Csiki László és az öröklét

Legendás szerkesztő volt. És legendás volt a hang is, a tiszteleté, ahogyan róla barátai, Erdélyben maradt, át- vagy ki nem telepedett egykori szerkesztőtársai, kollégái beszéltek. Hogy milyen szerepe volt egy-egy kézirat életében, hogy milyen aprólékossággal gondozta például a Kő hull apadó kútba anyagát. Pontossága, figyelme, igényessége, ahogyan tartottak szerkesztői tollától a pályatársai stb. Vagyis a híre megelőzte őt. Vagy inkább, mint ahogy a nagy hajók farvize, még sokáig ott kavargott, hullámzott azon az egykori Kolozsvár nevű tengeren. A valamikori híres-hírhedt szerkesztőt személyesen már eléggé későn ismerhettem meg. Alig hatvannégy éves volt, amikor meghalt Budapesten, tudjuk, tudtuk, „hosszú, súlyos betegség után”. A Gyergyószárhegyi Írótáborban ért a halálhíre. Érezni lehetett a jelen levő egykori barátok megrendülését, döbbenetét. Szerkesztő volt és maradt végig életében, igazi szerkesztő, aki odamegy a fiatal szerzőhöz, és elmondja, hogy azt hogyan kellett volna esetleg. Hol kellett volna vágni, kihagyni stb. Halála előtt, nagyjából a hatvanas évei körül az a hír járta róla, hogy sehova, még a saját könyvbemutatójára sem megy el. 2006-ban láthattam (mindössze két személyes találkozás után) utoljára. Egy budapesti irodalmi esten, ahová akkor, valamiért eljött. Két éve volt akkor még hátra. Persze ezt nem tudhatta senki. De az már látszott, hogy nincs a legjobb formájában. Vagy hogyan is mondjam: inkább romokban van. Költő, szerkesztő, prózaíró. Volt. Viszik tovább fiatal pályatársai – talán nem is tudják – egyebek mellett azt a szokását (is), hogy amikor frissen fedezett fel valakit, azon nyomban meghívta a szomszédos kocsmába egy italra. Egy vodkára leghamarabb. Hogy jó kemény legyen az indulás. És hogy ártson is, nyilván. Ilyen volt akkor az életük. Mindegy, mi van, volt, csak legalább ártson. És hogy örüljünk/jenek egymásnak. Annak, hogy vannak/vagyunk még. Annak, hogy jönnek újabb és újabb szerzők, jók is, és jönnek újabb és újabb kéziratok. Jók is.

Élete derekán, 1977-ben (harminchárom éves volt ekkor) megjelent harmadik verseskönyvében (verskönyvében, ahogy ő írja), a Szombat. A búvár hazamegy 17. oldalán elhelyezett Mottó és tartalomjegyzék című, keresztet formázó képversben „fájdalomtól megtört szí / vvel” tudatja az olvasóval, hogy „hosszas szenvedés u / tán tegnap délután meghalt / a Vers”, akit a szerző „személ / yes halott / jának teki / nt”, és egyúttal köszönetet mond mindazoknak, akik „virágot / pacsirtát és ligetet helyez / tek el szeretett halottunk sírján”. (Mikor is nyilatkozta volt Székely János nagyjából ugyanezt?) A szokatlan kötetcím is valami olyasmire utal, hogy nem az erdélyi irodalomban addig ismerős versbeszéd, hanem teljesen más típusú anyagok, „versek és verskísértő szövegek” várakoznak a könyvben az olvasóra. Inkább az utóbbiak. Amelyek „mintegy öt évem állapotait próbálják körülírni. Különféleségüknek részben ez a magyarázata, hiszen velem, bennem a vers is változott. Ez a könyv erről a párban alakulásról szól…”

A „közéleti költészet” bő évekkel, évtizeddel ezelőtti felfutásával párhuzamosan kialakulóban volt (és hamvába holt) egy olyan kezdeményezés is a kortárs magyar lírában, amely „visszakövetelte” az „érthetetlenség” jogát. És itt nem a megfogalmazás érthetetlenségéről beszélnek ennek ideológusai, képviselői, hanem inkább arról a költészeti technikáról, amelynek segítségével a költő nyelv nélkül létező, kvázi „érthetetlen” dolgokról képes értelmes, emberi nyelven beszélni. A versszövegnek, mondják, itt is világosnak és érthetőnek kell lennie, hogy képes legyen megidézni az érthetetlent. Ezek a versek ugyanis – hívták fel a figyelmet – teljesen más vonatkozásait érintik az emberi létezésnek.

Ez az irányzat, vonulat ugrott be – nagyon sarkítva – Csiki László 1977-es verseit olvasgatva. Vagyis Csiki akkor már olyan költészettel kísérletezett, s egy olyan lírai hangra talált, ami évtizedekkel megelőzte volna korát? Távoli, erőltetett párhuzam volna ez? Talán. De megmozgatta, megmozgatja az ember fantáziáját ma is, hogy lám-lám, semmi sem új a nap alatt, és hogy mindenik ilyen ügy valamilyen módon egy bizonyos hagyományba/ra épül, vagy azt fordítja, forgatja ki, vagy attól távolodik, rugaszkodik el… Gondolkodik a versolvasó, spekulál. És? Marad minden a régiben? Igen. Nem.

Azt írja a könyv „Ujjé, a ligetben nagyszerű…” című versében: „Egy perc még, s itt az öröklét, / meglelem benne helyemet – ”. Úgy legyen. És nyugalma is csendes!

‍