debut & post (Próza Száva Csanád fordításában)

Ősz volt, éppen betöltöttem a tizenkilencedik évemet, ellőttem a felvételit az egyetemre, és hogy megússzam a katonaságot, beiratkoztam egy szar posztlicibe, ahol annyira untam az órákat, hogy azt hittem már, öngyilkos leszek. Anyám alig beszélt velem, azt mondta, az egész város rajta röhög miattam. Mintha senkinek semmi más dolga nem lenne az egész nyomorult városban! Amúgy is le se szarom ezt a fájdalmát, hogy mennyire röhögnek rajta, és az elvárásait is elfelejtheti, amelyeknek az égvilágon semmi közük sem volt hozzám. Honnan tudnám, hogy mit szeretnék csinálni ebben az életben, és mi a leglényegesebb, ha semmit sem tudok ennek a nyamvadt életnek az értelméről, ami eleve halálra lett ítélve. Meg akartam menteni az életemet, ezt akartam, nem csak menni előre, mint egy birka, de ő képtelen volt felfogni ezt a dolgot. Ahogy azt sem volt képes felfogni, hogy miért a haverok és a csaj, akinek a szoknyája mellől ki nem dugnám a fejemet, igen, miért fontosabbak, mint a fizika és a kémia. Ugyanúgy azt sem, miféle könyvekre pocsékolom el az időm, és a zenét sem, amit a végtelenségig hallgattam, nekem pedig ezek voltak az egyedüli kapaszkodóim a bizonytalanság és félelem tengerében. Elvégre mást sem csináltunk, csak veszekedtünk és sértegettük egymást, utána pedig szenvedtünk – mindenki a maga szobájában. Az apám pedig már olyan régóta és olyan mélyre lecsúszott a folytonos iszogatással, hogy nem volt, aki kimentse onnan.

Irmával, a csajjal sem mentek valami remekül a dolgok. Igazából el volt szúrva az egész már akkortól, hogy – biztos voltam benne – megcsalt, kétszer is. Hosszadalmas, agonizáló beszélgetéseink nem vezettek sehová, csak kimondhatatlan szomorúságot okoztak. És frusztrációt, mert annak ellenére, hogy azt éreztem, utálom, és sosem leszek képes megbízni benne ezután, képtelen voltam elhagyni. Ennek csak a gondolatától is olyan félelem fogott el, hogy rögtön mindenféle hülye kifogásokat eszeltem ki. De már nem töltöttem minden időmet vele, mint korábban, most csak az iskolában találkozgattunk gyakrabban. A posztlici ugyanabban az épületben működött, mint a gimi, amit elvégeztem, és ahová ő még diákként járt. Szünetekben szinte reflexből együtt mentünk ki cigizni, pedig sokszor nem volt kedvem hozzá, és úgy tűnt, mindig csak baromságokról dumál. Még szerencse, hogy ott volt Filip, egy társam a gimiből, aki ugyanazt a szaros pályafutást követte, mint én. Többször is velünk jött, pedig nem cigizett, és nem hagyta, hogy depis legyek, állandóan poénkodott és hülyült. Vele lógtam el az órákról is, aztán órákig kosaraztunk, vagy sétáltunk az erdőben, arról álmodozva, hogy majd egyszer pszichológusok leszünk.

Délutánonként pedig újból elkezdtem járni a parkba, ahol nem igazán tűntem fel abban az időszakban, amíg még volt barátnőm. Fogalmam sem volt, miért így történt, pedig tudtam, hogy az a hely volt az igazi otthonom évek óta. Csak azt tudhattam, hogy köze van Irmához – ahhoz a világhoz, ahonnan jött –, a szappanoperák és lakodalmas zene világához, az ócska ruhákhoz és bunkó szövegeléshez, amelyeket valahogy szégyelltem. Mindenesetre lesokkolt, ha arra gondoltam, mi minden megváltozott egy év alatt. Páran a fiúk közül eltűntek a terepről, mások szépen megnyiratkoztak és elkezdtek dolgozni. Davidnak saját együttese volt, rendszerint egy bérelt teremben próbáltak, Kappannak pedig csaja, s mindig mindenkivel leállt és állandóan az autókról beszélt. Csak Zinuval, a legjobb barátommal folytattuk a barátkozást, mintha épp csak előző este hagytuk volna félbe az egészet. És pár nap múlva már nem értettem, hogy tudtunk egyáltalán élni ezek nélkül a végeérhetetlen beszélgetések nélkül, amiket művészetről, Istenről és a nőkről folytattunk. Változni megváltozott ő is. Most egy csapat fura alakkal lógott, akik a Papiu művészeti osztályába jártak, úgy öltözködött, mint egy hippi, és semmi mást nem hallgatott Doorson, Pink Floydon, Janis Joplinon kívül. Az az igazság, hogy nekem is elég hamar kezdett tetszeni az ilyen zene, amit mindenhol feltettek, még azokban az undorító kocsmákban is, ahol lerészegedhettek a sárga földig. És ezek az új haverok is tetszettek, akikkel, akármennyire berúgtunk, volt mit mesélni – ugyanazok a dolgok izgattak, az életnek azt a mély, igazi értelmét kerestük. És mivelhogy nem találtuk meg, ugyanazokban a könyvekben, zenében és ugyanazon, szép lányokról szóló álmokban leltünk vigaszt.

Csak akkor, ott a parkban lévő templom lépcsőin, az egyik, késő esti beszélgetésünk alkalmával vallotta be Zinu, hogy sosem értette, milyen a kapcsolatom Irmával, akit – bár néha találkozott vele – egyáltalán nem tudott kiismerni. Elkerültem a választ, mert nekem sem volt világos, ezenkívül bizonyos dolgokról nem beszélhettem neki sem. Milyen is az, hogy csak azért jöttem volna össze Irmával, hogy szexeljünk, és még az se ment valami jól. Úgyhogy értésére adtam Zinunak, hogy nem akarok többet erről a témáról beszélni. Ő azonban nonstop csak arról a lányról mesélt, akibe nemrég beleszeretett és aki obszessziójává vált. Manuelának hívták és a Papiuba járt, tizedikbe, barna, rövid hajú, Nirvanát hallgatott és más punk meg grunge zenekarokat, másként öltözködött, meg hallott Miróról. Minthogy nem igazán járt ki a városból, Zinu megvárta párszor a suli előtt, és hazakísérte. Egyszer még virágot is vett neki, de a lány csak kinevette emiatt, úgyhogy elég hülyén érezte magát. Végigvettük a találkozásaikat mozzanatról mozzanatra, minden pillanatban, amikor a barátom szíve majd kiugrott a helyéről, én is átéltem minden reményét és kiábrándulásait, éreztem azt az őrült félelmet és vágyat, ami benne volt. És mindezektől eléggé kíváncsi lettem: vajon milyen lehet ez a lány?

Először a művészeti líceum évente tartott kiállításán láttam, ahová Zinu hívta meg, hogy megnézze a munkáit. A Kultúrpalota tele volt emberekkel, amikor megérkeztem, és Zinu, amikor odajött, hogy köszönjön, remegett az izgalomtól. Eszébe se jutott bemutatni, csak úgy távolról mutatott rá, aztán elment, hogy becserkéssze. Nem tudtam megállapítani, mennyire kedves lány, de ahogy ott láttam izgatottan, egy csapat fiú között, arra gondoltam, olyan, mint egy kis veréb, amelyik jókedvűen fürdőzik a napsütötte homokban. A kiállítás nem volt valami ütős, nagyrészt iskolai feladat teljesítésének tűnt, különösebb extrák nélkül. Csak Zinu és Dospi munkái voltak jó öt fokkal magasabban, mint a többi, nagyon-nagyon különböző alkotások. Dospit nemrég ismertem meg, és csak néztük a kaotikus, érzelmes, absztrakt, minimalista munkákat, amelyek mind-mind erőt sugároztak, meglepőek és élők voltak. Büszke voltam magamra, hogy ismerem a fiúkat. Amíg ott forgolódtam a teremben, Manuelát kerestem, és észrevettem, hogy nem igazán törődik Zinuval, és továbbra is azzal a bizonyos csoporttal marad, majd egy idő után le is léptek. Nem maradtunk mi sem sokáig, és hazafele Zinu elmondta, hogy nem úgy haladnak a dolgok, ahogy szeretné. Azzal magyarázta, hogy nincs elég mozgástere és lehetősége a hódításra, és igazat adtam neki. Szomorú volt, mint aznap az időjárás – ködös és hideg, az indigókék égben feketén körvonalazódó fákkal.

Zinu váratlan és nagy lehetősége december elején adódott, amikor David meghívott minket a család hegyi kunyhójába. Első alkalommal engedték meg a szülők, hogy nélkülük menjen ki oda, a testvérével és a barátaival. Hihetetlen volt! Hosszas gyötrődési és bizonytalankodási kálvária után Zinu meghívta Manuelát, és amikor a lány egyből elfogadta, azt hittem, kiugrik a bőréből örömében – aznap végig, megállás nélkül csak beszélt, azzal a hülye vigyorral az arcán, nem lehetett tárgyalni vele. Rajtunk kívül még jött Cipó, Kappan és David zenekarának másik két tagja, akiket nem ismertem. Meghívhattam volna Irmát is, de ha arra gondoltam, mennyire hosszú időt kellene együtt töltsünk, semmi kedvem nem volt hozzá. Úgyhogy hasznot húztam abból, hogy sem David, sem Kappan nem hívta meg a csaját, és azt mondtam Irmának, hogy csak mi, fiúk megyünk. Ami különben igaz is volt, Zinu barátnőjének kivételével. Ez a kiszabadulási alkalom maximálisan lelkesített, mert ritkán mentünk ki valahová, és én még sosem jártam a hegyekben. Emlékezetes ivászatokat tervezgettem, meg hogy a szobában cigizünk, és felhúzzuk a zenét maximumra – amiket el sem lehetne képzelni itthon. Napokig készültünk rá, betettünk és kivettünk ruhadarabokat a hátizsákból, felvettünk új dolgokat kazettára, Zinuék és Kappanék pincéjében ital- és cigarettakészletet gyűjtöttünk, tudva, hogy egyiknek sem jár le oda az anyja. Egyikünk sem gondolt arra, hogy mit fogunk enni – még szerencse, hogy vannak szüleink.

A kisállomáson, ahol a nagy napon találkoztunk, megismerkedtem Georgéval és Gödénnyel, David osztálytársaival, és végre Manuelával. Aggódott, mert éppen abban a pillanatban jött rá, hogy az egyetlen lány a csoportból. Zinu elkísérte egy utcai telefonig, hogy meggyőzze az egyik lányt az osztályból, jöjjön ő is, de nem jártak sikerrel. És azt hiszem, hogy csak a szégyen – mert hiszen azt mondtuk volna, hogy meggondolta magát –, csak az akadályozta meg, hogy ne szálljon fel a vonatra. Egész úton a leharcolt vagon folyosóján álltunk, itt lehetett cigizni, és kézről kézre adtunk egy üveg rumot, egyre hangosabban röhécselve. David nagy formában volt, elővette a gitárját és mindent elénekelt, ami csak eszébe jutott, mosolyogtak is az emberek, akik ott haladtak el. Egy adott pillanatban katonák szálltak fel, és David elkezdte a katonásdit, kapásból áttéve gitárra az Albatros dalait, amelyektől mindenki megvadult a diszkóban. Fül után énekelt, addig próbálkozott, amíg megtalálta az akkordokat, aztán addig mekegte a szöveget, amíg bírta hanggal, és mi gurultunk a röhögéstől. És meglepődtünk, sőt kicsit szégyelltük is magunkat, mikor megláttuk, ahogy az egyik egyenruhás legény a könnyeit törölgeti. Közbe-közbe még a szemem sarkából oda-odasandítottam Manuelára, aki épp velem szemben ült – jól szórakozott David hülyeségein, és néha a tekintete elveszett a tájban, amely a vonatablakból látszott. Eleinte, az állomáson furcsának tűnt, de ahogy hozzászoktam azokhoz az ázsiai vagy amerindián szemeihez, enyhén kidudorodó ajkai, amelyek teljesen felfedték a felső fogsorát, amikor nevetett, tehát akkorra már oda kerültem, hogy érdekesnek tűnt, sőt talán éppen szépnek. Párszor észrevettem, ahogy röhécsel a vicceimen, és egyszer azt is láttam, hogy figyelt, amikor kinéztem az ablakon, és az ilyenfajta figyelem éppen azt táplálta, hogy játsszam a vagány gyereket.

Besötétedett, mire megérkeztünk Ratosnyára – még szerencse, hogy havazott, és így láttunk valamit. Elég sokat kellett gyalogolnunk, hátizsákosan, előbb a vasút mentén, majd a falun keresztül, ahol minden udvarból megugattak a kutyák. Davidék kunyhója az utolsó volt egy járhatatlan úton, amely pár száz méterrel odébb elveszett az erdőben. A ház teljes egészében gerendákból készült, az erkélye a hegyre nézett, észveszejtően nézett ki. Valaki a faluból már begyújtott a kályhába, úgyhogy bent meleg volt, és érezni lehetett az égő fa szagát. A házikónak egyszerű beosztása volt, a nappali volt a földszinten és egyetlen nagy hálószoba a tetőtérben, és eleinte, mint valami táborban, mindenki fent tolongott, hogy kiválassza, hol fog aludni. Én a földszinten maradtam, ott is volt két ágy, és az egyiken hagytam a hátizsákomat, azon, amelyik a legközelebb volt a kályhához. A helyiség többi részét szinte teljesen elfoglalta egy hosszú asztal, mindkét oldalán padokkal, amelyre lepakoltuk az otthonról hozott ételt. És amikor leültünk körben, mindenhonnan kóstolgatva, üvegekkel, poharakkal koccintva, a pattogó tűz hangulatában és a trófeákkal a falon, úgy tűnt, mesebeli lakomát tartunk.

Két óra múlva már káosz volt. A zene bömbölt a hangszórókból, amelyeket David és George hozott otthonról, és mi kiabáltunk, mert különben nem hallottuk egymást, és azon veszekedtünk, hogy melyik legyen a következő dal. Főleg kemény metált tettünk fel, de még volt egy kis rock, balladák, és nagyon ritkán egy-egy furcsaság, mint az Ice Ice Baby, amit Kappan éppúgy nyomott, mint a klipben. Manuela lenyugodott, a szobában járkált egy üveg sörrel a kezében, mindenkivel dumált, és egyedül táncolt, ha valamelyik zeneszám tetszett neki. Zinu azonban úgy viselkedett, mint egy idióta. Fogalmam sem volt, mit gondolt, talán hogy csak ugranak egyet, és ágyba bújnak Manuelával, rögtön, ahogy megérkezünk, és mivel nem így történt, teljesen depressziós lett. Egyedül ült az asztalnál és vodkát ivott, anélkül, hogy legalább megpróbált volna a lánnyal beszélgetni. Ami azonban a legnagyobb hülyeségnek tűnt, az az volt, hogy mindenki, beleértve Zinu testvérét is, csapta a szelet Manuelának. Láttam, ahogy nézegetik őt és körülötte forgolódnak, a pimasz arcukat, ahogy beszélnek vele, és mindettől undorodtam. Meg is mondtam Kappannak és Davidnak, hogy tiszta kretének, de olyan részegek voltak, hogy csak röhögtek rajtam. Mindenesetre, ez a helyzet elvette a kedvemet bármilyen szórakozástól. Elég gyakran megesett ez velem, hogy észreveszek valami bibit, és aztán ne tudjak szabadulni tőle, ilyenkor nem tudok relaxálni sem. Még megrészegedni se tudtam már, akármennyit is ittam. Zinu azonban leitta magát a sárga földig, és miután egy darabig az asztalra lebújva aludt, dülöngélve felment a tetőtérbe. Elnyúltam én is az ágyamon, ott a földszinten, és próbáltam elaludni a lárma közepette, de lehetetlen volt, és úgy tűnt, hogy órákig tartott, amíg véget ért minden, és a részegesek végre elmentek lefeküdni.

Azt hiszem, éppen elszundítottam, amikor valaki elkezdte huzigálni a plédet, amivel betakaróztam. Zavartan megfordultam, hogy lássam, ki lehet, és amikor rájöttem, hogy Manuela az, majd kiugrott a szívem a helyéről. Mellém feküdt háttal felém fordulva, és egy darabka pléddel takarózott, majd úgy tűnt, azonnal el is aludt. Az asztal másik oldalán álló ágyon valaki már elaludt. Lehetett hallani a szabályos lélegzését. A plafont bámulva, kimeresztett szemekkel feküdtem, néztem a tűzfalakra vetülő játékát, és nem tudtam, mit tegyek. Ha mellette maradok, az árulásnak tűnt Zinuval szemben, de nem akartam megsérteni sem azzal, hogy felállok és elmegyek. És különben is, nem igazán volt ahová menjek – a tetőtérben biztosan nem találtam volna már helyet. A bizonytalanság miatt leblokkoltam, és mozdulatlan feküdtem. A gondolataim azonban ezer irányba cikáztak. Ha nem tetszik neki Zinu, akkor mi a bánatnak fogadta el a meghívást? S aztán mi ütött belé, hogy éppen mellém feküdt le? Pedig én voltam az egyetlen, aki nem csapta neki a szelet. Tetszettem neki? Visszaemlékeztem arra, ahogy nézegetett a vonaton. Hogy magyarázom ezt el Zinunak? Kesze-kusza gondolatokkal a fejemben rágódtam egy rakás ideig. Aztán, egy adott pillanatban Manuela megmozdult, és a feneke a csípőmhöz simult, és ez teljesen felkavart bennem mindent – az egész lényem arra a pár centire koncentrált, ahol a testünk érintkezett egymással, érezve a melegséget a ruhákon keresztül is. A szemem sarkából megpillantottam a körvonalait, és nagyjából ki tudtam szimatolni tiszta, lányos illatát. Lassan ért el hozzám, egészen undorig fokozódott a kívánság, hogy felé forduljak és a karjaimba vegyem – egyszerűen csak ezt akartam csinálni, úgy, hogy ne érdekeljen semmi. De sikerült ellenállnom és mozdulatlanul maradnom. Hihetetlen erőfeszítéssel sikerült elfordulni tőle és hanyatt feküdni, próbáltam másra gondolni, lecsillapodni, elaludni. Nem sikerült azonban, bármennyire is kínlódtam, és ott lebegtem abban a kibírhatatlan állapotban, álom és virrasztás között valahol, ahol a gondolatok szinte hurkokban cikáznak, és ilyenkor, bár azt érzed, fel kellene kelned és tenned valamit, hogy elvágd ezt a filmet, ott maradsz megbénult akarattal. És az éjszaka órái végeérhetetlenné nyúltak, száraz, nyomasztó érzést keltettek bennem. Azt hiszem, csak reggel felé aludtam el kicsit, de zaklatott álmaim voltak, gyakori ébredésekkel a stressz miatt, hogy nehogy hozzáérjek. Az első fények apró foszlánya megváltás volt – csak akkor tudtam felkelni az ágyból, nem tudván, mit is csinálok. Kimentem a kunyhó elé, találtam ott egy fejszét, és elkezdtem fát hasogatni. Gondolatban hevesen vitatkoztam Zinuval, újból és újból elmagyarázva a helyzetet, és szidtam őt, mert mindez az ő hibájából történt. Elsétáltam a forrásig is, ahonnan este vizet hoztunk, kutatgatva a nyomokat, amiket akkor hagyhattunk. Az erdő szélét figyeltem, és nyugtalan voltam. Aztán, mikor már nem volt türelmem, felmentem a tetőtérbe és felköltöttem Zinut, megkérve, hogy jöjjön velem. Másnapos volt, de nem tiltakozott, úgyhogy megvártam, amíg felveszi a cipőjét és a kabátját, aztán találomra elindultunk egy irányba, le az úton a falu felé. Még el sem kezdtünk beszélgetni, de máris láttam a hihetetlenül szomorú szemeit, nehéz szemhéjaival, szinte teljesen behunyta azokat. Átmentünk egy pallón, át a Maroson, és anélkül, hogy tudnánk, mit akarunk tulajdonképpen, elkezdtünk felmászni egy sziklára az út mellett. Eléggé megerőltető volt, és a kezem is lehorzsoltam, de megérte – a kilátás fentről tényleg gyönyörű volt. A nap épp a velünk szemben elhelyezkedő hegytető fölé emelkedett, és a fényben csillogott minden – a látvány semmiképp sem talált a köztünk lévő nyomasztó feszültséggel. Amikor nem bírtam már a hallgatást, elkezdtem beszélni, pedig rohadtul megbántva éreztem magam. Elmondtam neki, hogy Manuela velem aludt az ágyban – hogy ő jött oda, gőzöm sincs, miért, talán azért, mert nem talált helyet máshol, de hogy nem történt semmi. Próbáltam a szemébe nézni, mert meg voltam győződve, hogy meglátja a szememben azt, hogy igazat beszélek, de ő mindig más irányba nézett. Nem tudom, miért éreztem annak szükségét, hogy őszintén elmondjam, volt egy kísértő gondolat – ez fájt neki, de kezdtem felmérgelődni és nem érdekelt már. Megkérdeztem, miért nem beszélt vele egész este, de ő úgy maradt, bezárva a némaságba, úgyhogy végül nem volt mit mondjak neki, csak hogy a maga dolga, de jó lenne tisztázni a helyzetet, hogy ne ismétlődjön meg minden a következő este. Aztán csendben maradtunk, cigarettáztunk, és néztük az eget, aztán amikor elkezdtünk fázni, leereszkedtünk onnan és visszaindultunk a kunyhóhoz.

Figyeltem őt, miután megérkeztünk, és a többiek is felkeltek, de egyáltalán nem beszélt Manuelával. Ellenkezőleg, mindent megtett, hogy elkerülje, és amikor a lány kérdezett valamit, két szóban válaszolt és kiment a kunyhóból. Aztán nekiállt inni, és ebéd előtt már újból hullarészeg volt. Nyomasztott, hogy ilyen kétségbeesettnek és tehetetlennek látszik, úgyhogy percig sem hezitáltam, amikor a testvére sétálni hívott.

‍

(Folytatás a következő lapszámunkban)