnek. Nem is szeretek visszagondolni rá, sem a terhességemet megelőző időszakra, sem a szülésem utánira, meg azt sem szeretem gondolni, hogy még egyszer nem vágnék bele, mert már nem is vagyok abban a helyzetben. Mégis kiráz a hideg a gondolattól, hogy a hat megtermékenyített, beültetett petesejt közül három már a beágyazódás előtt elpusztult, viszont életben maradt három, és a terhességem első harmadában egy harmadik is elhalt közülük. Még gondolva is hátborzongató, milyen lenne hát kimondva vagy leírva! Akkor nekem folyton az járt a fejemben, hogy a másik kettő kimarta onnan, fölélte, fölzabálta. Persze ugyanígy aggódhattam volna az elpusztult másik három miatt is, hiszen már azok is éltek, amikor beültették őket, de nekem éppen elég volt az a harmadik. Megszületett a két iker fiam, és utána még sokáig három kis sapkát, három cumit, három partedlit vettem. Dugdostam a neki szánt játékokat a másik kettő elől. Nem csodálkozom, ma sem csodálkozom ezen, ha másoknak is érthető módon kellene megfogalmaznom, hogy mit éreztem, akkor azt mondanám, hiába tudtam, hogy már rég elhalt, a szülés után akkor is olyan volt, mintha nem kettő, hanem három test hiányozna belőlem. A másik három, amelyik idő előtt pusztult el, talán még most is ott lehet valahol betokosodva a két fiamban, ki tudja, de az a harmadik, amelyik élt még egy darabig, az örök hiány maradt nekem. Halottak napján is mindig megemlékeztem róla, mert tudtam, hogy a kislányom pusztult el benne. Nem emlegettem sokat a férjemnek, egyszer, részegen nagyon kifakadtam, de ő hallani sem akart róla. Anyámnak meg pláne nem, pedig ő volt ott velem legtöbbet, folyton azt hajtogatta, szedd össze magad, szedd össze magad, kelj föl, pedig én legszívesebben örökre elaludtam volna. Elapadt a tejem, nem tudtam szoptatni a két fiút, folyton sírtak, anyám cumiztatta őket, én alig bírtam fölkelni hozzájuk. Olyan ez az időszak bennem, mint egy örök seb, én meg egy ideje már a gyerekkoromban keresem rá a magyarázatot. Nem is tudom, hogy bírtak ki engem a fiúk, a férjem, mikor magamat is képtelen voltam elviselni. Meg akartam szűnni létezni, pedig mióta megjelent a férjem az életemben, sose gondoltam rá, hogy végeznem kéne magammal. És a legfurább az volt, hogy a fiúk iránt sem éreztem felelősséget, inkább haragudtam rájuk, hogy megölték a testvérüket, nem gondoltam bele, ha én megszűnnék létezni, azzal ők az anyjukat veszítenék el. Anyám nélkül nem bírtam velük az elején, elindultak, ketten háromfelé szaladtak, sírtam, agyonütöm őket, tönkreteszik az idegeimet. Bár meg se születtek volna. Anyám belém égett mondatai mintájára mondhattam hasonlót? Ő meg, mint aki életében először hall ilyesmiket, villámló szemekkel néz rám, mint amikor gyerekkoromban rajtakapott, hogy valami rosszat csináltam. Nem tudom, komolyan gondoltam-e, nem szívesen gondolok vissza arra az időszakra, sőt azt sem tudom, a fiúknál ez hogyan, miben csapódott le, nem látszik rajtuk semmi, normálisak, élik a maguk életét, arra sem szeretek gondolni, hogy mi mindent nem kaptak meg tőlem a legelején, amit egy anyától illett volna megkapniuk. Az apjuk igyekezett, amennyire lehetett. Anyám is, apám is, csak én nem. Nem született meg a lányom, és én belebetegedtem. Anyám azt mondta, menjek orvoshoz, megbolondultam, itt van a két szép, egészséges fiam, én meg siratok valakit, aki mindig is csak a fejemben létezett. Hát nem érted, én tudom, hogy lány volt! Tudom! Legszívesebben ordítottam volna, ha van erőm, de jóformán megszólalni se bírtam. A férjem tehetetlen volt, azt se tudta, hova kapjon, a fiúkhoz nem mert nyúlni, olyan kicsik voltak, elvesztek a nagy kezében. Anyám kétségbeesésében fölhívta a barátnőmet, jöjjön, segítsen, mert nem megy velem semmire. Jött, ő se ment, ő is olyan érvekkel hozakodott elő, amikkel még tovább szította bennem az ellenkezést, mert a bizonyosságomban próbált megingatni, ő is azzal jött, hogy nem tehetem meg ezzel a két kicsi fiúval, hogy nem törődöm velük, térjek már észhez, egy nem létező álomban élek, ideje fölébrednem, értsem meg, nincs kislányom, nem is volt, de még lehet, erre én rávágtam, Soha! – nekem nem kell több gyerek, ezek is minek születtek meg. Kegyetlen vagy, szívtelen, ilyet egy anya nem mondhat, vedd tudomásul, ez van, ébredj már föl! Legszívesebben fölpofozott volna, ez volt a szemében, de nálam akkor ez is talán egy önkéntelen gondolatvillanás lehetett, mert akkor én nem láttam, nem hallottam, egyre csak a kislányomat sirattam, de elraktároztam magamban azt a tekintetet, ahogy akkor a barátnőm rám nézett.

Már a második ultrahangnál tudtam, hogy elhalt a harmadik magzat, de az egyik fiú mindig úgy helyezkedett, hogy nem tudták megállapítani a nemét, és végig reménykedtem, hogy egy fiú – egy lány lesz, aztán amikor kiderült, hogy két fiú, egy világ omlott össze bennem. Nevet is úgy választottam, egy fiú, egy lány, két fiúnév eszembe se jutott volna, úgyhogy az utolsó pillanatban apám nevét mondtam be. Meg akartam semmisülni. Kimondani is szörnyű, de attól féltem, megfojtom ezt a két fiút, ha nem hallgatnak el. Befogtam a fülemet. Jó időbe beletelt, mire összeszedtem magam. Nem tudom, a fiúk mit éreztek ebből az egészből, valahol biztos nyoma maradt bennük, az anyával eltöltött első két év a legmeghatározóbb az ember életében, és ők az apjuktól meg anyámtól nem kaphatták meg azt, amit tőlem kellett volna, de én jó másfél hónapig föl se tudtam kelni az ágyból. Ránéztem a férjemre, és csak sírtam. Láttam a szemében a tehetetlenséget, tudtam, hogy nem akar bántani, inkább a kétségbeesés mondatta vele, hogy szedjem össze magamat és keljek föl. Annyira megesett rajta a szívem, ahogy borostásan, kialvatlanul megállt ott az ágyam fölött, hogy elsírtam magam, és amit a barátnőm nem ért el nálam, azt ő elérte, tényleg összeszedtem minden erőmet, és fölkeltem. Attól fogva gépiesen csináltam, amit kellett, anyámmal együtt, csináltam, amit mondott, soha olyan engedelmes nem voltam, mint abban a három hónapban, amíg ott volt velünk. Tedd ide, hozd ide, vidd be, vidd ki, nagyjából ilyenre voltam képes. Addigra a szoptatásról már rég lemondtunk, miközben kevertem a tápszert, meg-megfordult a fejemben, hogy nincs is jogotok élni, miattatok pusztult el a kislányom. Két falánk sáska, fölzabáltátok a húgotokat. Hányszor, de hányszor kértem bocsánatot tőlük gondolatban, de ahogy szaladtak felém, sokszor ott láttam mögöttük a kislányomat is, aztán mire odaértek hozzám, szertefoszlott a látomás, maradtak ők ketten, és nem tudtam igazán, felhőtlenül örülni nekik. Ha nem figyeltem oda, önkéntelenül neki is vettem abból, amit a fiúknak szántam. Sőt, ha nem veszem észre magamat, még most is hármasával vásárolok dolgokat.

Sokszor hálát adok a sorsnak, hogy annak idején elég kitartó voltam, mert még egyszer biztos nem vágnék bele ilyen tortúrába. Mert az volt. Kínszenvedés, kétségek, reménykedés. És elsőre sikerült. Ugyan micsoda? A kísérlet, hogy mesterségesen életet hozzunk létre ott, ahol természetesen nem akar születni élet? Puszta önzésből, irigységből vagy micsodából, csak mert a többieknek már van gyerekük, és én is szeretném megtapasztalni, milyen érzés anyává lenni? Ha a természet akarta volna, akkor természetes úton is biztos lett volna. Szándékosan nem mondok istent, pedig talán azt is mondhatnék, de nem szeretem az ilyen kizárólagosságot, meg azt sem, ahogy erről a kérdésről az egyházak vélekednek, mert nálam ennek semmi köze a valláshoz, ez egyszerű biológia. Nem szeretek semmiféle beavatkozást a természet rendjébe, márpedig úton-útfélen ezt látom, és azzal, hogy mesterséges úton fogant meg bennem a két fiam, másik négy élet pusztulása árán, ezzel én is részese voltam. Ez a legnagyobb ökológiai lábnyom, amit itt hagyok magam után a Földön.

Egy álmom hozta meg a változást bennem. Álmomban hirtelen döbbenek rá, hogy enyém ez a két kisfiú, mintha addig természetes lett volna, hogy más neveli őket, egy nő, talán anyám, aki mindig segít, mint a valóságban, ő meg az apjuk, nem tudom, de most itt vannak velem, rám vannak bízva, én felelek értük. És olyan erővel hat rám a felismerés, hogy szinte a sejtjeimben érzem. A felelősséggel együtt kimondatlanul hatalmasodik el rajtam ez az érzés, és látom, ahogy a két gyerek is boldogan tudomásul veszi, hogy van anyjuk, mert szegények eddig nem érezhették. Azt se tudom, hová kell vinni őket, hová menjek értük, majdnem azt mondom, óvodába, de hiszen már iskolások, még időben kapcsolok. Kérdezem őket, nem vagytok éhesek? – legalább ennyi eszembe jut, meg is kérdezem, és egyszerre mindkettőjüktől jön a válasz, hogy nem, a kisebbik megkérdezi, Akkor most már mindig te fogod kivenni a tejecskénket?, Én! – vágom rá egyből, pedig fogalmam sincs, hogyan kell, gondolom, valami iskolatejszerűség lehet, ebédidőben a menzán osztják talán, nem tudom, de abban bízom, hogy ők majd tudni fogják, hová kell menni érte, ahol kiadják. A kisebbik valamiről azt magyarázza, hogy a nagyobbikéba anyám neve van beleírva, de ő majd bele fogja írni az én nevemet, és ezentúl az lesz benne. Erre fölkapom, ölelgetni, csókolgatni kezdem, hátul a tarkóját, közben sírok örömömben, de igyekszem úgy sírni, hogy ne vegyék észre, és elhatározom, amennyire lehet, ezután nagyon igyekezni fogok velük, és csak ez az érzés van bennem, semmi más, és nagyon nagy boldogság, ekkor álmomban tudatosul, tényleg végtelenül mélyen átérzem, hogy van két kisfiam.

Jegyzet

¹          A szöveg egy készülő regény részlete, amelyet a V4 rezidensprogram keretében írtam Budapesten 2023-ban.

‍