Daimón

Szentjóby Tamás munkája

„– Érzed – kérdezte a híd –, ilyenkor szinte érezni lehet, ahogy meghal benn a testben valami. Érzed? Én nem tudom, de te valami olyasmit keresel, ami nincs.”

                                   (Király László: Kék farkasok)

„És tudok egy tizennyolcadik varázsszót, és az a legnagyobb varázsszó mind közül, és azt embernek el nem mondhatom, mert az a titok, amit rajtad kívül nem tud senki, csak te, az a legerősebb titok, amit tartani lehet.”

                                   (Neil Gaiman: Amerikai istenek)

Átcsusszanok egy kerítés alatti résen.

Valami távoli izgalmat érzek,

nem is kalandvágy vagy félelem,

sem kíváncsiság – de mind a három.

Az is lehet, hogy csak álmodtam,

vagy az elmondottak alapján született meg

bennem – folyton elkódorogtam valamerre.

Ez az első emlékem. Ez a szabadság, ez a belső váltás.

’89 (vagy már ’90?) a dimbes-dombos Istvánházán.

Aztán szűk blokklakás, Kolozsvár. A monostori

temetőben bújócska. A Bükk. Nyaranta a Lesi tó

és Csíkszereda. Hideg vonatok. Hideg fenyők.

Mézükben ezer év szenvedés, makacs görcsök.

Városok, templomok, bárányok, bogárhátú.

Majd a sziklás, esős Skócia, Beowulf és alvó

szörnyek a hegyek alatt. A szabadság harcosa

akartam lenni, a távolról megtérő bölcs,

cserzett, világot látott, erős, mint a Föld.

Hirtelen elhatározással megtérni egy konyhába,

mint José Arcadio, a tetovált. Kilőni a kivégzőosztaggal.

Meghalni szinte névtelenül.

Aztán vékony lettem, pattanásos, akaratos, lusta.

Türelmetlenül kerestem a rövidítéseket.

Túl sok volt nekem minden, a régi és az új is,

hogy azt mondták, elfújja a szél az ilyet, mint én,

hogy bezzeg nekem könnyű a dolgom, mások már kiszenvedtek,

elfajult a világ is, ha tudnám, bezzeg. Tologattak jobbra-balra

aggodalmasan a nagy békében, nehogy eltévelyegjek.

És basztattak és szidtak, és én nyújtogattam a nyelvem.

Szinte el is hittem, hogy ennyit érek. Akit basztatnak,

az másokat is basztat, mert más megoldás nincsen.

De döntöttem, hogy akkor is más leszek, és onnan el is mentem.

Ennek már tíz éve. Ebbe a váltásba aztán majdnem,

de mégsem. Mások meghaltak, azóta is kísérnek.

Még él bennem mindez, és mára más ember lett belőlem.

Mert azt mondta nekem a kerítés alatti rés:

Aki a tűzbe néz, az látja, hogy minden összefügg,

mégis mindig alakot vált minden. Tízezer lelked van,

és tízezer törik meg. Nem ígérhetek semmit. Eljött

végre a szabadság, más bőrbe bújik a téboly hada.

Mikor már megszelídítetted, akkor fal fel farkasod,

mert aki szelídít, az is valamit elnyom, amit nem ért.

Mikor mindenki sír és kacag a boldogságtól,

akkor lopakodik be a szemfényvesztés a sorok mögé.

A Vénusz és a Jupiter között is újra kell tanulni mindent,

nincs vita. Az utat a nagy tölgyfától a kertig és vissza,

miközben megöregedtél és megszülettél.

Hogy mindig haza készülsz, és végül soha nincs hova.

Érzed, hogy az idő vásznain átüt a vér,

és keresed tovább azt, ami nincs. Keresd tovább.

Mi tünteti el az apák vétkét a fiakban? Meddig bírod még?

Mit jelent szerda reggel lemondani egy keddről?

Érzed, ha valami meghal benn, a testben?

Az átok nem áldás? A búcsúzás nem érkezés?

Ki hagyott el, kit hagytál el, hogy ilyen elhagyott lettél?

Ez a szélmalomharc mindenkié? Ez a szégyen,

ez az iszonyat honnan jön, ha könnyű dolgod van?

Ki a hibás azért, hogy valaki lettél? Ez a vágy,

ez a váltás mindenkié? A nemtudásban születhet tudás?

Ez a példázat mit példázhat még? Aki meghalt,

mért jön vissza? Hogy néznek ki az apák és hova?

Most már mind elmebetegnek születünk?                

Mind hallucinálunk? Mindenhol folyik a vér?

Ha szabad vagy, mért nem tudod befogni a szádat?

Ez a valóság összeesküvés? Amit elhiszek, az lesz?

Amit nem hiszek, az vagyok? Ez az egész örökség, ez is mind én?

Ezek a csontok? Ezek a bolygók? Ez a sötét anyag?

Ami volt, ami meg se történt? Ez a vagy-vagy?

Ez a süvítő szél a Csomolungma tetején.

Ez a sötét hallgatás a Mariana-árok fenekén.

Aki megváltozik, az is csak a sorsát teljesíti?

Ha eljönnek értem, el is veszett minden?

Megéri átbújni a tű fokán egy történetért?

Kinek a története? Ki a gazdag? Ki a szegény?

Melyik a helyes kérdés? Aki megáll majd

porom fölött, az látja, amit én?

És te mit fogsz csinálni ezután?

Hagytam cserben és hagytak cserben engem.

Tanultam bűntudatot és paranoiát.

Végül mégsem adtam meg magam.

Akárhány történet lenyugodott bennem,

ezer új hördült fel, ezer régi jött vissza.

És én mindenikkel leültem beszélgetni újra.

Engem nem érdekel, kinek van igaza, ki súgott be kit,

ki ütött meg kit, ki a hibás. Nem hiszem, hogy van hibás.

Az érdekel, hogy mi az igaza, hogy mi vezetett oda,

hogyan született meg a félelem, ki lett belőle,

és mindez hogyan érint engem. Ami nem látszik,

mindenkiben azt kerestem. Amiről lemondtak.

Nem akarok ítélkezni, és semmi pénzért nem akarok

veszekedni többet. A béke gyermeke vagyok,

a váltásé. Csak tanulni akarok. Magamnak,

és a többieknek. Az újaknak, gyengéknek, veszetteknek.

A béke fogyatékos, elkényeztetett, vagy éppen túlnevelt,

depressziós, ignoráns varangyainak. A korlátlan

lehetőségek és agymenések károsultjainak.

A túlhajszoltaknak, akiknek lenyomták torkukon

a múltat, ami nem az övék. A trauma gyermekeinek.

Mert igazuk van. Van igazuk. Itt vannak még.

Mert végülis és mindenek felett ők az én népem.

Ennek a félig virtuális, félig fizikai, applikált valóságnak

örökösei kivárnak. A Föld tovább mozog, a klíma változik.

Ordibál, sziszeg Ország, Város, Hálózat, Tőzsde.

Aki lemaradt, most végre csörtet és tör-zúz előre.

Akhilleuszt sarkától fogva mártják bele a kőolajba.

A Láthatatlan Kéz lapoz, ő is unja már saját játékait.

Itt Dzsungel volt, ma Sivatag van. Ma sincs vége.

Ódin lóg a fáról, mindkét szeme csukva. Nagyvárosok

sötét sikátoraiban bolyong, emlékeit keresve, Manitu.

Álmaim újra zaklatottak, megint érzem, hogy változom.

Legbelül türelemre int a Farkasom éneke.