Csúcstámadás – kiút a Rinjani belsejéből (III. rész)

         A táborból kivezető út a gerinc irányába vezet. Mielőtt azonban beérnénk a süppedős részre, jobbra egy szűkös, sziklás ösvény kezdődik a lefelé futó oldalon, azon indulunk el az égető napsütésben. Eleinte lépcsőszerű alakzatok, illetve az oldalhoz erősített kötél segít, néhol fémkapaszkodók merednek ki egy-egy résből, de hamar kiderül, hogy bár ezt az útvonalat használja mindenki, aki csak le szeretne jutni a kráterperemtől a tóhoz, az út nincs karbantartva, néha kifejezetten aggasztó, hogy semmibe sem tudunk kapaszkodni, és az ösvény olyan szűk, hogy félő, belezuhanunk a mellettünk tátongó mélységbe. Itt nincsenek fák, semmiféle fedett, árnyékos rész nem található a kopár hegyoldalon, ahol legalább negyedórára elbújhatnánk a perzselő napfény elől. A látvány persze elképesztő. Balra előttünk a tó lebeg a távolban, jobbra pedig, visszafelé nézve látszik a perem a táborral, a kettő között zöldell a Torean-útvonal eleje, szemben az általam Belső-hegynek nevezett képződménnyel, ami szinte szabályos piramisformát alkot, alján egy kiapadt vízesés nyomai fehérlenek. Kevesen jönnek ma errefelé rajtunk kívül. Az első három-négy órában, amíg le nem érünk az első pihenőhelyig, azaz a meredek oldal aljáig, csak egyetlen német pár előz meg bennünket, akik elég tapasztalt és bátor túrázóknak látszanak. A fiatal nő félelmet nem ismerve szökdécsel a sziklákon, kissé bizarr ez a látvány számomra, de talán csak azért, mert rettentő fáradt vagyok. Andrea kiválóan bírja a tempót, végig előttem megy, Endy-t követve – az látszik a legbiztonságosabbnak, ha ereszkedés közben közöttünk helyezkedik el.

‍

         A két hordárunkról még nem ejtettem szót, de itt az ideje ennek, mert az első pihenő után egy bő órával elérjük azt a kanyonszerű részt, amelyet egy kiszáradt patak medre szel ketté, s ahol az ebédünket tervezzük elfogyasztani.

Mi hárman mindig előbb indulunk el, mint a hordárok, ők mégis előttünk járnak, előbb érnek a következő pihenő- vagy táborhelyre, elképesztő sebességgel haladnak, s az aktuális rész harmadánál minden esetben lehagynak bennünket. Az egyikük Awan, egy fiatal, rendkívül vicces srác, akivel már közvetlenül a túra megkezdése előtt megismerkedtünk a Sembalun-völgy felé tartó, rázós kocsiúton. Awan szótlan, néha olyan benyomást kelt, mintha spektrumzavaros volna, viszont állandóan nevetgél. Számára, úgy tűnik, minden érdekes és humoros, láthatóan élvezi a túrát, még úgy is, hogy talán számára a legmegterhelőbb. Nemcsak azért, mert vagy harminc kilogrammnyi cuccot cipel a vállára fektetett rúd két végére erősített kosarakban, hanem azért is, mert mindösszesen másodszor jár errefelé. Nemrég kezdte a hordárkodást, ami brutálisan kemény dolog. A magasabbik segítőnk Goceng, egy – még Awan-nál is sokkal csöndesebb – bizarr külsejű szaszak férfi, szikár testalkatú, és a legerősebb hordár, akivel dolgom volt eddig Indonéziában. Szerintem nem lehet több hatvan-hatvanöt kilónál, de olyan sebességgel halad a sziklákon az irgalmatlan terhekkel a vállán – természetesen kínai papucsot viselve –, hogy nemcsak minket Andreával, vagy Awant, aki szintén nem a legtapasztaltabb Rinjani-mászók közé tartozik, de még az egyik legrutinosabb helyi vezetőt, Endy-t is zavarba ejti bizonyos értelemben. Jól jelzi Goceng lendületét és erejét, hogy előző nap már fél kettő körül fönt volt a kráterperemen, úgy, hogy negyven kilogrammnyi terhet cipelt, vagyis nagyjából két órával rövidebb idő alatt tette meg a távot, mint ahogyan az nekünk négyünknek sikerült. Kissé morózus, a helyi emberekhez viszonyítva komolykodó figura, de itt, a perem alatti völgyben, már közel a tóhoz, ebben a hűvösebb és ködösebb időben hirtelen fölenged. A merev, kőszerű arca lágyabbá válik, már ő is nevet Endy történetein, és azon, hogy az ebédet követő negyedórányi pihenőidő alatt is képes vagyok a kiterített rongyokon elaludni.

         Endy az ebéd és a kis extra pihenésem után odalép hozzánk. Láthatóan közölni szeretne valami, számára igazán fontosat.

A helyi átlaghoz képest jól tud angolul, a kiejtése azonban szokatlan, mintha ausztrál angolt beszélne, miközben időnként hadar is, szóval nagyon kell koncentrálnom ahhoz, hogy megértsem. Elmondja, hogy már a csúcsmászásunk közben azon gondolkodott, amit fontosnak tart közölni velünk, hogy a legjobb az volna, ha nem a Senaru felé vezető útvonalon indulnánk el majd holnap reggel kifelé. Endy a vezetőnk, eszünk ágában sincs megkérdőjelezni, amit mond – ő ismeri a legjobban terepet, a viszonyokat, mi sem a Senaru-útvonalon, sem a Toreánon nem jártunk még –, mégis megkérdezem, nagyon kíváncsi vagyok rá, miért döntött így. Endy elmondja, hogy alig tudott aludni az éjjel, s amikor sikerült is, álmodott, méghozzá azt, hogy lezuhan a mélybe egy szikláról. Nemcsak a szavai aggasztók, az arcán is látható, hogy megdöbbentette, sőt némileg megviselte az élmény. Talán ezért is volt olyan kimért és tartózkodó a föl- és lejutás közben, gondolom, miközben hallgatom a huszonkilenc éves szaszak férfi szavait. Bár Lombokon sokfelé jártam, több tradicionális faluban is, a szaszak kultúrát nem ismerem jól. Ám azt tudom, hogy a látomásoknak, a látásnak, fontos szerepe van. 2019-ben volt szerencsém Erwinnel, egy sengkoli férfival beszélgetni, aki hosszasan mesélt arról, hogy milyen a dzsinnek világa, s milyen szándékúak, kinézetűek, jelleműek a dzsinnek, akik körülöttünk járnak, és akiket ő nap, mint nap lát a saját szemével, ami különleges képesség, keveseknek adatik meg. Konkrétan mesélt egy – idős nőnek kinéző – alakról, aki minden egyes nap a házuk körül tartózkodik, néha a házba is betér, ami az ő otthona is, nemcsak Erwin családjáé. Elegendő csupán Balira gondolnunk, ahol a hindu vallás az animizmussal keveredik, az ott látható szobrokra, túlvilági lényeket ábrázoló, főleg kőből készült alkotásokra, amelyek mindenhol, templomokon, utcasarkokon jelen vannak, és máris egy fokkal jobban értjük, amiről Erwin beszélt nekem. Elmondta azt is, hogy ezek a lények, akik sok tekintetben nagyon is emberiek, emberi tulajdonságokkal rendelkeznek – tudnak haragosak, irigyek, kisstílűek, sértődékenyek lenni, miközben hatalmuk és erejük van (akadnak a muszlin hiedelemvilág szerint emberevő dzsinnek is) –, időnként beleavatkoznak abba is, ami velünk történik. Lombokon – és más, indonéziai szigeteken – komoly hagyománya van az ilyen és ehhez hasonló lényekkel való kapcsolatnak, az általunk leginkább démonként ismert lények megbékéltetésének. Számos helyen, háznál láttam azt, vagy beszéltek arról, hogy ajándékokat helyeznek ki, hogy megenyhítsék, kiengeszteljék az ártani is képes – tehát a mi anyagi világunkhoz is kapcsolódó – szellemvilág lakóit. Endy arról is beszél, hogy az álomnak, a „látomásnak” fontos szerepe van, s hogy azt, annak jelentését minden esetben komolyan kell venni, pláne ha abban ennyire súlyos, meghatározó esemény történik. Bevallja, hogy nem szeretne kockáztatni, és nem érzi magát, épp az intenzív álom miatt, igazán erősnek most.

‍

‍

Mint megtudjuk, Goceng is azt javasolta neki, hogy ne a Senaru-útvonalat válasszuk, ha Endy ilyen bizonytalan az út végkimenetelét illetően;

amennyiben tart attól, hogy egy lezuhanó szikla eltalál bennünket, vagy valami más baj következik be, ha az eredeti terv szerint haladunk tovább.

         Endy vallomása után érthetően sokáig járt a fejemben, vajon miként viszonyulok én ezekhez a kérdésekhez. Fel kellett tegyem magamnak a kérdést, hogy elhiszem-e azt, amit mond – itt nem arra gondolok, hogy láthatta-e egyáltalán az álmot, inkább arra, hogy amennyiben látta, annak tartalma mennyiben valóságos, illetve mennyiben válhat azzá, hinnem lehet-e (kell-e) annak, abban, ami megmutatkozott, föltárult –, lehetséges-e ilyen módon előre látni dolgokat, eseményeket? Félnünk kell-e az álomban bekövetkezett tragédiától, pláne úgy, hogy szoros összefüggésben van azzal a témával, tevékenységgel, amit az álom átélése körüli, ébrenléti időszakban épp művelünk? Vagy éppen hogy a tevékenység okozta nyomás, a beható foglalkozás okozta a tragédia „gyanúját”, mely egy, elsősorban a félelem, a fantázia, netán a képzelet erői által irányított képsorban manifesztálódott? Egyáltalán nem voltak lényegtelen kérdések ezek a túra közben, és ami azt illeti, most sem azok. Az európai kultúrában is komoly hagyománya van az álommal való beható foglalkozásnak, és az abban látottak, az odaát történtek szisztematikus, vagy nem annyira szisztematikus értelmezésének, elegendő csak az álmoskönyvek megállapításaira, „megfejtéseire” gondolni, esetleg Freudra, aki szinte vallásos szintre emelte az álommal való foglalatoskodást. Eszem ágában sincs Freud munkásságába mélyen belemenni egy a Rinjani-vulkánnal kapcsolatos írásban, a kérdés ugyanakkor megmarad, tovább foglalkoztat, sőt írhatom azt is, hogy így még inkább érdekel. Mert mit is jelent a kétkedésem?, kérdezem ezt úgy, hogy egy olyan közegből, közösségből érkezem, amelynek többek közt szánt szándéka megvizsgálni és jó esetben megérteni olyan helyzeteket, történéseket, kultúrákat stb., amelyeket – legalábbis sokat közülük – eleve elavultnak, meghaladottnak, teszem azt időnként puszta babonának titulál. Egy olyan közösségből, amely folyton folyvást spiritualitásról beszél, erre vágyik, miközben géppé degradálja az embert, automatizált folyamatok közé zárja tagjait – azaz saját magát –, a valódi tapasztalatot számítássá, a konkrét élményt elvont, sokszor idealizált – és így bizonyos értelemben hazug – tartalommá redukálja; a testet pedig puszta anyagi formának tekinti, s azt elválasztja a benne, a vele együtt élő és létező lélektől, ahelyett, hogy közösségként, egységként tekintene rájuk. Súlyos ellentmondás a társadalmunkban, hogy milyen intenzív módon igénylik egyes emberek a belső, szellemi, s leginkább lelki folyamatok mélyreható megértését, miközben mélyen megvetik a testet, mintha az nem volna része annak az egésznek, ami az embert mint komplex lényt kifejezi, meghatározza itt és most, a maga teljes valójában. (Más tekintetben persze kiemelt szerepet kap a test – elég csak a közösségi oldalak képáradatára gondolni –, a lényeg ebben az esetben a közösség hiánya, a szétválasztás, a kettősség az egység helyett.)

         Számos orvoslással, úgynevezett „népbetegségekkel”, például az irritábilis bélszindrómával vagy a Crohn-betegséggel, ezek kialakulásának okaival foglalkozó könyvet olvastam az elmúlt években, és megdöbbentő, hogy sok tekintetben még mindig feltételes módban kell fogalmazzon egy kutató – szabadkoznia szükséges egyes kérdések megfogalmazása közben –, például, hogy létezik-e kapcsolat a tudat állapota, a lelki folyamatok, a szellemi állapot, és mondjuk a bél, vagyis az emésztés működése között. Lehetséges-e, hogy az agy és az emésztőrendszerünk összetettebb kapcsolatban áll, mint ahogyan korábban az bárkinek – vagy legalábbis az orvosoknak – eszébe jutott volna? Lehetséges-e, hogy a bélben zajló folyamatok sokkalta összetettebbek és egy eddig nem ismert intelligenciáról árulkodnak?¹ Lehetséges-e, hogy a gondolkodásmód, az érzelmi hatások, a környezet – modern gazdaság általi – átalakítása az emésztésünkre, a kívülről érkező élmények, hatások megértésére, az elfogyasztott étel feldolgozásának és hasznosításának minőségére is komoly hatással lehet? Számomra, aki az említett betegségek egyikében szenved, régóta nem lehet kérdés ez. És bár tudom azt is, hogy például az agy és az emésztés működésének összefüggéseit vizsgáló kutatások már a '70-es, '80-as évek óta zajlanak nyugaton, ráadásul igen komoly eredményekkel, nálunk ez a téma – az ilyen jellegű mély kapcsolat – egy belgyógyászati szakrendelésen nem sűrűn merül föl, teszem azt a Crohn-betegséggel küszködő páciens és a kezelőorvos közti beszélgetésben. Távoli példának tűnhet az agy-bél kapcsolat említése Endy álmával összefüggésben, pedig jól szemlélteti, hogy egy jelenlévő, nemcsak hogy a mindennapjainkat befolyásoló tényező, folyamat, hanem egy – ráadásul ténylegesen bennünk működő – erő mennyire ismeretlen, meg nem értett lehet számunkra – pláne, ha eleve gyanakodva, hanyagul kezeljük, s nem igyekszünk tudatosabb módon foglalkozni vele, figyelni rá, a jelzéseire.

         Vajon nem abból fakad-e az egyre gyakrabban jelentkező felületességünk és kétkedésünk, s többek közt az egész különálló részekre bontásának irgalmatlan kényszere, hogy elveszítettük hitünket a gondoskodásnak abban a formájában, amely nem kategorizálható, hanem egységes, mindent – így bennünket is – átható és magában foglaló lényeg – azaz pont a részekre nem bonthatósága miatt igazán élő és tökéletes?

‍

         Ebéd után valamivel komorabbá válik a hangulat, és az az egy óra, amit a Segara Anakig még meg kell tennünk, csöndben telik el.

Libasorban megyünk a sziklákon, majd egy hosszú, magas fűvel határolt rész következik, ahol gyakorlatilag semmit sem látni a zöld, embermagasságú szálrengetegen kívül. Csak akkor érkezik némi enyhülés, amikor balra tőlünk végre megpillantjuk a Barujari kúpját, amely talán egy kilométerre lehet, bent nyújtózik kopár-barnán a tó közepén. Igazi megkönnyebbülés, amikor elérjük a – közvetlenül a Belső-hegy lábánál fekvő – tábort, ami egy torkolatnál épült. Egészen komoly itt az infrastruktúra, még egy boltszerű, nagy sátor is van, ahol különféle ételeket és italokat vásárolhat az ember. Errefelé már nincsenek olyan sokan, mint a kráterperemen elhelyezkedő táborban. A tóhoz kevesebb külföldi jön le, vagy érkezik a korábban is említett útvonalakon, itt főleg helyiek tartózkodnak, fiatal lomboki túrázók, illetve horgászok és halászok, akik a tóban tenyésző halakra pályáznak. Talán tíz olyan sátor van a táborban, ami nem helyieké. Azok is egy elkülönített, kissé magasabban fekvő részen állnak, közel ahhoz a vulkanológusok által fölállított állomáshoz, amely folyamatosan vizsgálja a vulkánt, méri a (mikro)rezgések erősségét, követi, detektálja az aktivitás erősödésére utaló jeleket. Szinte hihetetlen, de itt még wifi is van. Két napja amúgy eszembe sem jutott (volna) a telefonomat, bármely közösségi oldalt nézegetni – micsoda előnyei vannak egy vulkán-mászó túrának –, amit itt sem tehetek meg, mert Endy fölhívja a figyelmünket arra, hogy csakis akkor szabad használni a hálózatot, ha bármiféle zavart, aktivitást észlelünk. Ha netán olyan helyzet állna elő, mint ami például 2016-ban is. Egyelőre azonban nincs jele annak, hogy ki akarna törni a vulkán. Csönd van, csak néhány kurjantás hallatszik, amikor valaki halat fog a partszélen vagy egy csónakban állva. Kellemes az idő itt a tó közelében, enyhe szél fúj, majd egy óra elteltével, amikor rohamosan süllyedni kezd a nap és árnyékba borul a Segara Anak, hirtelen kifejezetten hideg lesz. A sátrunk elég nagy és kényelmes, Awan és Goceng már fölállították, mielőtt megérkeztünk. Sötétedésig megkapjuk a sült rizst hallal, az újabb hatalmas gyümölcstálat, amiben banán, dinnye, egy körteszerű gyümölcs fölvágott darabjai és némi papaya is található, sőt most az irgalmatlanul édes, gejl banános palacsinta is jár bónuszként. És a minden étkezésnél elengedhetetlen gyömbértea. Muszáj külön kiemelnem, mert elképesztő energiát biztosít Andreának és nekem ez a forró, gyömbérdarabokkal telerakott folyadék, szinte életmentőnek bizonyul.

         Azon kívül, hogy figyeljük a naplementét – ahogyan a hegy zöldje fölöttünk szinte elfogy a csökkenő fényben, és az egész oldal egy fekete, végtelen súlyú tömbbé alakul, majd szinte teljesen eltűnik a kráter peremének túloldala is, vékonyka, derengő sáv marad belőle valahol a víz finoman csillogó felszíne fölött – szerencsére nem sok minden történik az este folyamán. Endy, Awan és Goceng is megvacsoráznak. Néha hallani a nevetésüket, s ahogyan egymás szavába vágva, emelt hangon beszélnek szaszakul. Andrea már a sátorban fekszik, én pedig a fejlámpám és egy toll segítségével a sátor előtt álló asztalnál jegyzetelek.

Jegyzetek:

1.      Mayer, Emeran: A bél-agy kapcsolat, fordította: dr. Benedek Enikő, Kulcslyuk Kiadó, 2024

‍