Csocsó

– Kell nekünk ez a tojásfőző? – kérdezem anyámat, aki tőlem fél méterre az akciós sajtok közt válogat. – Nézd, egyszerre hét tojást tudsz benne megfőzni, és be tudod állítani, hogy lágy, közepes vagy kemény legyen a sárgája. Azt írják, hogy: „Többé nem kell görcsösen figyelnie az órát ahhoz, hogy tökéletesen megfőjön étele, ugyanis az automata kikapcsolás ezt megteszi ön helyett. Emellett a termék egy hangjelzést is adni fog ez esetben. Tartozékként egy mérőpohár és egy tű is jár a…” Anya, figyelsz te rám?

Anyám ugyan felém néz, de nem a szemembe, hanem a fejem fölé, távolabbra fókuszál. A lába alatt pedig sárga tócsa gyűlik.

– Baszki – suttogom magam elé, és önkéntelenül megrázom, mintha valami rossz álomból próbálnám magunkat felébreszteni. Szerencsére Rozi mélyen alszik a hordozóban, nem mintha egy másfél éves gyerek fel tudná fogni, hogy milyen égő, hogy a nagymamája bepisilt vasárnap délután a Lidlben.

Anyám karja merev és nehéz, vonszolom magammal, de csak esetlenül totyog utánam. Mielőtt beülne a kocsiba, még begyűrök alá egy pet-palackokból újrahasznosított nagy táskát. Beteszem Rozit is a gyerekülésbe, amire persze felébred, és teli torokból üvölteni kezd. Erre anyám is feleszmél.

– Miért nem szóltál, hogy pisilned kell? – kiáltok rá, amitől Rozi még inkább ordít. Anyám csak rázza a fejét, mintha nem értené, hogy miről beszélek. Elfordítom a kulcsot, felzendül a Kaláka. „Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak…”

– Csocsó – motyogja maga elé anyám. – A Csocsó.

Este sokáig beszélek Zsolttal, aki most Brüsszelben van két hétig valamilyen pályázatírós továbbképzésen. Ez az első alkalom, hogy magunkra hagyott minket Rozival, ezért úgy döntöttünk, jobb, ha lejövök anyámhoz. Elvégre nyár van, jobb mindkettőnknek a jó levegőn. Olyan jó hallani a hangját, még ha unott és fáradt is. Borzasztóan hiányzik. Nem akarom neki elmondani, hogy mi történt, de megérzi a hangomban, hogy valami nincs rendben. Tisztára kiakad attól, hogy egész délután nem beszéltem erről anyámmal. Igaza van, de egyszerűen nem bírtam rákérdezni a dologra. Még olyan fiatal anyu, alig múlt hatvan.

– Mindig olyan összeszedett volt és tiszta, nem értem, soha nem beszélt arról, hogy vizelettartási bajai volnának. Indulás előtt meg mindig szokott pisilni. Nekem meg a tesómnak is mindig azt mondogatta, hogy „Az ember nem akkor megy ki a mosdóba, amikor kell, hanem amikor tud.” Erre tessék…

– Beszélgess vele – mondja Zsolt higgadtan. – Ne kezdd rögtön ezzel, csak úgy mellékesen. Meg egyébként nem olyan nagy cucc. Emlékszel, egyszer te is bepisiltél röhögés közben. Jó, persze a röhögéstől volt, meg az öt sörtől, de mindenkivel előfordul, na.

Rozi csöndben szuszog mellettem a kiságyban. Az én kiságyamban, az én egykori ágyneműmben, az én plüssmacimmal. Anyám soha nem dob ki semmit, mert „egyszer még jó lesz valamire”. Bekapcsolom a bébi­őrt, és finoman becsukom magam mögött az ajtót.

Anyám a nappaliban ül a tévé előtt. Borsót pucol, a körmei sötétzöldek. Villanyt persze nem gyújt, de szerinte elég a képernyő fénye is.

– Még megy a Megasztár?

– Ez most a Csillag születik.

– Mi a kettő közt a különbség? Itt is ugyanúgy énekelnek, nem?

– Majd elmondom, ha jön a reklám.

A La Isla Bonitát énekli egy szőke nő lila, hosszú szárú csizmában és egy előnytelen rövidnadrágban. A kamera időnként ráközelít a zsűri döbbent arcára, mintha még életükben nem hallottak volna hamisan, rossz ritmusban, borzasztó angolsággal éneklő embert. Majd egy táncos csapat következik, ők legalább jó ritmusban mozognak. Időnként ki-kikacsintanak az egyetlen női zsűritagra. A fiúk a műsor zárásaként letépik magukról az inget, és a közönség arcába dobják. Az izzadt testük csak úgy csillog a fényben. Reklám.

– Nem vagy éhes? – kérdezi tőlem anyám.

Megrázom a fejem.

– Rozika?

– Teleette magát, és most elégedetten alszik.

– Apu?

– A szobájában. Valami meccs van.

Hangosan üvölt a tévé. Szénanátha, gyomorsav és körömgomba elleni reklámok váltják egymást tízmásodpercnyi gyorsasággal.

– Zsoltival beszéltél?

– Persze, minden reggel és este beszélünk… Kérdezhetek valamit?

– Mondjad.

Most kéne megkérdezni, de nem tudom, hogyan kezdjem el. Nem akarom megbántani.

– Nem vagy szomjas?

Kimegyek egy pohár vízért, mire visszajövök, újra folytatódik a show.

– Gyere, ezt nézd meg, ez a kisfiú olyan jó vicceket mond, hogy olyat még nem láttál! De azért én a Kittinek drukkolok a legjobban.

Másnap reggel a húsklopfoló hangjára ébredek. Döng belé az egész konyhapult, és a konyhabútorban az összes edény, fazék és étkészlet. Csodával határos módon Rozi végre a hajnali evés után végigaludta az éjszakát, és erre a csörömpölésre sem ébredt fel. Vasárnap van. Kiülök a teraszra, hogy megigyam a kávém. Apám jön felém a kertből munkaruhában, a szemén védőszemüveggel. Finoman megvakargatja a fejem.

– Szevasz, Szöszi.

– Füvet fogsz nyírni?

– Muszáj, mert ha még két napot várok, csak kaszával lehet lenyírni, olyan magasra nő a gaz.

„Nem tudnál vele pár percet várni?”, kérdezném, mire hallom, hogy Rozi teli torokból ordítani kezd. Anyám gyorsabb nálam, és mosolyogva hozza ki az izzadt fejű unokáját.

– Rántott hús és petrezselymes újkrumpli lesz a zöldségleves után. Jó lesz? Viszont nincs még petrezselyem a kertben. Nem ugrasz át Rozival a Katihoz? Úgysem látogattad még meg.

Anyám húga igazi mintagazda. Mióta kigyógyult a rákból, és elvált a férjétől, az összes energiáját a kertészkedésbe fekteti. Mindent megtermel magának. Most is a kertben van. Vagy tíz percig ordibálok neki, míg végre észrevesz.

– Bocs, a szivattyú olyan hangos, hogy semmit sem hallok tőle. Locsolni meg muszáj reggel és este is – és már mutatja is a legújabb kincsét, a fénygyökeret meg a felvirágzott rebarbarát. Kiveszi kezemből Rozit, aki ezt zokszó nélkül tűri, sőt, ő is kíváncsian nyúlkál a tűzelhalástól száraz meggylevelek után.

– Idén meggyet már nem kell enni – morzsolja szét Kati a száraz virágokat, de hát a kert ilyen. Egyik évben ez jön be, másik évben meg az.

Nem akarok anyuról beszélni, de végül nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg, tud-e valamit arról, mit jelenthet az, hogy Csocsó?

– Hol hallottad ezt a nevet? – kérdezi tőlem Kati, miközben visszaadja a kezembe Rozit.

– Anyám mondta tegnap, amikor a Lidlben vásároltunk.

Kati szeme mintha megtelne könnyel, de nem látom tisztán, mert lehajol, és néhány gazt kezd kihúzkodni a sárgarépák közül, aztán néhány perc múlva felegyenesedik és nagyot sóhajt.

– Mást nem mondott?

– Nem, de előtte azért történt egy kis furcsaság, olyan volt, mint akit leütöttek.

– Az a mocskos geci.

Kikerekedett szemmel bámulok rá, mert már évek óta nem hallottam káromkodni. Kati int a fejével, hogy menjünk inkább be a házba.

– Anyád volt a legszebb lány akkoriban a faluban. Tizenhat éves korára ő lett a rút kiskacsából a gyönyörű hattyú. Korábban mindig csak olvasott, de hirtelen elkezdték érdekelni a fiúk. A rút kiskacsából hattyú lett, és ezt mindenki észrevette, persze a pasik is. Sokszor kiszöktünk bulizni, bár rettegtünk, hogy anyu észreveszi, képzelheted.

– „Csend, rend, fegyelem.” Tudom. Azt hiszem, ő volt az egyetlen ember, aki tényleg betartotta a tízparancsolatot – nevetgélek magam elé, és látom magam előtt a nagyi kezét, ahogy mutatja, hogy kell imádkozni. „Én Istenem, jó Istenem…”

– Aztán, ahogy kijártuk a szakmunkásképzőt, és dolgozni kezdtünk, megenyhült. Persze így is mindig meg kellett mondani, hogy hova megyünk, meg éjfélre haza kellett érni. Nem értettük, mitől félt minket, hiszen a faluban mindenki ismert mindenkit. A búcsúba vagy a házibulikba, ha egy idegen csapat jött, a helyi banda srácai mindig figyeltek ránk.

– A Csocsó is?

– Csocsó a szomszéd falu menő csávója volt. Ismertük látásból, tudtuk, hogy régóta fűzi anyád, de ő mindig csak játszott vele. Szűz volt még, én tudtam, még ha mindenkivel flörtölt is. Ráadásul azt a hírt terjesztette magáról, hogy van egy pesti pasija. Aztán egy Szent Iván-napi búcsúban egyszer csak eltűnt. Gondoltam, valahol smárol valakivel. Hajnal felé már aggódtam. Szóltam a többieknek is. Jött föl a nap, de nem találtuk sehol. Elindultam hazafelé, hogy hátha valamiért megsértődött, és már rég az ágyban alszik. Aztán alig fordultam ki az utcából, az árokban, egy bokor alól valami nyöszörgést hallottam. Sosem felejtem el azt a hangot, ahogy kimondta a nevem. „Kati.” Teljesen meztelen volt, véres és sáros volt a combja és a keze. Segítettem neki felállni, és ráterítettem a kardigánom. Együtt kezdtük keresni a ruháit, de közben a többiek, akik még ott cigiztek a sarkon, észrevettek minket. Nem jöttek oda, látták, hogy mi a helyzet. Kocsiba ültek, hogy megkeressék Csocsót. „Megölöm” – ordított az a srác is, aki halálosan szerelmes volt anyádba. De nem találták meg, és őszintén szólva, nem is tudom, hogy mi lett vele. Soha többé nem beszéltünk aztán erről az estéről anyáddal. Két év múlva megismerte apád, és férjhez ment. Aztán megszülettél te, és végleg elfelejtettük mindannyian azt az estét.

Rozi békésen alszik a babakocsiban, szerencsére nem ért még semmit az egészből. Megnyugszom, hogy nem lát, nem hall, mintha ezzel megkímélhetném az érzéseimtől. Ordítani szeretnék, de ehelyett csak rázni kezd a sírás.

Kati hoz egy papírzsebkendőt, aztán sokáig néz kifelé az ablakon. Végül hoz egy bögre citromfűteát, és könnyekkel a szemében mosolyog rám.

– Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom. Anyádnak mindenestre ne szólj erről.

– Hány éves volt anyám akkor? – szólalok meg végül.

– Tizenkilenc.

A döbbenettől megszólalni sem bírok. Mintha leforráztak volna. „Még jó, hogy gyalog vagyok, és nem kocsival.” Erre még emlékszem, hogy ezt gondolom, aztán a következő pillanat, amikor újra feleszmélek, az az ebédnél van. Bár a faluban is harangoznak, de csak távolról hallatszik, mert apám most is, mint mindig, bekapcsolja a rádiót, és recsegve szól onnan is a harangszó. Anyám konyharuha nélkül hozza a levesestányért, a füléhez teszi az ujját.

– Nem fáj, azbesztből vagyok – mondja mosolyogva. Apám pedig hangos szürcsöléssel enni kezdi a forró levest. Hányadszorra élem át újra ezt a jelenetet életem során? Kétszáz, háromszáz, ezer ilyen ebéd van már mögöttünk? És mi még mindig nem tudunk egymással beszélni, ehelyett komótosan kavargatom a levest, és nem nézek egyikük szemébe sem.

Este nem bírok elaludni. Imádkozni próbálok, úgy, ahogy a mamitól tanultam: „…lecsukódik már a szemem…” De most újra és újra csak azt látom, ahogy a berlini salsaklubban a vécé fölött öklendezek, aztán, amikor kimegyek, hogy megmossam az arcom, a tükörben meglátom azt a két csávót vigyorogni, akikkel az előbb felváltva táncoltam. Egyikük a kezében lengeti a mosdó kulcsát.

Pontosan tudom, hogy anyám miért döntött úgy, hogy az egészet elfelejti, hogy miért nem tett feljelentést. A végén még ő lett volna a hibás. Az egyetemi szobatársam is pont ezt mondta. It’s all your fault! Ő volt az egyetlen, akinek kénytelen voltam elmondani, mert az apja nőgyógyász volt, muszáj volt valahonnét hetvenkét órás tablettát szerezni. Iszonyúan leszidott, hogy meg is érdemelném, hogy kihordjam azt a gyereket. Mert drogoztam, meg túl kurvásan voltam felöltözve. Végül másnap nagy kegyesen az asztalra dobta a tablettát. Aztán befejeztem a kinti újságírói gyakornokoskodást, és soha többé nem beszéltem senkinek róla. Ez egy faluban, a hetvenes években meg még kínosabb lett volna. Ha a nagyi megtudja, elsüllyed szégyenében. Kislány koromban is folyton azt mondogatta, hogy disznó mind, mi azt nem is tudjuk. Anyám meg kiabált vele, hogy hagyjon már engem békén.

Másnap reggel anyám megkér, hogy menjünk ki kocsival a temetőbe. Hamarosan emlékmisét tartunk nagyi halálának ötödik évfordulója alkalmából. A faluban egyfajta szentként emlegetik. Elment a pünkösdi misére, az első sorban volt a helye, mindig ő csengetett szertartás közben, aztán egyszer csak úrfelmutatásnál nem szólalt meg a csengő. Nagyi ott térdelt, arccal előreesve az imapadon. Embólia. Szép halál.

Rozit a hordozóban a hátamra kötöm. Így én is tudok segíteni, bár sok dolog nincsen, hiszen nagyi már nagyapa halálakor olyan sírt választott, ami neki is tetszett. Büszkén mutogatta mindenkinek, hogy neki fekete gránit sírköve lesz. A kárpótlási pénzét erre tartogatta.

A két oldalsó betonvázában van csak kövirózsa, amúgy tényleg fekete kő az egész. Nézem nagyanyám születési dátuma között a vonást. Olyan, mint anyám szája. Egy nagy, összeszorított hallgatás.

Rozi a hordozóban izgatottan kalimpál, és folyton a mellem után kutat. Glizglaty, tyikoty, hümammma. Ezeket a szavakat váltogatja egymás után.

– Te már ennyi idősen szavakat mondtál – mondja anyám. – Mama, papa. De az első szavad az volt, hogy szisza. Olyan büszke voltam rád, hogy milyen szépen beszélsz. Apád már akkor azt mondta, hogy te biztos tanárnő vagy rádiós leszel. Onnantól kezdve be sem állt a szád. Olyan kis cserfes kislány voltál, aztán valahogy megváltoztál.

Rozi egyre hangosabb, talán melege van. Kiveszem a hordozóból, és leülünk egy szomorúfűz alatti árnyékos padra. Hoc, hoc katonásat játszunk, de Rozinak nem tetszik most a játék, csak nyöszörög tovább. Anyám int, hogy még pár perc, amíg a kapával körbemegy a sír körül. Magam felé fordítom Rozit.

– Dédi – nyomom meg a d betűket. Mama. Anya. Rozi.

Ez most végre leköti. A betűk zengésétől vagy a szám mozgásától teljesen megbűvölődik, és minden erejével azon van, hogy kinyögjön végre egy m hangot, ami sok próbálkozás után végre sikerül is neki.

– Beszélj, kincsem, beszélj.

‍