.svg)
Laudáció helyett Oravecz Imrének
(Kérdés) Ötven után délután. Mondogatta valamikor az én alig ötvenet töltött apám. És akkor az alkony, az mikor kezdődik, kérdezem én most. Csak úgy. Mondjuk attól, aki az Alkonynaplót írta. Még nem kérdeztem meg tőle eddig. Pedig tőle kell majd. Mert apámtól már nem tudom. Ő a délután fényéből is csak alig rövid ideig részesült.
(Délutáni nap) A lenyugvó napnak is van, ugye, ereje? Annak a bizonyos tévéreklámnak a gügye mondata ez. És akkor vajon a délutáni napnak mije van? Ismertem olyan kollégát, akinél a delelő napnak sem volt semmije sem már. Épp akkoriban írt olyasmiket, hogy Az igazságról, A boldogságról, Arról, hogy miként szeretik a nők a férfiakat, Arról, hogy miként másszuk meg a megmászhatatlant stb. Megemlítettem, hogy írnék egy gyöngéd, nagyon kedves paródiát azzal a címmel: Arról, hogy nem áll fel… Meg ne forduljon a fejedben! Ennyit arról, hogy miért nem készült a délutáni napról, sőt az azelőttiről sem semmilyen feljegyzés.
(Kérdés 2.) Idős, nyolcvan felé járó költőbarátomtól megkérdeztem egyszer, hogy te például hogy vagy a nőkkel? Amikor meglátsz egy csinosabbat. Rám nézett jelentőségteljesen, mint amikor nagy hülyeséget kérdeznek tőle, hatásszünetet tartott, mint amikor nagyon fontosat akar mondani az ember, és csodálkozik is, hogy ezt te hogyhogy nem tudod, vagy hogyhogy nem gondolod. Úgy, hogy bolondulsz meg, úgy kívánod őket, mondta. És (költőileg) a messzeségbe révedve elmerengett.
(Erősödő vágy) Emlékszem a megütközésemre. Nem azt kéri a Fennvalótól, Istentől, Valakitől a lírai én, bárki Oravecz Imre Távozó fa című kötetében, hogy nyújtsa még, hogy adjon egészséget, hosszú életet stb., hanem azt: „bárcsak gyorsabban múlna az idő, / rövidülnének a napok, az évek, / ha vannak még napjaim, éveim, / és jönne már a halálos betegség vagy a végelgyengülés”. Mert „…idő, mint olyan nincsen, / csak tér van és a térben mozgás, változás, / melynek része vagyok, / de iramán nem változtathatok.” Vagyis hogy térbe vettetésünk van/volna csupán, kikötött léghajókként lebegünk, halak vagyunk a hálóban, a csillaghálóban (Pilinszky), tehetetlenül vergődve, akiknek az akarata egy rajtunk kívül állónak, egy Magasabbnak, egy nálunk Fennebbi kényének-kedvének a játékszere csupán.
(Az elmúlásról) Az 1972. szeptember, a Halászóember, a Távozó fa, A megfelelő nap, és az idén megjelent Alkonynapló is, mind ugyanarról, az elmúlásról szólnak. Persze hogy a szerelemről, elválásról, szakításról, fájdalomról beszél az 1972. szeptember, de mégis, inkább az elmúlásról: veszítés, megfosztódás, megsemmisülés, hiány stb. Persze hogy a gyermekkor falujáról, ma már nem létező világáról is a Halászóember, a hamisítatlan régi faluról, ahogyan a lóval, állatokkal bántak, dolgoztak, kaszálásról, kapálásról stb. Persze hogy arról is, hogy hogyan tudtak egyik napról a másikra élni azok az emberek, előrelátóan, a természet kénye-kedvének kiszolgáltatottan. De mégis, leginkább itt is a megszűnés, a felszámolódás: ennek a hagyományos világnak az eltűnése, megsemmisülése a főszereplő.
A Távozó fa, és az Alkonynapló is, mindkettő az elmúlás könyve, a lassú leépülésé, az öregedésé, a fokozatos eltűnésé. A visszatekintésé ugyanakkor, és a jelen apró, megtartó örömeié: a természet szemlélésének öröméé, a látvány élményének gyönyöréé, de mégis leginkább a halál kísértéséé. Ami ott van, ott bujkál mindenben, az alkonyban, a leáldozó nap látványában, az árnyak és fények játékában, a még élés örömében, a már mögöttünk levő élet felidézésében, a készülődésben, a vágyban és vágytalanságban, az idő szorításában, a naponta valamit rögzítés kényszerében, az emlékek visszajáró voltában, a rutinszerűen ismétlődő napi teendőkben, mindenütt ott ólálkodik az ismeretlen Vendég, ugrásra készen.
(Címek. A Halászóemberből) Buksi I, II, Olga, Gyermekkor I, II, Tanulmányi kirándulás, Baji-pást, Végrehajtás, Érzékenység, Abban az esztendőben, A lovakról, Könyörgés az apákhoz, Az erdőkről, Öregember panasza, Élő múlt, Tizennyolcadik század, Dédnagyapám végez, Sundru, Tavasz, Birka, Nyúl, Pép, Elmúlásunk menetrendje, Az idegenben nyugvókhoz, Oska stb. Csak néhány azok közül, amelyek később is, sokszor eszedbe jutnak, ott maradnak a fejedben, a retinádon, amelyek már elsőre annyira megütnek, megérintenek mint olvasót.
(Költői kérdés) Vissza lehet-e hozni, helyre lehet-e állítani vajon abból a világból még valamit is? Az apákat, nagyapákat, a falubelieket? A tehenek bőgését, a vödör hajdani zörgését, az istállókban a lovak dobogását? Költői a kérdés. Nem is kell válaszolni rá. Már csak a költészetben. Így. Hát akkor olvassunk még több Oraveczet! S bár idő mint olyan nincs, csak tér van és a térben mozgás, változás, a kötetekkel, a Távozó fával és a Halászóemberrel, Alkonynaplóval mégis utazni lehet: az időben, amely nincs. Visszafelé.
(Kérdés 3.) Ugyanaz a kiadói szerkesztőnk van, aki azt kérdezi tőlem egyszer, hogyhogy ilyen közel kerültünk egymáshoz? Ilyen közel, ismétlem meg. Talál a szó, észjárás, hasonló alkat, habitus stb. Ezek is kérdések. És szintén költőiek. Ezek vannak benne, kimondatlanul is. Mondhatnám persze rögtön a falut, több száz kilométerrel odébb az ő falujától, ami már akkor sem volt olyan, az én gyerekkoromban sem, mint az övé, az ő gyermekkorában. Az apámék, nagyapámék faluja lehetett olyan, mint az ő gyermekkori faluja. És ami most már csak nyomokban hasonlít, mindkettő egyébként, egykori önmagára. Tehát a szerkesztői kérdés még egyszer: hogyhogy? Egy válaszom van, lehet, egy vers mottója, amivel nyolcvanévesen köszöntöttem: „a fák a mélyben egymással a gyökereikkel kommunikálnak”.
(Az öregség) Szokta mondogatni, hogy az öregség olyan betegség, amiből nem lehet kigyógyulni soha. Majd meglátod te is. Úgy legyen, szoktam mondogatni én is ilyenkor neki.
(Jéghegy) Nem szeretjük a laudációkat. Írni sem, hallgatni sem. Vagy aki igen, hááát, nem is tudom. De azért mégis, ugye, vannak ezek az alkalmak. Ugye. És akkor azt találja ki, kicsit allegorikusan, ki?, én, a lírai alany, az ember, mindegy, hogy – ha teszem azt – van egy jéghegy, ami kiemelkedik, mondjuk, a hatalmas, titokzatos, széles, mély stb. óceánból. És ha van ilyen, persze nincs, de ha van, mert elképzeljük, tehát igen, akkor annak a jéghegynek a csúcsán vannak ketten-hárman a maiak közül. Messze kimagasodva a nagy, súlyos, lehúzó, felemelő, kinek milyen óceánból. Ott, azon, az egyik közöttük, úgy látom, szerintem, úgy érzem…
(Magashegyi búvárok) A hivatalos magashegyi merülési világrekordot nagyon kevesen érik el, megdönteni még annál kevesebbeknek sikerül. Igazi magashegyi búvár (rekorder) nincs is több egy-kettőnél. De azt is mondhatjuk, hogy századonként csak egy-kettő van. Amit eddig biztosan tudunk, az idő közelsége miatt is, hogy a múlt században mindössze ketten voltak. Vagyis: utóirat az előző bejegyzéshez.
(Ha így folytatjuk, persze) Amikor én 80 leszek, akkor ő kicsivel lesz több, mint 100. (Mit számít ennyi év az örökkévalóságban!?) De mi lesz addig? Hogyan lesz akkor? És mi lesz azután?
A közölt laudáció a Méhes György-díjak ünnepélyes díjátadóján hangzott el, a kolozsvári Bulgakov Kávéházban, 2024. május 14-én.
