Csönd ciripelget utánad – Kritika helyett

‍Madárka, bár maradnál –      érted süvölt a szél:

a dús tavasz se késhet,              ha már dühöng a tél.

 (Kürenbergi strófák)

A dús tavasz megjött, sőt, már lassan megy is, én viszont visszafordíthatatlanul elkéstem. Ha az élet tulajdonképpen nem más, mint figyelemgyakorlat (ezt verseiből következtetem), és a vers minden bizonnyal készenlét (ez utóbbit Scintilla animae, 1995-ös esszé- és tanulmánykötetében írja Tompa Gábor verseinek kapcsán), akkor az is bizonyos, hogy ez a késedelem rám nézve egyszerre áldás és átok. El- és lekéstem időben mélyre ásni magam Őbenne, a lírájában, abban az olvasottságban, amiről egész életműve tanúskodik. Elkéstem időben felismerni, miért pusztán olvasás maga az írás is, illetve hogyan lehet úgy olvasni, ahogy ő tette.

Nem ment fel senki ez alól a magam generálta vád alól, de nem is érdemes ilyesfajta önsajnálatba esni – és innen az áldás –, már csak azért sem, mert Kovács András Ferenc költészete nem a hirtelen letűnő, lassanként feledésbe merülő költő életművének lenyomata, sokkal inkább egy olyan visszatérő, hivatkozható és egészen lenyűgöző táj, ami szelíden kéri és felajánlja a megismerés lehetőségeit.

Olvasókönyvét forgatom – mert hát az is van neki, köszönet az összeállítóknak –, és azon gondolkodom, ha nehéz arról írni, akit töredékesen vélek ismerni, akkor őt olvasni is ilyen nehéz. A még meg nem írt monográfián bosszankodom, de jó lenne kiindulópontként az is, de kérem, hova ez a dulakodás, hiszen mégiscsak KAF-ról van szó, nem lehet egyhamar egy tengert körbekeríteni. Kritikák, esszék, értekezések. Ismerői, ismerősei, megismerői írják: utánozhatatlan lírikus, aki úgy tanít, hogy újat teremt. Hordozom magammal verseit otthonról haza, vonaton, kávézóban és autóban ülve. Puszta véletlenségből „botlottam belé” újra, pontosabban utolsó kötetébe, a Helikon szerkesztőségében, aztán tessék, ő kísér hónapok óta, levakarhatatlanul, de jólesőn. Megmosolyogtat ez a fajta bőr alá ivódás, ahogy gyermekkoromban megmosolyogtatott egy-egy fülembe csengő sora. Írni kellene, talán nem róla, hanem neki, valami hozzá méltót, valamit, ami bár nem legutóbbi könyvének kritikája, de sejtet egy keveset abból, ami ő. Azt mondja egyik interjújában, hogy a versírás bizony kemény munka. Félmosolyából megértem, hogy ezzel egyúttal azt is kijelenti, hogy a versolvasás is legalább ilyen munka, feltéve, ha az ember tényleg az olvasás gyakorlatát választja minden más ellenére. Munka mindkettő: önmagunkkal, a szöveggel, a nyelvvel. Így értem meg azt a mondatát is, hogy verset írni csupán szeretni lehet és nem akarni. Vajon a versolvasásról is ugyanezt gondolta? Hátralapozok a fejemben: nem akarni – szeretni. Mikor szerettem először őt olvasni? Bevillan egy kép: a gyermekszobám falai, az otthon fénytörései, illata. Kisiskolás évek, amikor apám munkától fáradtan, de a rímek és ritmus hatására végtelen átéléssel olvasott fel nekünk gyermekverseket: Weörest, Romhányit, Varrót és sok-sok KAF-ot. Valami szavalóra kellhetett választani, de különben is szokása volt felolvasni a gyerekirodalom krémjét, mi pedig nevettünk, a testvérem és én, olykor csak azért, mert édesapánk is szakadt meg a nevetéstől, bár soha nem szólta el magát egy-egy rejtett utalás kapcsán, ki akarta várni, amíg mi magunk értjük meg, hadd érjen a gyümölcs, hadd érjen bennünk a vers – olykor pedig azért fogtuk a hasunk, mert mi is értettük a szójátékot. Hangosan olvasott apánk, beleéléssel, mint egy színész. (Későbbi felvételeken Őt is így láttam előadni.) Engedte, hogy mi válasszunk a kedvenceink közül, hogy tűnődjünk, kérdezzünk. Már akkor így hívtuk, a KAF-versek. Szójáték volt ez is nekünk, találgattuk, hová illik be ez a három betű, mire rímel. Csemegéztünk soraiból. Mi fán terem a petymeg? – kérdeztük. És miért nem tud számolni? Hogy néz ki egy nandu, egy tatu, egy tukán, egy languszta? Törtük a nyelvünket a Libuka meg a taligán. Állati dolgok és Bogyó Bandi boldogsága, limerickek, formaversek. A felét, ha értettem akkor a szövegnek, de hallottam, hogy csengése van, hogy zenéje van, hogy dallama, lelke van. Így szerettem bele a lírába, az irodalomba, a szóba, a KAF-versekbe.

Aztán néha fel-felbukkant még a Kovács András Ferenc-líra a hétköznapjaimban. Szerelmes verseit – vagy legalábbis számomra annak tűnő írásait – olvasgattam kamaszként, felidéztük a kislányként tanult sorokat, nagyokat csaptunk az asztalra, ha végre megértettünk egy-egy szókapcsolatot, intertextust, később pedig disznóságot, amiket limerickjei rejtettek. Megtérült a munka, volt foganatja. Nem mutattuk, de azért csak pirultunk, hogy értjük őt. Aztán a következő felismerés: nem csak ő van, ők vannak, egyetlen személyben sok más, egész alteregóhálózat, és egyetemi éveim kezdetén már nem azért pironkodtam, hogy valamely jól megírt sorát sikeresen (félre)értem, hanem épp ellenkezőleg: annyi mindent nem értek még belőle, a világirodalmi közvetítéseiből, hogy ezentúl mindig csak igyekeznem kell behozni a lemaradást.

Mindennek ellenére Kovács András Ferenc költészete nem a követelőző idegen, a telhetetlen adatgyűjtő vagy a meg nem érthető zseni figuráján keresztül teszi elevenné múlt és jelen nyelvben testet öltő világát. A hiányt is képes a maga megmondó szelídségével feltölteni. Nem kér és nem követel irodalmi gyorstalpalót, fölzárkózást olvasójától, nem korhol és nem dorgál. Éppen ellenkezőleg: összesimítja, feltárja és újraolvasásra készteti az irodalmat mint egészet, még inkább a lírát. Úgy személyes, hogy személytelen. Egyszerre egyetemes, európai és magyar. Tétje van a verseinek, mégpedig a megismerés elérése. Épp ahogy a játéknak is. Szépen tanít, észrevétlenül. Elhiteti olvasójával – minden jó szándéktól fűtve, természetesen –, hogy tulajdonképp a költő nem tesz mást, mint a nyelv egy bizonyos rendezettségében mondja el, mit lát, és hogy ez a nézés csak munka és sok-sok figyelemgyakorlat révén lesz tetszetős a közvetítettnek. Hogy elég a világ, a jelen és múlt kézzelfoghatósága ahhoz, hogy valami egyedülállót hozzon létre éppen annak az eszköznek a segítségével, mely mindenki számára elérhető hálózat. Ilyenformán mondhatnánk: a nyelv az ő költészetében üveg, egyszerre tiszta és tükröződő. Első kötetének megjelenése (Tengerész Henrik intelmei) óta több száz tanulmány kísérelt meg rávilágítani egyszerre ismerős és egyedi líranyelvére, és bár a kommunizmus évei kissé késleltették a „költői berobbanást”, mára már az abszolút kánon része, azok mellett, akiket ő szintén mesterének tartott. De mi árulkodna jobban lírájának elevenségéről és fontosságáról, mint hogy olyan emblematikus sorok, karakterek megalkotója ő, amik gyerekek és felnőttek könyvespolcai mögül is kibukkannak, hangzanak, amik a zenében, a szóban és akár a mindennapi diskurzusban ütik fel fejüket.

Cs. Gyimesi Éva forrásként hivatkozik első kötetére, „amelyből különös, megújult nyelven fakad a szó: az anyanyelv összes rétegein átszűrt, dús ízű líra” – ez a forrás pedig épp a tüzetesen és tudatosan megtervezett, megmunkált, belső utalásrendszereitől, irodalmi kánonból tördelt morzsáitól lesz kiapadhatatlan, már-már öntöltő, és ebben a vízben – a későbbi ciklusok kritikáinak véleményével ellentétben – nincs benne a másolás és tömeggyártmány, ismétlődés kesernyés íze. Nem azt mutatja, hogy a maszkok mögött a semmi van, hanem épp ellenkezőleg: a maszkok mögött minden van és mindig van, és ez a vállalás sokszor a letisztított igazság kimondásának lesz eszköze, alteregóhálózatai pedig egy költői olvasat kapcsolatteremtő, indokoltan összekötő funkcióját hordozzák. Félreértés azért mégse essék: ez a líra bár nem dorgálóan kér számon, de elvárja a koncentráció és szeretet legteljesebb szomjazását.

„Írás vagyunk s a kéz, mely / eltöröl – mintha a föld / fáradt hátát simogatná”

Ha egész életművére vetünk egy pillantást, arra a majdnem félszáz kötetre, ugrál a tekintetünk. Egyedi közlésmódja, lírájának emberi olvasata, melyben benne vannak a költő fentjei és lentjei is, egy olyan vonulatot rajzolnak, ami bár folyamatos egésszé olvad, mint egy diskurzus, minduntalan kizökkent, a jelenbe datál, reflektálni késztet. Biztonságos a tér, melyben születik a sor, egy szatíra, egy elégia, egy szerepvers, formavers és természetesen a dallam is. Viszont figyelem nélkül aligha jöhet létre élőbeszéd szöveg és olvasója között. És talán ez az, amit a Kovács András Ferenc-lírában a versek mögöttes célkitűzéseinek mondhatunk. Ne öncélú legyen a vers, még akkor sem, ha az valami bensőségest szólaltat, hanem legyen funkciója a beszéltetés, a kapcsolatteremtés itt és most, forma és dallam, szó és tapasztalat között. Ilyenformán nem hat furcsának az a gyermeki kijelentés sem, hogy Ez a bácsi valamire ránézett és verset írt róla, valamint az a megkísérelt tanács sem, miszerint KAF-ot olvasni hangosan kell és talán csakis így érdemes. Furcsa recept ez, melytől ódzkodhat az ember, de meggyőződésem, hogy csupán így nyerik el versei azt a megelőlegezett formát, amiben a már megsűrűsödött és kikristályosodott szavak elérik a kívánt hatást szövegben és olvasóban egyaránt. Tehát ha csupán egyetlen meglátást mondhatnék Kovács András Ferenc írásai kapcsán, nem bocsátkoznék irodalomtörténeti vizsgálódások súlyos és igaz summáiba, hanem egy személyes tanáccsal engedném útjára a mindig origótól indulót: olvassunk hangosan verseket. Pontosabban: olvassunk hangosan fel, vagy énekeljünk néhányat Kovács András Ferenc verseiből. Az eredmény nem megjósolható, de garantáltan olyan pozitív és visszafordíthatatlan hatásokat ér el, mely igazolhatja még azt a hipotézist is, hogy az olvasás elsősorban szeretet és nem akarat kérdése.

Kovács András Ferenc: Névtelen cserépdarab. Bookart, Csíkszereda, 2023.

‍