Csillag ragyog hol ott, hol itt

Tóth László: Csendélet (1974)

Ki mondta törvényerejű határozottsággal, hogy számot adni annyi évről – csakis embernek lehet? Senki nem mondta. És hogyan kell írni, mondani, hogyan helyes: mondta vagy mondotta? Melyikre esküdni? Egyik sem törvényerejű.

Számot adni lehet bárhol az ég alatt. Rendet teremteni önmagadban, és olyankor, amikor minden kitárva. Na, és odafenn valaki figyel. Árisztótelész figyelte-e a rettenetes Nagy Sándort, az ókor óriását? Rábólintott-e az akkori világ meghódítására?

–Maga kicsoda itt?

A csendben gondolkodó ember felriadt a kellemetlen hangra. Én tudom, hogy ki vagyok, azt kevésbé tudom, hogy itt, ebben a temetőben és most tulajdonképpen mi is. A kellemetlen kérdésre fölemelt fejét visszahajtotta térde felé. Ki? És mi is, Istenem? S mit...? „Küzdeni erőnk szerint a legnemesebbekért”.

– Hát itt né, tudja-e... kiültem cseppet gondolkodni. Odébb, ott lesz majd dolgom. – S hát azt tudja-e, hogy én ki vagyok? – nem volt kegyetlen a kérdés, a kérdező farmer nadrágban, vadászingben és valami furcsa, tán nyugati cipőben, úgy hajolt a fél padon üldögélő őszes ember fölé, felé.

– Né, itt két dolog vagyon. Vagy megmondi vagy elolvasom, s annyi. – Azzal fölállt, nyikorgatta vén derekát. Kemény ADIDAS cipő a lábán, kopott, de nem hitvány. Megnézte a feléje mosolygó, erős önbizalommal kérdezősködő idegent.

– Elolvassa? Tud olvasni?

– S ha nem tudunk, elolvassa más nekünk...

– Na, ezt hogy érti, hogy más? És kicsoda maga?

– Hát izé... No, szóval a pap, az felolvassa. Mert én itt sírásó minőségben vagyok. Aztán mikor maga szépen s ugyanvalóst véglegesen s igazándiból megszelídül, akkor a koszorúkon, amiket ide magának felhoznak drága pénzen, azokon mind ott leszen, hogy nyugodjék békében s, s a neve. Mert hogy itt olyan jó csend van. Azért járok ide.

– Maga sírásó. S azért jár ide... gondolkodni. Hát tudja mit? Ne sürgessen engem ide. Előre fizetem, most, a sírom árát.

– Egyet se siessen úgy az úr, reá ér, nyughat itt né, eleget. Osztán a sírt nem nekem kell fizetni. Csak azt a gödröt. S maga ki s mit keres itt? Tegye csak el a pénzét. Magának ingyenesen megásom a sírját.

A másik megborzongott, hallván, hogy ingyen megássa ez az ember a sírját – itthon. Itthon. De mért is mennék tovább? Ha haza akarok jönni, akkor egy dolog már biztos. Az ingyen megásott sír.
– És ha szerződést írunk, akkor se engedné, hogy most, itt előre fizessek, dollárban?

– De igen. Csak ingyért. S ha engem nem hagy békén a mi temetőnkben, akkor esszeveszünk, itt né. De tényleg, kicsoda maga? Megmondtam, sírásó vagyok. Maga nem is kérdezte a nevem. Nem szép dolog. Mert a sírásók nem mind Pesták meg Janibák – szépen, mintha egyedül lenne és eszébe jutott volna valami régi és igen derűs emlék, úgy kacagott. Nézte az idegen öltözetűt, vizsgálva és nevetve.

– Most mit nevet?

– Az önbizalmamat. Mert nyolcvan felé az embert nem nagyon alkalmazzák sírásónak. Legfennebb temetőőrnek. Akkor is, annak is, ha van már vagy negyven év régisége.

– Maga nem az. Hanem ki? Én itthon...itthon voltunk itt százötven éven át. Aztán elkergettek. – Én Nyíri Béla nyelvész professzor vagyok. Katedra nélkül. A cím marad. Ja, nem mondtam: azért csak a cím, mert fáradt vagyok. Már nem tanítok – a kezét nyújtotta a másik idős férfi is, és immár szabadon nevettek a vén nyárban.

– Én Bartalus Etele vagyok, földbirtokosok voltunk, már illetve még, még az apám is, aztán az 50-es években állítólag azt mondta apám anyámnak, hogy fiam, én vártam rád 3 évet, hogy jöhess hozzám, na, itt tovább nem várunk, mert akkor te várhatnál, amíg jövök a börtönökből. Fizettünk és szökve mentünk.

Az álsírásó kissé megingott. Meleg volt a temetőben. Nyár végi.

– Jöjjön, amott van egy egész pad, üljünk le. – Karon fogta a volt birtokost, átmentek a padhoz. – A neveket, az ősi felírásokat nézem. Mindenütt találok valami kisebb-nagyobb érdekességet. Itt laktunk, tanítottam, igazgató is voltam. Nyelvészkedtem már az egyetemen. Szerettem, nagyon. Apámról azt mondták fenn Bukarestben, hogy nem elég néphez hű értelmiségi, az egyetemről kidobták, engem ide vetettek. Ma is apámat sajnálom. Neki idős korban nehezebb volt. Engem segített a szerelem is, fiatalságom is. Na, aztán az apám katedráját kaptam meg, évtizedekkel később, nyílván. És uraságod?

– Uraságom eliszkolt, már a család. Dolgoztak, tanultunk, most visszakapunk talán valamit az egykori vagyonból. Az épületet. Ami maradt. Itthon, itt kastélynak nevezik ma is, a romosat. Sosem volt ez kastély. Jövök haza, Béla. Tegezhetlek, ha te is...?

– Én csak vendég vagyok, nincs és nem is volt bennvalónk. Ismerek egy csinos és csendes... – na, itt a nyelvész jelentkezik, csinos és csendes. Nagyszerű!

– Igen, a halva született költő. Idejében rájöttem, hogy a nyelvtudományokhoz több közöm van.

A domb felső részéig mentek a temetőben. Nézd csak, Etele... Remélem, tudod, hogy az Etele személynév az Attilából van. Roppant érdekes állatfajtákat tenyészt ki a tudomány is. Sajnos, nem lehet letagadnunk, hogy a magyar nyelvészek is a magyar nyelv és a nemzet ellen fordultak, hosszú, hosszú ideig. Máig, Etele, máig. Még azt is tagadják, tagadták jó pénzekért, katedrákért, akadémiai tagságokért, hogy Attila, hun király is a miénk volt, nem csak Mátyás, akit szintén el akarnak csenni. Iszol egy kortyot? Ez nem úri passzió, ez maga a bor. Parancsolj.

– Még azt mondd meg nekem – kezdte a nyugati hazatérő, de a nyelvtudós közbevágott:

– Hiszen szinte semmit nem mondtunk az elmúlt hatvan évből!

A kis törpeszállót valóságoson nekünk találták ki, állapította meg Bartalus úr, akiről percek alatt lekopott a méltóságos jelző, de maradt a méltóság és az a teljes tisztelet, ahogy hallgatta az egyetemi tanárt, aki tanító volt a kis faluban, és ott már néphez hű értelmiség a Párt szemében.

– Hazajövök tanár úr. Haza. Megvesszük ezt a kis motelt, ide járunk ketten. Megélünk.

– Biztos, Attila király, bizonyosan megélünk. Állattenyésztésből, írásból.

– Egyiket sem választom. Én király vagyok. Attila király!

– Helyes. Én imádom a macskákat. Írnom is kell, meg konferenciáznom. Te itt őrzöd a házat, eteted a macskákat. Annyira kedvesek tudnak lenni. Addig, amíg én távol...

– Amíg te nálunk laksz Németországban vagy Ausztriában. Lányom, fiaim laknak, és ja, még én is lakom, hol. De itt. A kastélyt felújítjuk, macskák elférnek. Kérlek én szépen, mondd, miért ülsz te temetőben fél padon? Ne haragudj...

– Itt üldögélt apám, Attila, itt, ezen. És itt üldögéltem sokat, sokat Ágneskével. De életemnek az a fele leszakadt, apámmal, Ágneskével. Ezzel én téged nem fájdíthatlak. Majd, amikor már annyira öregek leszünk, hogy a fájás sem sajog annyira.

– Minden rendben, Attila mérnök-király úr. De a sírásást még ma meg kell fizetned.

Este tábortüzet raktak a maradék kastély udvarán. A bakter volt velük csak, meg a csillagok. A bakter, Józsi odébb szalonnázott. Éppen azt énekelték halkan kettesben, hogy Csillag ragyog hol ott, hol itt. Szívem, a pénz nem boldogít...

Etele akkor vett elé valami pénzt, sodorta és a tűzbe akarta vetni. Béla úr óvatosan elvette a könnyező embertől, épp olyan óvatosan adta Józsinak. Intett fejével, hogy onnét, tőle van.