Csendes szombat délután

A gyümölcsfák szegélyezte kerten túl terült el a már sárguló kukoricaföld, fölötte az ég komorszürkéje. Mikor ilyen eseménytelen volt az égbolt, kezembe vettem egy faágat és mindenféle alakzatokat rajzoltam rá. Akkor is épp ezzel múlattam az időt, mikor meghallottam bentről nagyanyám sírásba forduló kiabálását.


– Hát ilyen ember vagy te? Így szereted a gyermeked? Nem megkértelek, hogy főzd fel azt a tejet? Összement! Holnap így vigyük el nekik? Ennyit nem vagy képes tenni értük?


– Ne óbégassál, na, hát te nem tehetted volna oda főni? Neked tán nincs szemed? Nem láttad, hogy a kályha mellé raktam le az üveget? – hangzott nagyapám többé-kevésbé nyugodt válasza.


De erre már jött is a replika. Mikor rájöttem, hogy ennek nem lesz vége egyhamar, leszöktem a ház oldalánál levő padról és nagy lépésekkel indultam el hátrafelé. Elhagytam a málnást meg a zöldségest, sőt még a víztározót is, csak utána álltam meg, a bozót szélén, ami jócskán a fejem fölé magasodott. A hangfoszlányok idáig is elértek, bár itt már teljesen elviselhetőek voltak. Tovább menni nem mertem, mert tudtam, hogy a kertnek ebbe a részébe a fácánok, rókák is bemerészkednek néha, én pedig féltem a vadállatoktól.


Nem bírtam elviselni az ordibálást, ezért kellett elfussak. Nem féltem vagy ilyesmi, mert a szomszédainkat is gyakran hallottam veszekedni, és anyu elmagyarázta, hogy vannak házastársak, akik így szoktak beszélgetni egymással, és hogy ez nem a mi dolgunk, meg hogy ettől én nem kell megijedjek. Ez egy hatévesnek elegendő magyarázat, legalábbis egy darabig.


Tébláboltam egy ideig, vártam a csendet, hogy végre visszamehessek. Szerencsére ott játszottak hátul a macskák, Hóhér, a nagy, meg Pötyi, a kis jövevény. Ez elszórakoztatott néhány percig. Figyeltem, ahogy Pötyi rámászik a nagyra, harapdálja, provokálja őt, Hóhér pedig haláli nyugalommal tűri, csak néha legyint mancsával egy-egy pofont a kicsi arcára, aztán pedig fölényesen odébbáll. Közben meg-megütötte a fülem, hogy nagyanyám valami nagy csecsű kancát emleget, meg azt vágta nagyapám fejéhez, hogy tudja, hol dugdossa a fényképét, aztán meg számon kérte, hogy hol volt ő, mikor nevelni kellett volna a gyermeket, akkor is ennél a szajhánál-e, meg hogy ezért nincs benne semmi szeretet a gyermeke iránt, ezért nem képes semmit megtenni érte. Itt egy szünet következett, én pedig azt hittem, hogy már vége van, ezért előre indultam.


Útközben szedtem néhány szem málnát, amiket a markomban szorongattam. A ház hátsó sarkáig értem, mikor csörömpölést hallottam, és az üvöltözés is folytatódott. Előre akartam osonni a verandáig, hogy belessek az ablakon, de ekkor hallottam, ahogy az ajtó ki- majd bevágódik. Felkaptam a padon levő csomag gyufát s azzal uzsgyi, ismét hátra.


Csak akkor mertem hátranézni, mikor már ismét a bozót szélén voltam. Nagyapám épp az ajtót verte, azt hiszem, de olyan bőszen, hogy a kis faház beleremegett, még a hátsó ablaküveg is kocogott. Természetesen a szóáradat sem maradt el, a kísérőszövegben nagyanyám átok egy fehérnépnek meg ótvaros vén kurvának volt titulálva. A szitkok persze mindkét irányba repültek, azt hiszem, nagyapámnak nincs olyan bűne, ami ne lett volna számba véve szép sorjában. A lényeg az volt, hogy mit képzel nagyanyám, hogy kizárja őt a saját házából, amit egyébként nem is bánna, nem vágyik ő ide vissza, csak a kocsikulcsát ne felejtette volna bent.


Hogy lefoglaljam magam, úgy döntöttem, rakok egy kis tüzet, épp csak akkorát, hogy meg tudjam sütni a málnaszemeket. Kerestem néhány száraz fűszálat, azokat egy csomóba raktam, meg hoztam pár kisebb faágat is. A kis máglyám nehezen akart lángra kapni, de aztán rájöttem, könnyebb lesz, ha teszek rá pár szál gyufát is. A málnaszemeket egy kis faágra tűztem nyárs gyanánt, aztán aprólékos gonddal kezdtem forgatni a tűz fölött. Annyira koncentráltam, hogy egyenletesen feketék legyenek a szemek, hogy még véletlenül se maradjon egyetlen piros folt sem, hogy semmit sem hallottam a zajból. Ahogy hosszasan bámultam a tüzet, egyszer csak éreztem, hogy nagyon kell pisilnem.


Eltapostam a parazsat, majd kicsit beljebb mentem a bozótba. Ahogy leguggoltam, látom nagyapámat, ahogy fut a szőlő közé, nagyanyám utána, egyik kezében egy hatalmas kés, másikban telefon. Elkezdi zihálni, zokogva prüszkölni a telefonba, hogy jaj, gyertek ide, mert apád meg akar ölni. Közben az öreg ordít, hogy te háborodott fehérnép, én akarlak-e megölni, hát nálad van kés. Azzal már repül is a telefon, egyenesen neki nagyapámnak, ő viszont elhajol, aztán folytatódik a hajsza, egy ideig a szőlő között, végül pedig megiramodnak vissza a ház irányába.


Ekkor már sötétedett, meg az eső is kezdett szemerkélni. Fáztam, és a gyomrom össze volt szorulva, de már tudtam, hogy nem lesz semmi baj, mert mindjárt érkeznek apuék, és hazamegyünk. Lekuporodtam a vizes fűre, befogtam a fülem, és mondogattam magamnak, hogy mindjárt vége, de már hiába tudtam ezt, az arcomon kezdtek végigfolyni a könnyek.


Nem tudom, mennyi ideig lehettem így, arra emlékszem, hogy egyszer megérkezett apu, fölkapott az ölébe, előrevitt, betett a kocsiba, betakargatott egy vastag pokróccal, és én hamarosan el is aludtam a melegben. Csak egyszer ébredtem meg, egy kék-piros villogásra, de csakhamar ismét elszenderedtem.