.svg)
Amalia Crișan: Griffek
Megállt az idő. A karfa jéghideg volt, az ágy bőrhuzata viszont izzasztotta a derekam. Tágra nyílt szemmel meredtem a plafon neonjába. Megfeszült az összes izmom, az orvos gumikesztyűje égetett belül, minden mozdulata kényelmetlen, émelygős érzést okozott. Milyen érdekes, tolakodott be lelassult elmémbe a gondolat, hogy a férfiak a vezérigazgatók, a családfők, a büntetők és büntetettek, miközben folyamatosan turkálnak, kotornak bennünk, ügyetlenül, kontárkodva próbálnak rájönni a misztikumra, kísérlik megfejteni a titkot.Kész vagyunk, mondta légüres térben töltött, meghatározhatatlan idő után az orvos. Gyengéd, halk hangon beszélt, lassan húzta le kezéről a kesztyűt. Rám mosolygott. Barátságos, vízkék szeme körül összefutottak a ráncok. Kopasz fején megcsillant a fény. Összezártam a lábam, a paraván mögé sétáltam. Még mindig éreztem magamban a hideg fémet. Milyen hülyeség paraván mögött öltözni, mikor úgyis csupasz valómban, sőt, még annál is meztelenebbül lát.
*
A nagyelőadóban dermesztő a hideg. Körülbelül kétszázan vagyunk, azt gondolják, úgyis fülledt lesz a levegő, november ténye ellenére pörög a légkondi. Nem vettem le a sálam, a karom összefogom magam körül. A professzor azt ismételgeti, némi gúnyos tónussal, hogy itt az egyetemen nem szabad politizálnia. Bár, ha megengedjük ezt neki, igazán nem politikai felhanggal, de elmondaná a véleményét arról, ki a hibás. Mosolygok. Egyazon állásponton vagyunk. Körbenézek. A legtöbben a semmibe merednek, valaki a telefonját nyomkodja, valaki alszik. Egy fiú az előttem levő sorból hátrafordul, egyenesen a szemembe mélyeszti tekintetét – én még mindig mosolyogva bólogatok a professzor felé –, majd gyűlölködő arckifejezéssel elfordul. Lefagyok. A rövid intermezzo után másra terelődik a szó, a fiú feláll, felveszi a kabátját, összepakolja a cuccait, és távozik. Nem néz rám.
*
Zökkenés nélkül siklik a hatos villamos. Nincs is szükség rá, hogy kapaszkodjak. Fáradt vagyok, fáj a lábam, elbambulva nézem a körút nyüzsgését. A legelső ajtóban állok, tele van a kocsi, soká tűnik fel a nyugtalan mozgolódás hátul. Mintha egy szégyenmenet tartana lassan felém, egyre közelebb érnek a felháborodás hangjai. Még mindig nem látok semmit az embertömegtől, de beszédfoszlányok már megütik a fülem:
– Minek adsz neki? Szerinted mire költi?
– 40 forint? 40 forintból biztosan tud új nadrágot venni…
Ki kéne irtani az összest. Méreggel. Ez már közvetlenül a fülem mellett hallatszik, össze is rezzenek. Hatvan körüli, ősz, kidülledő, kék szemű férfi áll mellettem. Hozzám beszél. Nagyon ismerős, pedig majdnem biztos vagyok benne, még sosem láttam. A szeme, hasít belém, a szeme ugyanolyan, mint a nőgyógyásznak. Csak a tekintete teljesen más. Végre megpillantom a közfelháborodás tárgyát. Középkorú férfi, egyik lábát húzza maga után. Arcán a végtelen lemondás kifejezése, hatalmas, kiütés sebezte barna kezében szorongatja szakadt, koszos táskáját. Előttem áll, belekapaszkodik a tekintetembe. Az idős férfi mellettem kiesik a látószögemből, de érzem az idegességét, cicceg, habozik, cselekedjen-e. Döccen a villamos, kis híján elvesztem az egyensúlyom. Végállomás. Az emberek kiáramlanak az ajtón, a csavargó vet rám még egy reményvesztett pillantást, majd ő is leszáll. Nehezen indulok, kavarog a fejem, én lépek le utoljára a járműről. Utánanézek, lassan halad, mégis hamar ködbe veszik az alakja.
Sági Enikő: 1995-ben született Sopronban. Jelenleg az ELTE magyar szakos hallgatója.
