Csúcstámadás – kiút a Rinjani belsejéből (IV. rész)

Három útvonal létezik jelenleg, amit a vezetők és a túrázók használhatnak, ha a Rinjani belsejébe szeretnének bejutni. A legkönnyebb és legismertebb az az útvonal, amely a Sembalun-völgy központi részétől nem messze indul és kelet felől közelíti meg, majd éri el a kráterperemet, ahol az a tábor található, ahol a mi első sátrunk is állt. Északról a Senaru-útvonal értelemszerűen Senaru faluból indulva a kráter északi részére fut föl, amely a Barujari mögött – és az általam Belső-hegynek nevezett sziklaképződmény hátterében – helyezkedik el. A híresztelések szerint ez a legtechnikásabb, legnehezebb útvonal, amely komoly sziklaomlásokon és sűrű erdőn vezet keresztül. A harmadik a Torean-útvonal, ez egyenesen a tó felé tart, a 2016-os kitörés után vált használatossá, s amit az utolsó napon alaposan megismerhettünk. Ez messze a leghosszabb mind közül, több mint húsz kilométeren át kanyarog, emelkedik, süllyed újra és újra egy hosszúkás és nagyon párás völgyben, ahol folyók szelik keresztül a tájat, Lombok egyik legnagyobb vízesése, a Penimbungan is megtalálható, és hőforrások gyógyító vizében áztathatja a lábát az, aki erre az egész napos útra vállalkozik.

‍

‍

         Napfelkeltekor, azaz valamivel hat után már a sátor előtt ülve majszoljuk kábán a reggelinket.

‍A hordárok a pakolással, a cuccok rendezgetésével vannak elfoglalva. Hét órára tervezzük az indulást, amit Endy mindenképp tartani akar. Hosszú és fárasztó út vár ránk, amelynek utolsó szakasza egy erdőn keresztül vezet, nem volna szerencsés, mondja Endy, ha az alkonyat ott érne bennünket, ha a sűrű, bozótos, változatos terepen ránk sötétedne.

         A tábort elhagyva sokáig magas füvön keresztül vezet az út, majd egy hosszabb, lejtős rész után vékony kis kanyonban folytatódik, ahol intenzíven mászni kell lefelé. Miközben rohamosan emelkedik a hőmérséklet, erdőrészleteken, néhány kisebb vízfolyáson kell átkelni, aztán egy újabb lejtős, sziklás szakasz után elérjük az első pihenőhelyet, amire Endy külön, előre fölhívta a figyelmünket, s amelynek különlegességei miatt sokan választják a Toreant.

Két forrás található itt, ezek a föld alól előtörve kis tavakat képeznek a kerek tisztás közepén.

Érezni a kén erős szagát, ami a vulkán mélyéből származik, és nemcsak az utazók vagy hordárok lógatják itt a lábukat, a makákók is szívesen látogatják ezt a helyet, jelen pillanatban is több majomcsalád ólálkodik a környéken, persze nemcsak a meleg, kellemes víz érdekli őket, a túrázóknál lévő tárgyak, finomságok is. Akadnak helyi emberek körülöttünk, akik – amennyire ki tudom venni az indonéz nyelven zajló beszélgetésből – szinte napi szinten följárnak ide, a forrásokhoz. Talán egy fél órát töltünk itt. Muszáj kipróbálnom a vizet, a hordárokkal körbeüljük a kisebbik tavat, s bár így tíz óra felé már lehet vagy 26-28 fok a hőmérséklet, elképesztően jólesik a forró, bugyborékoló víz, amitől zsibbad, bizsereg a lábam. Ellazít, pluszenergiával tölt fel.

         A forrásokat elhagyva kezdődik a Torean legváltozatosabb, s egyértelműen legnehezebb része. Tovább kell ereszkednünk lefelé, hogy elérjük a völgy mélyét, ahol egy folyó szeli két részre a tájat, amin idővel át is kell kelnünk, hogy az északkeleti oldalon mehessünk tovább. Itt végig sziklás, omladékos a terep, biztosítás nélkül veszélyes az ereszkedés, néhol olyan csupasz, a kapaszkodásra alkalmatlan sziklák várnak ránk, amelyeknek már a látványa is félelemmel tölt el. Előző nap nagyjából ezer métert emelkedtem a csúcsig, onnan vissza kellett ereszkedni a táborba, majd még közel nyolcszáz métert ereszkedtünk lefelé a krátertóig. A jobb térdem begyulladt. Nehezen viseli már a folyamatos ellentartást, ahogyan a lábujjaim is – érzem, hogy legalább két vagy három körmöm bevérzett –, nagy megkönnyebbülés volna, ha sík terepen haladhatnánk tovább. Erre nagyjából egy órát kell „várni” még, a sziklás, csúszós rész után végre elérjük a völgy alját, ahol hatalmas kövek között kell átevickélni a sebes vizű folyón. Ezen a tágasabb, kopárabb szakaszon tökéletesen látszanak a nyolc évvel ezelőtti kitörés nyomai. A sziklák elhelyezkedése is arra utal, sokféle törmelék hullott a völgybe akkor, valószínűleg a folyót is elterelte a kitörés hatása; jobb oldalon égési sérüléseket szenvedett fák hatalmas csoportja áll vagy fekszik már a földön – szürreális látvány, hogy a völgy egyik oldala zöldellő, friss és élettel teli, azzal szemben pedig több száz, feketére pörkölődött csonk mered az égnek.

‍

‍

         Némi pihenő után fél órán át haladunk a víz mentén komolyabb emelkedés vagy ereszkedés nélkül. A lábamnak tényleg jót tesz a simább terep, de árnyék az sehol, megint irgalmatlanul tűzi a tarkónkat az erős fény. A folyó partját elhagyva aztán megint emelkedni kezd az út; újabb sziklákon, majd az oldalhoz erősített vas létrákon kell fölmászni vagy két-háromszáz méterrel magasabbra, hogy egy kifejezetten vékony, jobbra szakadékkal határolt ösvényen folytathassuk az utat, ami nincs ötven centinél szélesebb, és természetesen kifelé lejt.

Néhol omlások, lyukak tarkítják a közben vájattá mélyült ösvényt, majd egy csúszós, meredek, sziklás rész nyílik meg előttünk,

amin csak a hozzááerősített kötelekbe vagy fém rudakba kapaszkodva, szinte a szakadék fölött lógva tud végighaladni az ember. Összesen két olyan csoporttal találkozunk össze útközben, amelynek külföldi tagjai is vannak. Az egyikben – közvetlenül a perem előtti részen – figyelmes leszek egy fiatal, izzadt, rendkívül fáradtnak látszó, festett hajú japán lányra, aki kétségbeesett arccal magyaráz, azt hiszem, képtelen tudomásul venni, hogy milyen veszélyes szakaszon kell itt továbbhaladni. Közben eszembe jut, amit Endy mondott a Senaru-útvonal felé eső kráterperemről, az oda való fölkapaszkodásról, de abba a továbbhaladás előtt próbálok nem belegondolni, milyen érzés lehet, amikor a vulkanikus, porózus sziklák elkezdenek hullani a fejed fölött. Andrea ügyesen, mindenféle bizonytalankodás nélkül mászik végig a harminc-negyven méter hosszú peremen, úgyhogy nekindulok én is, a váratlan határozottsága nemcsak hogy meglep, lendületet, komoly magabiztosságot ad nekem is. Elhagyva ezt a veszélyes részt, megint lefelé haladunk. Ismét egy kiszáradt folyómeder következik, amit hatalmas sziklák töltenek meg, ezeken lépdelve jutunk ki egy teraszszerű helyre, ahonnan a völgy túloldalán alázúduló Penimbungan-vízesés teljes egészében látható. Nemcsak a mérete, a hangja is átütő erejű, perceken át figyeljük a hófehér vízoszlopot, amely két részre osztja a teraszról nézve több kilométer szélesen föltárulkozó tájat.

‍

‍

         Fél órát haladunk még, majd egy – kövekkel és egyéb törmelékkel feltöltődött – meder után elérjük a tisztást,

ahol Awan és Goceng már az ebédet készíti számunkra. Itt is majmok a társaink, a szétszórt műanyagok, papírok, a szemét közt kotorásznak valami változatosság után; egy nagy méretű hím tőlünk nem messze üldögél. Az elmúlt három nap alatt annyira átalakultak az étkezési „szokásaim”, pontosabban az, hogy mit vagyok képes ebben a párás hőségben, a folyamatos fizikai megterhelés alatt magamba erőltetni, hogy a húst már képtelen vagyok megenni, csak a gyümölcs csúszik erőlködés nélkül lefelé, illetve a gyömbértea – lehet hideg vagy forró –, abból legalább két-három decinyire szükségem van minden megállás után. Ebéd közben utólér bennünket a két csapat. Örömmel konstatálom, hogy a japán lány is átjutott a nehezén, sikerült komolyabb baj nélkül végigmásznia azon a kitett, valóban félelmetes részen. A másik csapat egyik lomboki tagja viszont, egy középkorú, alacsony kis nő láthatóan alig képes járni. Úgy látom, könnyezik is, a csapatuk vezetője, egy izgága, kissé túlpörgött, Endyt szinte istenitő férfi vezeti oda egy korhadt fához, hogy végre le tudjon ülni. Elsőre azt hiszi még Endy is, hogy igazán komoly a baj, de aztán kiderül; a nőnek csak a bokája ment ki, a fáradtságtól nehezen tudott koncentrálni, mondja mellettem suttogva valaki, ezért sérült meg, evésre és pihenésre van szüksége. Ezzel csupán az a probléma – nekünk is számolni kell vele –, hogy délután három óra körül jár az idő. Vagyis három-négy órán belül itt koromsötét lesz, és az erdős részig is hátravan még vagy egy órányi gyaloglás. Nem várakozunk tovább, sőt Awan és Goceng azt javasolja, hogy a táskáinkat adjuk át nekik, innentől már könnyebb a terep, ők ugyebár ismerik is, gyorsabban tudunk haladni, ha ők cipelik helyettünk.

Az út itt még mindig a két hegyoldal között vezet, és az erdős rész előtt föltárul a két fölfutó meredély, amit sűrű, zöld növényzet borít.

‍A nap már lejjebb ereszkedett, nem tűz olyan kíméletlenül, lágyabbak a fények, a színek tónusa mélyül, elképesztő látványt nyújt a hegy körülöttünk – nehéz a gyökerekkel teli útra, s nem a tájra koncentrálni.

         Amikor Andreával végül beérünk a fák közé, látjuk, hogy Endy egy hatalmas méretű, hordószerű szikla mellett üldögél, azt figyeli meredten. Öt méter magas lehet, azt viszont, hogy milyen hosszú, képtelenség pontosan megállapítani. Hosszan benyúlik a fák közé, oldalt pedig kisebb sziklák, gyökerek, fák törzsei határolják. Van egy gondolatom. Hirtelen azonban nem merek hangot adni neki, de szerencsére nem kell sokat várni rá, hogy beigazolódjon –  az eseményről az elmúlt néhány napban érthetően sokszor szót ejtettünk –; mert Endy rám nézve azt mondja, ez a hatalmas szikla a vulkán legeslegmélyéről, a Szamalasz-kitörésből származik – azaz itt hever már közel nyolcszáz esztendeje.

‍