Dal, elszállt madárra

Lőrincz Gyula: Röptében

Jegek, havak, szelek, savak utánkidugja ujjbegyét felhők mögül a napezen a völgybe nyomorított, szűk helyen,mint lándzsáit a növő tulipán,
de ül a hó, habzik a srég egen,mutatja, időnk mikor merre lejt,fehérje hol hamu, hol meg acél,szívünkbe tolja pengő félelem,
hogy itt maradtunk, ismét, egyedül,bár ébredeznek füvek, fák, halak,a mocskos, áradó folyó zenél,ringó ladikban szárnyas szellem ül,
s mi, sosem-madarak, járkálunk konokul,egymás szemébe, nézünk sehova,rövid a lánc, ketyeg a szerkezet,a súrlófény vállunkból legyalul,
szépen fogyunk, bár észrevenni nemengedheti a nyíló pillanat,a nap ragyog, hát árnyékot vetünk,ámulva nézi néhány idegen,
lobogó ábra, szaggatott vonal,mi rajzolódik, mi rajzolja ki,akarat, ábránd, indulat, iszony,toll és karom és szemfog és agyar,
micsoda mélység, két dimenziósíkjában mennyi roggyant épület,semmitől semmiig micsoda ív,s mind azt gondolja, magábanvaló,
akkor már inkább ánizs, zsibbadás,lassan, bénultan zuhanó tagok,vad képzettársításra képzavar,logika helyett zsiger és varázs,
illat és szín, borzongás és homály,sajgó felejtés, érthetetlen űr,a pontosság, mint meszes sírgödör,vasfüggönyalkonyat, keretbe zár,
itt vesszőből font, úszó kiskosár,ott tűzvirág, kristálypehelyszirom,ezen a völgybe nyomorított, szűk helyenporrá tört testünk, napfényes mozsár.