Daisy

Máthé László alkotása
Sok női név dobogtatta meg szívemet fiatalkoromban, egyik jobban, másik kevésbé, fájó, szép vagy semmilyen emléket hagyva boldog vagy kevésbé boldogító szerelmi-baráti, netán kudarccal végződő, illetve el sem kezdődő kapcsolataim után. Néhányukra és persze a hozzá tartozó arcra, mosolyra, egy-egy hangsúlyra, simogatásra pedig már alig-alig emlékszem. Egy női név azonban örökké – illetve dehogyis örökké, csupán amíg élek – emlékezetemben marad, és nem csak azért, mert ez nem egy mindennapi név: Daisy.
Daisy nem valami híres, furcsa nevű külföldi hölgy volt szerelmi életemben, parfümillatú szépség, nem tengerparti ismeretség, múló izgalmas kaland, nem, Daisy – hogy is fogalmazzak, hogy ne legyek bántó összehasonlításommal emlékidézésem szépasszony-alanyai iránt – egy gyönyörű nőstény farkaskutya volt. Német juhász, fajtiszta, ahogy gazdája első találkozásunkkor büszkén bemutatott a kutyahölgynek, aki közönyösen fogadta tisztelettudó közeledésemet, óvatos és jó szándékot sugallni akaró simogatásomat.
No, de kezdem az elején: jó 30 évvel ez­előtt még nem volt divat, hogy ismeretleneknek felajánlják külföldön élő embertársak a lakásukat. Ma ez már természetes, neve is van a Facebookon: couch surfing. A dolog úgy történik, hogy megy a turista mondjuk Nápolyba, interneten megadott címre, ahol várja egy üres lakásnak a letétbe vagy szomszédba elhelyezett kulcsa. És a turista elfoglalja a lakást arra az időre, amíg Nápolyban tartózkodik. Majd dolga, illetve pihenése végeztével leadja említett kulcsot a megadott helyen, miután nyugodtan használta a konyhát, fürdőt, sok esetben a hűtőszekrény tartalmát stb. Az sem kizárt, a lakás tulajdonosa soha nem tudja meg, kit látott vendégül. De nem is fontos, a fontos a feltétlen és előlegezett bizalom egy ismeretlen embertárs iránt, fontos a becsületességbe vetett hit. Mint ahogy mondják, ha valaki Svédország valamelyik városának egyik utcájában elveszít egy kesztyűt vagy pénztárcát, nyugodt lehet, másnap vagy akár egy hét múltán ugyanott megtalálja.
Az 1980-as évek közepe táján, nyáron, Budapestre készültem, de nem volt szállóhelyem. Lett volna a rokonoknál, de ahhoz nem volt kedvem, hogy átudvariaskodjam a nyaramat és naphosszat – ugyan akaratlanul, de akkoriban ez amolyan divatszerűség volt az anyaországiak részéről – sajnáltassam magam, mint szegény magyar kisebbségi és jegyrendszeres erdélyi. Agglegényként megszoktam a függetlenséget, ezt az életformát nem akartam feladni az anyaországi tartózkodásom során sem. A véletlen ezúttal kedvezett nekem: fiatal színész házaspár megtudta, hogy egy kolozsvári kollegának milyen gondjai vannak, üzent: a jelzett időben mi a Balatonra megyünk, jöhetsz lakni hozzánk. Baráti alapon – tették hozzá megnyugtatóan.
Gondolkodás nélkül és köszönettel elfogadtam a meghívást, meg is érkeztem, ha jól emlékszem a Dob utca 21. szám alá, ahol is a második emeleten egy szépen berendezett két szoba összkomfort erkéllyel volt hivatva arra, hogy szerénységem jól érezze magát abban a városban, ahol – ó Isteni csoda! – a tévé magyarul beszél, és nem jegyre adják a krumplit, és hasonló, mesébe illő csodák vannak az üzletekben, úgymint szalámi, csirkehús, benzin, udvarias eladók stb.
– Köszönöm nektek, hogy befogadtok – hálálkodtam bemutatkozás után.
Kedves, fiatal színész házaspár, csupa mosolygás – a kolleganő – a kényes dolgokat mindig a hölgyek hozzák szóba – megemlítette, hanyagul és mellékesen, hogy a lakásért cserébe van egy nagy-nagy kérésük.
– Mi lenne az? – kérdeztem látszólag könnyedén.
– Daisy... – szereted a kutyákat?
– Nagyon – válaszoltam őszintén.
– Nos, ha neked nem gond, Daisyre kellene ügyelni... itt van, látod, milyen szelíden figyel, nem problémás kutya, egész nap bent van a lakásban egyedül, megszokta, csak esténként kell kivinni egy fél órára. De lehet reggel is.
– Örömmel sétáltatok egy ilyen gyönyörű hölgyet – mondtam.
– A kosztját, Daisy kosztját, naponta egyszer, reggel, ki kell tenni a tányérjára, mellé vizet adni – és ennyi. Ő ügyel a házra. És még valami: betanított állat Daisy.
– Sakkozzam vele? – kérdeztem mosolyogva.
– Nem, dehogy, csak... vagyis, hogy tudd, ez fontos, Daisy csak akkor enged ki a lakásból, ha megsimogatod a fejét és azt mondod neki, hogy Daisy.
– És ha nem mondom? – érdeklődtem.
– Őszinte leszek: akkor nem tudsz kimenni az ajtón. Egy tolvaj már megjárta, a kutya beengedte, de nem engedte elmenni... Jó kis hecc volt.
– De ha simogatom a fejét és mondom a nevét...
– Akkor csóválja a farkát, imádni fog, főleg, ha a nyakörvért nyúlsz. Nagyon barátságos kutyus.
– Né – mondtam –, ami biztos, biztos, felírom most helyben egy papírra, hogy Daisy. Nehogy elfelejtsem. De ha éjjel jövök haza?
– Semmi gond, örülni fog neked. Csak a kimenőket nem szereti.
Beszélgettünk még négyesben – Daisyt is ideszámolom, ha másért nem, udvariasságból, majd elváltunk. A fiatal pár elment két hétre, én berendeztem magam a lakásba. Élveztem a főváros jellegzetes illatát, talán a szénfűtés adta ezt a szokatlan, de nem zavaró levegőt. Néztem, azaz néztük Daisyvel a tévét, majd eszembe jutott, hogy mára már programom van. Sietve felöltöztem, felírtam újra egy cetlire, hogy Daisy (nehogy elfelejtsem a modern, négylábú páncélszekrény nevét), magamhoz vettem pár száz forintot (akkoriban az pénz volt), és elindultam a pesti éjszakába. A kutyasétáltatásról megfeledkeztem, már valahol az utcán jutott eszembe, azzal nyugtattam enyhe lelkiismeret-furdalásom, hogy majd reggel kisétáljuk magunkat Daisyvel, elvégre, gondolom, a gazdik a nap folyamán megjáratták a kutyust.
Az est remekül telt, megismertem egy gyönyörű nőt, Klementine-nek hívták, adakozó, nagyvonalú természetű hölgy volt, leírhatom ma már, hiszen megnősültem, feleségem nem olvassa soha, miket írok, leszoktattam az engem olvasásról, azt mondtam egyszer neki, hogy kiírtam az újságba negatíve, erre nekiugrott említett családnovellámnak, négyszer is átböngészte, de nem találta magát semmilyen formában, leszidott alaposan, inkább takarított volna, mint velem töltse az időt, mondta dühösen, azóta nyugodtan alkothatok, nincs családi cenzúra, vagyis mint elkezdtem mesélni, esemény- és alkoholdús este és éjszaka volt, hajnaltájt kerültem haza, keresztülestem a kutyán, hát persze, jutott eszembe a házi feladatom, sebaj, gondoltam, megsimogattam a kedvest, tápszert és vizet adtam neki, ha egyszer ez az albérlet ára, aztán lefeküdtem. A sétáltatásról persze megint megfeledkeztem. Délig aludtam, a kutya ébresztett fel, nedves orrával bökdöste az arcomat.
Felültem az ágyon. Kollégám jutott eszembe, ő is erdélyi fiú, aki berúgott Budapesten, tökre itta magát (ahogy mesélte), és azt sem tudta, hol van. Megszólított egy nénit: tessék mondani, hol vagyok? Mire a néni: az Andrássy úton van, kedves. Jó-jó – így a kollega ingerülten –, de melyik országban? Melyik városban?
Na, így lehettem én is: kiszáradt nyelv és ajkak (biztos ráhorkoltam a szeszre, azért), égő gyomor, nyomás a fejben... és szemben velem egy hatalmas farkaskutya, aki engem néz várakozóan. Tisztulni kezdett a kép... Budapest, Dob utca... igen, és a kutya, akit sétáltatni kell... a kutya, akinek a neve Klementine.
Azaz dehogy, Klementine a menyasszonyom, ha jól emlékszem, megkértem a kezét, és ha jól emlékszem..., illetve nem emlékszem semmire. Arra igen, hogy reggel kirakott Klementine, mert munkába ment, de... Na várjunk csak. Igen, itt a zsebemben néhány telefonszám. Hát hogyne, sok barátot szereztem az este, a régieket nem is számítva...
Igen, de most a kutyát kellene sétáltatni...
Kijózanodtam. Gondoltam, éppen csak megborotválkozom, majd gyorsan pisiltetem a kutyát, aztán fürdöm, pihenek. Sietve felöltöztem, vettem a kutyapórázt és... jó, de hogy is hívják ezt a lakbérdögöt?
Felírtam valahova a nevét, kétszer is, de hová? Ó, a rejtélyes pesti éjszaka, hol húzhattam ki, gondolom, a zsebkendőmmel, ezt a fontos és ittlétemet meghatározó kutyanevet? Még felfal engem, ha nem simogatom a fejét és nem mondom neki, hogy... de mit?
Átkutattam a zsebeimet – semmi. Ez a Klementine név zavart meg, ez is furcsa volt, a zöldség–gyümölcs standon láttam kiírva, kiverte a másik furcsa nevet a fejemből. Hogy miért nem tudták ezt a kutyát egy tisztességes Burkus, Bodri névre keresztelni? Na igen, azok fiúnevek, de lehetett volna esetleg Borcsa. Vagy Marica, akiről operettet is írtak, netán Bajadér, találóbb lenne. Lett volna, most már mindegy. Nekem legalábbis. Ez a fővárosi grandománia...
Házigazdáim nem adták meg a balatoni címüket, így nem is tudtam felhívni őket kutyanévügyben. Esetleg telefonálhatok... de kinek? A tudakozótól csak nem kérdezhetem meg, tessék mondani, hogy hívják a budapesti házigazdám kutyáját, nem sok betű, viszont nem tudom, mivel kezdődik, mivel végződik, a közepe is rejtély. És harap, ha nem simogatják. De ha nem mondják neki, hogy...
Törtem a másnapos fejem és néztem a kutyát – gondolkozzam logikusan és nyugodtan, biztattam magam hidegvérrel, legrosszabb esetben két hétig leszek bezárva a lakásba. Ennivalóm két napra elég. Legfeljebb én is rászokom a kutyatápra, biztosan nem árt. Innivaló bőven van, ott a csapvíz, no meg 4 liter konyak, amit eladásra hoztam. Napi két deci konyak – az azt mondja, hogy 20 napig elég a 4 liter, négy deci tíz napig... aztán alkoholmérgezés négy napig, és megjönnek a házigazdák, és én elmondhatom, ha kiengednek a kórházból, hogy hát csodás és mámoros két hetet töltöttem egy budapesti nősténnyel, Klementine-nel, azaz fenéket Klementine-nel, vele csak szerettem volna, vele csak éjszakát töltöttem, egy kutyára áldoztam a nyaram egy részét, a nappalokat, az estéket és a csodálatos neonfényes éjszakákat, egy kutyára, aki csak néz engem és néz és néz, mintha én lennék a fővárosi Állatvédő Egyesület díszelnöke.
De tényleg – nyilallt belém –, én még megleszek, de mi lesz a kutyával? Étele van elég (ha kieszem a felét, akkor is marad neki a tápszerzsákból), vize is van, de a toalett – mert a kutyabudi az utca, oda kell levigyem pisilni és egyebek. És ahogy elnézzük egymást, ez a hatalmas és betanított állat itt nem fog nekem szarni, ez tartja magában, meg van nevelve, még kidurran itt és fizethetek egy falfestést szarlevakarással a tégláig. Mindenesetre adtam neki a kutyatápból, vizet is készítettem a tányérkájába, lafatyolta is szegény feje, legalább nem vesz meg, néztem, ha iszik, az jó jel, még csak egy veszett kutya kellene ide, aztán attól én is megvesznék és harapnék, de kit, ugyan kit harapnék, maximum a kutyakeresztelő gazdit, ha itt lenne, de nincs itt, lubickol a Balatonban, issza a sört, apropó sör, esetleg be kellene rúgatnom ezt a nem-Bodrit-Burkus-Maricát, netán Csárdáskirálynőt, akkor elaludna, és én kiszökhetnék a lakásból, és lennék boldog és szabad hajléktalan, mehetnék ahova szemem, szívem, lábam vinne, de ha ez a kutya nem iszákos, mi lesz akkor, ha józanságra hajlamos, no lássuk, próbálkozzam.
A kutyavizet feltöltöttem konyakkal és kedvesen kínáltam:
– Igyál, kutyus, csak eltelik az a két hét egymás társaságában, egészségedre, kedves. Nézd, jó példával iszom előtted. A számba veszem az üveget, glu-glu, finom, jó csempészett ital, na, csak bátran. Neked is ott a tányérkában a drága konyak, te aranyos. Igaz, felhígítva, de úgy kell kezdeni az alkoholizmust, hígított pálinkával, egyből és töményen csíp, és soha nem szokja meg a tisztességes dolgozó ember, illetve a drága kedves Rex, Bex, vagy hogy a fenébe hívnak. Lehet, te színházi kutya vagy, esetleg Antigonéra kereszteltek kultúrgazdáid? Netán Melinda vagy a Bánk bánból? Esetleg Ofélia? Igyál hát, kedves barátnőm, Zilia-Elektra, végy nemes példát rólam.
De a kutya csak nézett, rá se hederített a konyakos vízre. Engem nézett kérdően, nem haragosan, csak figyelmesen, érdeklődéssel: hogy hát miként is lesz a későbbiekben, nagyságos uram?
Hátha nem túl szófogadó – villant belém –, és kienged, megszán, mert ugye üres kézzel indulok, indulnék az ajtónak, lássa, nem loptam semmit, szép kutya, jó kutya, úgy, közeledem az ajtóhoz, a szép kutya nem ugat, jó kutya figyel felálló fülekkel, brávó, de egyszer csak szép kutya morogni kezd, és kimutatja hatalmas fogait – na, vissza az egész, hátrálok óvatosan, el, minél messzebb az ajtótól, mire szép és kedves és jó kutya megnyugszik, még a farkát is csóválja, lám, ha szót fogadsz, nem harapom ki a fenekedet, mondaná, ha tudna beszélni, persze, ha tudna beszélni, tudna hallgatni is, és akkor addig beszélnék neki, amíg megsajnálna, néha a hölgyeknél beválik a sok beszéd, mondanám neki, hogy te aranyos kutyus, csak téged szeretlek, te vagy az igazi lelkitárs, rád vártam magányos éveimben, tudtam, eljössz bús éltembe, mondjak neked egy szép verset? Amiben a sorok vége rímel, rímes, nem olyan sehol-semmi szabad verset dalolok neked, dehogy, olyan amolyant szavalok, csengő-bongó-dongó-pangót...
Na, kezdek meghülyülni – állapítom meg szép csendben. Tárgyilagosan és viszonylag józanul, amire büszke vagyok. Mármint a józanságra.
És közben észre sem veszem, hogy besötétedett.
Megjött első, vagyis második Budapesti estém. Éhes is vagyok, de be kell osszam a hűtőben tartott néhány szendvicsemet. Ki tudja, ó, Sors, mit hoz a jövő? (Istenem, csak ne csapjak át a költészetbe vagy drámadeklamálásba, mert akkor elveszítem a fejem, esetleg idegesíteni fogom egyetlen néző-hallgatómat, kutyaőfőméltóságát, aki dühében megvacsorázik engem). A konyak égeti gyomromat. Kutyaharapást szőrivel – mondom hangosan, mert színész beszélhet hangosan, csak azért is, legalább ezért nem nézhetik hülyének, mert én már csak kutyába tudok gondolkozni, a kutyaistenit a kutyaéletnek, de nem szabad káromkodni, csak olyan úri módon, mint teszem azt a kutyafáját neki, jaj, Istenem, erre iszom még egy pohárral...
Cseng a fülem. Nem a fülem cseng. De a fülem. De nem. A telefon csilingel.
Felemelem a kagylót. Kedvesen rekedt, elcigarettázott női hang:
– Halló, itt Klementine...
– Itt én vagyok, kezitcsólom...
– Megadtad az itteni számodat este. Csak egy dologért zavarlak, legalább a nevemre emlékezzél, ha hazamész…, azt mondtad, csodás éjszakát töltöttél velem, amit soha, de soha nem felejtesz el, én leszek neked Budapest, a csoda, a beteljesült álom, a be nem teljesült vágy, mert úgy izgalmasabb. Még verset is mondtál valami Ilonáról, és reggel úgy tántorogtál ki tőlem, hogy azt mondtad: Daisy. És megsimogattad a fejem, mint egy hülye gyereknek. És azt gügyögted: Daisy, Daisy. Vedd tudomásul, hogy én Klementine vagyok... Klementine... És azt is vedd tudomásul...
Daisy! – kiáltottam boldogan, és reszkető kézzel előkotortam a golyóstollam és felírtam... sietve és sok-sok helyre (tévéprogram, asztallap, tenyerem stb.) felírtam a Daisy nevet. A telefonban Kelementine, mentőangyalom még beszélt, beszélt, beszélt, ott pihent a telefonasztalkán oldalára fektetve a boldogító, fekete kagyló: hörgött, sípolt, rikácsoló női átkok aláfestéseként, én pedig immár a varázsszó birtokában hősiesen odamentem Daisyhez, simogattam a fejét, megcsókoltam, és mondtam, mondtam, hogy drága, drága Daisy...
Ő meg boldogan ugrott neki az ajtónak, kirohantunk a szabadba, Daisy elől, én utána, nehogy elszaladjon a nagyvilágba, de nem, Daisy lekuporodott az első oszlopnál, és amit ott művelt, egy medvének, nem, dehogy, egy elefántnak is becsületére vált volna. Elsiettünk azonnal, ugyanis a kutyapiszok összeszedése is feladatkörömbe tartozott. Nagyot sétáltunk, Daisyből apránként, vagyis minden harmadik fánál ki-kiment belőle napi fogyasztása, részletekben, az én fejemből is elszállt a konyak, jól esett ennyi izgalom után a séta.
A későbbiek során sem volt túl szerencsés magyarországi nyaralásom – nem sikerült találkoznom azokkal, akikkel szerettem volna, pihentem sokat, a színházak is szüneteltek, magányosan sétáltam a nyárkiürítette Budapest forróságot ontó körútjain.
Illetve nem egészen voltam magányos, Daisy elkísért ezekre a sétákra. Megszerettük egymást, ragaszkodott hozzám, és én abban a külföldi magányomban nagyon tudtam sajnálni magam, talán mert érthetetlen okból – lehet, a megszokott környezet hiánya hatott rám nyomasztóan – valamiért ki voltam éhezve a szeretetre –, Daisytől megkaptam azt az önzetlen csodálatot és imádatot, amire minden ember bevallottan vagy nem, de mindenképpen vágyik. Várost megismerő szándékkal sétáltam át a nyaram egy részét, Daisy fegyelmezetten jött mellettem, lógatta nyelvét a melegtől, de jött fáradhatatlanul, mindig velem tartott sokszor céltalan bóklászásaimban. Reggelente soha nem tudtam, később már nem is akartam megszökni tőle, hozzám bújt, jelezte, velem akar jönni, ne hagyjam a lakásban. És eljutottunk barátságunkban egészen odáig, hogy egy alkalommal kipróbáltam: mit szól Daisy, ha kiindulok felségterületéről. Egymagam és hirtelen magamhoz vett székkel? Vagy bőrönddel?? A bűvös jelszó és simogatás nélkül? Elindultam kifelé a lakásból... És büszkén állapítottam meg: Daisy csak néz szomorúan, fájdalmasan, de nem fenyegetően. Nem mordul már rám, nem mutatja ki fogait figyelmeztetően. Bízik bennem, hogy a barátja vagyok. Kapcsolatunk, őszinte barátságunk, úgy látszik, annyira elmélyült, hogy az irántam érzett szeretet felülírta a szigorú idomítást. Megértettem ekkor, hogy miért ragaszkodnak egyedül élő öregek egy-egy állathoz, miért pótolja egy kutya vagy macska, illetve bármi házi kedvenc az elhalt vagy távol lévő gyermeket, unokát azon a bizonyos utolsó stáción. Nyaralásom egyhangú emlékeivel nem untatom az olvasót, a hosszú évek során lassan halványulni és persze szépülni kezdett ama régi, Budapesten töltött – ma sem értem, miért – magányosra sikertelenedett nyár emléke.
Készültem haza, még megvártam házigazdáimat, megköszöntem a vendéglátást, nem engedtem, hogy kikísérjenek az állomásra, nem szeretek búcsúzni, sietve – hűha, rohanok, nehogy lekéssem a vonatot szöveggel elindultam a buszmegálló felé. Házigazdáim maradtak, ott álltak a pesti járdán, kedvesen mosolyogva integettek, Daisy fegyelmezetten ült és nézett utánam. Nézett komolyan, figyelően, időnként gazdájára pillantva – mi történik most? Úgy látszik, lelkében a válás érzése ismeretlen volt. Éreztem, legszívesebben hozzám futna, menjünk újra loholni a városba, parkokba, nyári kertekbe, de nem jött, nem jöhetett, én csak egy elmenő, amolyan kéthetes ismeretség vagyok, az ő igazi élete ott telik jól-rosszul a Dob utcában a törvényes gazdákkal. Csupa feszültség, csupa hozzám rohanni akarás volt az egész állat. De maradt. Okos-szerető tekintete azonban elkísért. A Nyugati Pályaudvarra induló autóbusz megjött, és én újabb két évig nem is álmodhattam, illetve csak álmodhattam arról, hogy Budapestre látogatok.
Ha visszagondoltam arra a nyárra, emlékeimben, mint már említettem, ott szerepel tisztán, élesen kirajzolódva a felejtés egyre sűrűsödő emlékgyilkos ködéből, füleit hegyezve, az engem imádattal figyelő, kedves, valamikori budapesti „barátnőm” is, a felejthetetlen Daisy kutya.
Akinek későbbi sorsáról nem tudok semmit, de íme, emlékét, a feltétlen szeretet, csodálat és az odaadás szimbólumát, mint már írásom elején jeleztem, magam sem tudom, miért, megőriztem.