.svg)
„Feszít a mítosz késztetése,
S ha megdőlsz, jaj neked.
Gyakorolván a csúcsra tartást
Bejárod, éber Nyugtalanság,
A korlátlan teret.”
Térey János: Philosophy of Sherpa (részlet)
A kinti motoszkálás hangjaira ébredek. A telefonon látom, hogy már háromnegyed kettő van, ezek szerint este kilenctől megszakítás nélkül egészen idáig aludtam. Egyáltalán nem érzem fáradtnak magam, inkább a kíváncsiság és az egészséges indulat érzése önt el. Legszívesebben rögtön indulnék föl a hegyre – majdnem egy éve várok arra, hogy újra itt legyek, és valóban megkíséreljem a csúcstámadást. Andrea a hálózsákba bújva alszik – nem ébredt föl sem a kinti zajokra, sem a mozgolódásomra –, óvatosan fölkattintom a sátorlámpát, ideje készülődni.
Endy, a vezetőnk, előző nap fél hármas indulást célzott meg. Amikor kimászok a sátorból, megborzongok, mert legalább húsz-huszonöt fokkal hidegebb van, mint napközben volt – nagyjából hét-nyolc fok lehet a hőmérséklet –, látom, hogy a hordárok sátrában is világosság van. Jó jel, ezek szerint ők is készülődnek. A tábor sátrai mellett fejlámpák fénye cikázik itt-ott, ahogyan a fölfelé futó hegyoldalon is. Látható, hogy vannak, akik pár percen belül indulnak, s vannak, akik már fél-egy órája úton lehetnek, jobb is az, ha a hegyen tartózkodó emberek nem egy időben próbálnak meg csúcsot támadni.
Az ég tiszta, talán ezért is van ennyire hideg, a csillagok hevesen pislákolnak odafönt. A hold fénye megvilágítja a Segara Anakot odalent, türkizes fénnyel ringatózik a kráter közepén.
Visszalépek a sátorhoz, hogy a kabátom alá még egy réteg ruhát vegyek föl. Kikészítem a fejlámpát, a két túrabotot, ami mindenképp szükséges a följutáshoz – ezt sokszor hangsúlyozta nekem előző nap Endy –, sapka is kell, némi víz – leöblítem az arcomat, hogy sikerüljön teljesen fölébredni, koncentrálni. Kesztyűm az nincs, de reménykedek abban, hogy a Hong-Kong-i lány kora délutáni intelmét nem kell annyira komolyan venni, aki többek közt az irgalmatlanul erős szél, a hideg okozta fájdalom, a némileg hiányos öltözék miatt nem tudott följutni végül a csúcsra. A 3726 méteres magasság elérése, bár igen tisztességes, lentről nézve nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Ugyanakkor a napi komoly hőingás miatt a mászás rendes megterhelés a szervezetnek, nem beszélve arról, hogy sokan úgy érkeznek ide, hogy nincs semmiféle hegyi tapasztalatuk, nem készültek föl az útra fizikailag, nem ismerik ezt a fajta terhelést, ami pedig a most következő vállalkozáshoz elengedhetetlen volna. Hozzá kell venni ehhez még az „út” minőségét, a vulkáni törmelék okozta nehézségeket – tudható, hogy egy bizonyos szakaszon szinte képtelenség az előrejutás –; számolni kell az említett erős, esetenként viharos széllel, azzal, hogy ha fél háromkor indul el az ember – ahhoz, hogy napfelkeltére fölérjen – bő ezer métert kell emelkedni négy óra leforgás alatt, és azt az embermennyiséget is bele kell kalkulálni, ami miatt a csúcstámadás közben bizonyos időszakonként valószínűleg várakozni kell.
Endy, a vezetőnk előbukkan a sátorból egy adag étellel, majd azt kérdezi: minden rendben van-e, összekészítettem-e a szükséges eszközöket, tíz percen belül elindulhatunk-e. Bólintok, miközben a kezembe ad egy tál nasi gorenget – sült rizst –, némi tojással és zöldséggel kiegészítve, amit nincs túl sok gusztusom most magamba erőltetni, de tudom, jó esetben is fél tíz-tíz óra lesz, mire visszaérünk a táborba, muszáj tehát ennem valamit a mászás előtt. Néhány falat után azonban már azt érzem, hogy ha egyetlen szem rizst meg kellene most ennem, okádnék. Kétségtelen, föl vagyok spanolva rendesen, a gyomrom zárt, indulni szeretnék. A kis összehajtható asztalra helyezem a műanyagtányért, hogy inkább a botokat vegyem végre a kezembe. Följebb, a tábor fölötti kis gerincen több csoport is álldogál. Az egyik pillanatban kissé irigylem őket, mert jó lehet egymást segítve, közös élményként átélve nekiindulni a csúcsnak, de aztán már az van bennem, hogy ketten Endy-vel, egy tapasztalt lombokival, sőt senaruival elég jó párost alkotunk majd, tempósan, jó ütemben tudunk haladni, nem kell senkire várni, nem kell beszélni, lehet végig az útra, a haladásra, a tiszta élményre koncentrálni.
Még pár perc és Endy újra fölbukkan a hosszú sátor előtt, majd szó nélkül megindul föl, a kis gerinc irányába, hogy valamivel fél három után végre megkezdjük a túrát a csúcs irányába.
Elhaladunk a tábor sok tucat sátra mellett, aztán van egy kis domb, amit meg kell kerülni, majd újra alvóhelyek tűnnek föl oldalt a fejlámpáink fényében. Néhány kistermetű, keménykötésű hordár guggol az egyik sátor előtt, látom, hogy az este gyújtott tűz maradéka még ott parázslik az egyik mélyedésben, teát iszogatnak, s kissé unott, beletörődött tekintettel néznek ránk. Idővel – egy sötét, vulkáni törmelékkel borított kopár rész után – élesen emelkedni kezd az oldal – innentől kezdve már sokkal nehezebb, körülményesebb a haladás. Fák szegélyezik az utat, és a sötétben a rengeteg gyökér, amennyire támaszt jelent, legalább annyira veszélyes is. Néhol hatalmas kőfalak között kell haladni, ahol a talaj szintén porózus kőtörmelék, tehát két lépés után csúszol visszafelé, miközben van néhány létrán mászós megoldás is, s mindez csak szűk fejlámpafényben látható. Talán egy fél órája haladhatunk fölfelé, amikor elkezdjük beérni a korábban induló, ám lassabban haladó társakat, minket is beér néhány gyorsabb mászó, vagyis kezdődik a torlódás; a végső gerincig vezető első része a túrának innentől egy, kvázi kijárt ösvényen folytatódik tovább. A hideg szél már itt elkezdi éreztetni hatását, még a táborban tapasztaltaknál is hűvösebb van, miközben érthetően piszkosul izzadok. Hidegrázós ez a kettősség, a következő gerincig nem is szeretnék már megállni; ha haladunk, elviselhetőbb ez az egyszerre feszítő és reszkető állapot. Szerencsére látni viszonylag jól látok. Annyian megyünk már egymáshoz közel ezen a részen, hogy egyetlen nagy fényoszloppá válik a sok világítás előttem. A lábak ugyan fölverik a port, de végre kialakul egy egyenletes ütem, és Endy se lassít végre, amit korábban megtett párszor, hogy elengedjen olyanokat is, akik egy cseppet sem haladnak gyorsabban nálunk. Oldalt itt szakadék húzódik, vagy legalábbis olyan élesen bezuhanó oldal, ami hosszú, koromfekete sávot képez mellettünk.
A völgyet látni a távolban, rengeteg kisebb-nagyobb izzó fénye világít elszórtan odalent. Tudom, nagyon távoli, mégis szinte megérinthetőnek tűnik most a Sembalun.
Másfél óra elteltével érjük el azt a hosszú, körülbelül három kilométer hosszú gerincet, amely fölfut egészen a csúcsig. Ez az első valódi pihenőhely. Vagy ötvenen üldögélnek a szűk részen, de akad nekem is egy kis szeglet, ahol letehetem magam egy kő szélére, s ahonnan mindkét irányba, a tábor irányába és a kráter belseje, a Segara Anak felé is le lehet látni, amelynek közepén látszik az újonnan épülő dómból, a Barujariból sárgás-vörösesen előbuggyanó láva. A pöfékelés már kora este is föltűnt, de elképesztő látvány így az éjszaka közepén, ahogy jelzi a vulkán, hogy bár a Szamalasz-kitörés méretű erupcióra sokáig nem, kitörésre még azért bőven lehet számítani a közeljövőben.
Balihoz képest Lombok sok tekintetben barátságosabb, élhetőbb célpont, a sziget jóval szellősebb, gyérebben lakott, az úthálózat is minőségibb a legtöbb helyen, és az éghajlat is emberibb, inkább szavannai, nem annyira párás, nem annyira fülledt, mint a Jávához legközelebb eső Kis-Szunda-szigeten. Lombokot azonban az elmúlt évtizedben több komoly katasztrófa is sújtotta, amelyek közül az első a 2016-os Rinjani-, azaz Barujari-kitörés volt, amely a túraútvonalak nagy részét tette járhatatlanná – közel egy évig nem lehetett megmászni a vulkánt, s az általunk később bejárt Torean-útvonal többek közt ennek köszönhetően vált központibbá, elsődlegesebbé. Ekkor történt meg az az eset is, hogy több mint 300 külföldi és 50 indonéz túrázó ragadt bent a Segara Anaknál, akiket ki kellett menteni a kráter belsejéből. Endy, aki tizenöt éve vezet túrákat a hegyre – közel ezer alkalommal járt a csúcson! –, rémisztő időszakként beszélt a kitörést követő egy évről, amikor a vezetők és a hordárok érthetően munka nélkül maradtak, a Senaruban élők számára hihetetlen kiesést és nélkülözést jelentettek az eseményt követő hónapok. Ezt követte a 2018 augusztusi – a Richter-skála szerinti közel 7-es erősségű – földrengés (több erős utórengéssel), amelynek következményeként nagyjából 68 ezer ház dőlt össze, és 270 ezren váltak hajléktalanná. A földcsuszamlások miatt megrongálódott az úthálózat, az infrastruktúra egyéb részei is súlyos károkat szenvedtek – maga a sziget a tengerszinthez képest az epicentrumhoz közel mintegy 25 centiméterrel emelkedett meg –, s mindez érthetően nem tette vonzóbb célponttá Lombokot több nézőpontból vizsgálva sem. Erre jött még rá az általunk is jól ismert Covid-járvány, amely bár jóval később érte el Indonéziát, mint mondjuk Európa egyes országait, annyira hosszúra nyúlt, hogy olyan helyeket is tönkretett a szigeten, mint Senggigi, amely az egyik leglátogatottabb, legfrekventáltabb városka volt, s láthatóan még ma is nyögi a három egymást követő – de legfőképp a Covid okozta – tragédia hatását. Az persze nem feltétlenül baj, ha a külföldiek száma lecsökken egy olyan térségben, amely kezd túltelítetté válni, s olyan mértékű szennyezésnek van kitéve, amelynek aggasztó nyomaival Balin, Lombokon, vagy Sumba szigetének keleti partszakaszán magam is szembesültem. Az viszont már sokkal nagyobb gond, hogy a helyiek elszenvedői voltak a katasztrófáknak, amelyek együttesen Lombok szigetét elképesztő mértékben megrázták.
Figyelem még egy ideig a Barujari közepét, ahogyan a sziget nyugatra, dél-nyugatra eső részének előterében pislákol – izzó, vöröses (igazodási) pont az éjszaka sötétjében. Aztán eljön az ideje a továbbindulásnak, úgyhogy jelzem Endy-nek, hogy menjünk, mielőtt a csoportok útra kelnének a csúcs irányába. Ez a rész, a gerinc első harmada viszonylag könnyű terep. Elég széles is ahhoz, hogy akár két vagy három ember haladhasson egymás mellett, lapos, és nem emelkedik túl meredeken, pár száz métert jó tempóban lehet menni fölfelé. Egy – talán belgákból vagy németekből álló – csapat viszonylag sokáig halad a közelemben. Már az első szakaszon is föltűnt – ami az előző évi mászás alkalmával sem a kedvenc pillanataim közé tartozott –, hogy az egyikük hangszórót cipel a vállán, amiből különféle, nyugati slágerek ritmusai bömbölnek. Nappal még csak-csak elviselhető az ilyesmi, főleg a lejjebb elhelyezkedő részeken, ahol van lehetőség arrébb menni, de itt, a sötét éjszakában, az egyre szűkülő gerincen, az erősödő szél miatti koncentráció közben rendkívül tájidegen és zavaró. Amikor elhalad mellettem a csapat, végén a zenének csak óvatosan nevezhető hangokat bömböltető sráccal, odaszólok neki, hogy nem biztos, hogy mindenki hallgatni szeretné ezt, talán jobb volna, ha ő is a csöndre, a följutásra összpontosítana. Láthatóan meglepem ezzel, mert azonnal megáll és kissé értetlen, csodálkozó képpel bámul rám, legalább nyolc-tíz másodpercig – már-már túl hosszúnak érzem a rökönyödését –, aztán elröhögi magát – erre a reakcióra már sokkal inkább számítottam –, legyint egyet, és megy tovább.
Igyekszem lemaradni, hogy ne halljam a lüktető és fejfájdító ritmusokat. Endy közben már nincs mellettem.
Hiába nézek körbe, a fejlámpám fénye két-három méterig biztosítja csak a látást. Azt sem tudom, előrement-e vagy talán lemaradt, ez az elmúlt órában, mióta a fölső gerincen vagyunk, már másodszor fordul elő. Kissé zavaró, mert bár biztonságban érzem magamat – jó ütemben, biztosan haladok –, nem jártam még a csúcshoz közel eső részeken – Endy ezzel ellentétben több százszor volt már itt –, és biztosabb volna, ha egymás mellett haladnánk, legalább addig, amíg ezt a körülmények engedik. Talán száz métert megyünk tovább, már libasorban – erősen emelkedni kezd a gerinc –, amikor kiáltást hallok, érthető, jól értelmezhető angol szavakat sodor felém a szél, amiket nagyjából így lehetne fordítani: „Mindenki élvezi a zenét, te anyabaszó.” Az egy dolog, hogy egy japán srác fölhördül mellettem – hallhatóan-láthatóan nem teljesen ért egyet az elhangzottakkal, amik feltehetőleg nekem szólnak –, de annyira nevetséges ez a visszakiabálás a srác totális kukulása után, hogy meg kell álljak, mert elfog az őszinte röhögés.
Ezt követően nem kell már sokat menni ahhoz, hogy sokkalta nehezebbé váljon a terep. A gerinc kemény felülete fokozatosan murvássá, szemcséssé alakul, ez nemcsak hogy jelentősen megnöveli a szemünk előtt szálldogáló por mennyiségét, de a haladást is jóval lassabbá teszi, egyszerűen belesüpped az ember ebbe a lágy „kőmasszába.” Ehhez jön még, hogy egyre meredekebb és vékonyabb az út, hatalmas köveket kell kerülgetni, mögöttük a korábban indult mászók egy része üldögél, vagy fekszik összekuporodva, bebugyolálva valami rongyfélébe, hálózsákba.
Brutálisan fölerősödött a szél, s láthatóan sokan elfáradtak már az idáig tartó, több száz méteres emelkedésben, ami nekem nagyjából két és fél órába tellett.
Egy hosszú, vulkanikus kőfallal határolt járatban már hordárokat, helyieket is látni a földön. Van, aki síszemüvegben ül, mások egyszerűen csak ronggyal takarják az arcukat, sokan résekbe húzódva fekszenek, elég aggasztó a látvány, miközben én is maszkot húzok, mert mostanra legalább 60-80 kilométeres sebességűvé vált a szél; szinte egy helyben tart, hiába feszülsz neki, alig enged továbbhaladni fölfelé. Endy-t egy beugróban pillantom meg újra, azaz a ruhája egyik szegletéről ismerem meg, illetve arról, hogy intenzíven dohányzik. Ez elképesztő luxusnak, és tulajdonképpen ostobaságnak tűnik egy ilyen, a tüdőt amúgy is alaposan terhelő helyzetben, de hát, az indonézek közül szinte mindenki dohányzik, teljesen értelmetlen volna bármilyen módon tiltakozni ez ellen. Mutatja, hogy húzódjak be mellé, beszélni nem igazán lehet, főleg, hogy mindkettőnk szája takarva van, valószínűleg egyetlen szót sem értenénk.
Rendesen megcsappant a mezőny, konstatálom hunyorogva abban a bő tíz percben, amit ezen a viszonylag védett helyen töltünk guggolva.
Endy a csomagoláson csokoládésnak hazudott szelettel kínál, ami bár rémesen rossz, ad némi energiát.
Hiába a maszk, nemcsak a szemem, a szám is telement ezzel a finomszemcséjű porral, ami körülöttünk sűrűn áramlik a szélben. Endy idővel jelez, hogy menjek csak előre. Azt érzem rajta, hogy fáradt, kissé fásult, amit persze esze ágában sem volna bevallani, már a táborban is eszembe jutott néhány indokolatlanul heves reakciója kapcsán, hogy netán személyes problémája, magánéleti gondja lehet, vagy egyszerűen csak beleunt ebbe az egészbe – ki tudja, talán nem ösztönzi az sem, hogy ma csupán egyetlen embert kell a csúcsig kísérnie. Nem is kísér igazából, inkább olyan valakinek látszik most, aki figyel, megfigyel, vajon képes vagyok-e egyedül erre a „mutatványra.” Valahogy próbálom is így, kihívásként fölfogni nemcsak a fölfelé haladást, hanem azt a részét is az útnak, hogy végül is saját magamnak kell magamra vigyázni, nincs senki, aki megtehetné ezt – megtenne tulajdonképpen bármit itt – helyettem.
Elindulok, mert az egy helyben állás csak még inkább fáraszt. Főleg az az ismétlődő gondolat, hogy egy centivel sem kerültem közelebb a csúcshoz az elmúlt tizenöt percben, ami messze van még, jól látni a fölfelé futó vonalat, amit a gerincen világító lámpák fénye rajzol ki az éjszakában.
Alig vannak már körülöttem. Tíz-tizenöt méterenként tűnik föl egy-egy alak, akit vagy lehagyok szép lassan, vagy egyszerűen csak elhagyok, mert egy mélyedésben guggol vagy ül begubódzva. Idővel föltűnik mellettem egy magas indonéz férfi, akinek csak a szemét látom, az arcának többi részét vaskos, széles maszk, a homlokát kapucni takarja. Mindketten megállunk, mert irgalmatlanul erős már a szél, ráadásul kezdődik az utolsó hosszabb szakasz, ami még meredekebb, és olyasféle zúzalékos kővel vagy talán tufatörmelékkel borított, amin az első lépések után képtelenségnek tűnik a továbbmenetel. Annyi a könnyebbség, hogy itt valamivel szélesebbé válik a gerinc, lehetséges az, hogy egymás mellett próbálkozzunk a fölfelé haladással.
A férfi lejjebb húzza a maszkot, majd szinte üvöltve kérdi tőlem: egyedül vagyok-e.
Meg sem kísérlem, hogy indonézül válaszoljak neki, pedig átfut az agyamon néhány szó, amit használhatnék, amit ismerek, de egyrészt fáradt vagyok ahhoz, hogy egy, még az angolnál is sokkalta idegenebb nyelven próbáljak megfogalmazni gondolatokat, másrészt közben utolérnek bennünket páran, némi torlódás alakul ki, valamiért nem akarnak kikerülni, pedig itt még lehetőségük is volna rá. Csak annyit felelek, hogy van guide-om, de arról már nincs fogalmam, pontosan hol lehet, fél órája elváltunk egymástól az egyik, lejjebb elhelyezkedő sziklánál, remélem, minden rendben van vele. Először vagy itt, kérdezi aztán a meglepően magas indonéz angolul, én pedig hevesen ingatom a fejemet, hogy nem, de aztán rájövök, ennek jelen pillanatban semmi értelme, mert a csúcs közelében még sosem jártam, ezt aztán kiabálva el is mondom neki. A férfi mutatja, hogy rendben – úgy sejtem, ő is egy csapat vezetője, vagy legalábbis elég tapasztalt tagja lehet, aki nem először fordul meg itt –, visszahúzza a maszkot a szája elé, majd integet, hogy induljak el fölfelé. Jelzem neki, hogy jobb az, ha ő megy elől, tényleg sejtelmem sincs, a most következő terepen milyen gyorsan tudok haladni, ha egyáltalán képes vagyok rá. Ami a leginkább rémisztő, az nem az – ezen a három-négyszáz méternyi, mégis végeláthatatlanul hosszúnak érződő utolsó részen –, hogy néhány erőltetett lépés után nagyjából ugyanott találom magam, ahonnan „elindultam”, hanem a valóban irgalmatlanul erős szél, ami miatt jó néhányan visszafordulnak. Illetve hogy úgy érzem, elfagytak az ujjaim, már-már képtelen vagyok fogni, pláne szorítani velük a két túrabotot, pedig tudom, azok segítsége nélkül biztosan nem juthatok föl a csúcsra. Hol az egyik kezemet, hol a másikat dugom zsebre, de ennek nem sok értelme van, mert így egy kézzel kell tartanom a két eszközt, ráadásul képtelen vagyok a normális mozgáskoordinációra – el is vágódom néhányszor a lejtőn. Félrehúzódom az öt-hat méter szélességű gerincen, hogy ne zavarjam a mögöttem érkező néhány, a széllel és a morzsalékos talajjal küzdő mászót.
Már vagy tíz perce az jár a fejemben, hogy visszafordulok.
Kel a nap, rózsaszínes-sárgás fényben úszik a Sembalun-völgy, egymásra vetik árnyékukat a közel kétezer méteres hegyek, kirajzolódik a keleti látóhatár Sumbawa szigetével, rajta a Tambora-vulkán távoli, csonka kúpjával. Elképesztő látvány ez, ami egyúttal megnyugtató is, a fény legcsekélyebb jelenléte jobb kedvre derít, némi melegséggel tölt el. A szél azonban, hiába várok, nem akar alábbhagyni. Sőt, a ránk áramló hő mintha csak rádolgozna még egy lapáttal, állni is alig vagyok képes, pedig csak 150-200 méterre van tőlem a csúcs. Eszembe jut Andrea, aki lent alszik a sátorban. Örülök, hogy jól van, ott, ahol van, nyugodt körülmények között, aztán eszembe jut a tavalyi út, amikor nem vállaltam be a csúcstámadást, ami hiányként hónapokig ott szorított a mellkasomban.
