Csend

Lőrincz Gyula: Feszülés

Nézem magam a tükörben. Az orromból kifolyt vér vastag csíkokban csorog le a szám két oldalán, végig az államon, a melleim közé. Egy darab vécépapírral letörlöm a nagyját. Próbálom lemosni a maradékot is, de amint a kagyló fölé hajolok, újra elered. Két ujjam közé csípem az orromat, de rendesen megszorítani a fájdalom miatt nem tudom, így aztán az egész végigfolyik a csuklómon, le a könyökömig. Érzem, ahogy a meleg nedvességet felszívja az ingem ujja. Sós, fémes ízzel telik meg a szám. Vattával tömöm meg az orrom. Kissé megemelem az arcomat, és fél szemmel a tükörbe nézek. Most már a homlokom is véres, a világoskék ingemen fekete folt, a hajam úgy lóg csimbókosan a fejem két oldalán, mint a paradicsomszószos spagetti.
A vérzés végül eláll, s hogy megint ne kelljen lehajolni, most már nedves papírral törölöm végig az arcom. Megpróbálom a hajamból is kitakarítani a vért, de bármennyit is öblítem, barnás víz mosódik ki belőle, így feladom a dolgot és megtörölközöm. Barnás folt marad a törölközőn. Megnedvesítem a büdös frottírt, és úgy dörgölöm tisztára az arcomat. A hajamat úgy-ahogy megszárítom. Újra csak a tükröt bámulom. A fél szemem vörös, mintha por ment volna bele. Égő lüktetést érzek a homlokomban. Most már biztos, hogy eltört az orrom. Tisztára cserélem a vattát az orrnyílásaimban, s közben hallom, hogy valaki a nagyszobában kikapcsolja a tévét.
Visszamegyek a szobába, leülök a kanapéra. Egy téli álmából felriadt légy vergődését hallom valahonnan a az ablak felől.
– Nem haragszol, igaz? – kérdi az idősebbik.
– Azt hiszem, eltört az orrom… – csak ennyit válaszolok. Próbálom kitalálni, hogy most vajon mi lesz. Az ajtón csak úgy nem rohanhatok ki. Nem hagyhatom itt a lakást. Amíg telefont találok, és idehívom a zsarukat, ezek ketten mindent szétvernek.
– Hol a pálinka? – kérdi a báty. Mondom neki, kint a konyhaasztalon.
Az öcs a kanapén alszik félig nyitott szájjal, az orromig ér a lábszaga. Most már tökéletesen józan voltam. Most már csak azt várom, hátha az idősebbik testvért is leteperi a likőr. 98 fokos gabonaszeszből kevertem, olyan meginni, mintha arcon vernének egy kalapáccsal. És egyedül én nem ittam, mióta megsejtettem, hogy itt balhé lesz. Csak töltöttem és újra töltöttem. Az öcs hamar kiütötte magát, de a báty tovább állja a sarat, az istennek nem akar felborulni. Valahányszor behunyja a szemét, abban reménykedem, hogy talán most már elalszik végre. De a következő pillanatban újra kipattan a szeme, újra eszébe jut valami, üvöltözni kezd. Rémlik, hogy a konyhában az egyik szekrényben maradt még valami régi, lejárt szavatosságú altató. Bivalyerős, de talán bele tudom lopni a poharakba, vagy egyenesen az üvegbe. Aztán a vezetékes telefont nézem a komód sarkán. A báty most már a konyhában matat, felborít valami üveget, vagy poharat, aztán megcsikordul a székek lába a csempén. Felállok, fél szemmel a kisebbik testvért lesve odalopózom, felemelem a kagylót, nincs tónus. Látom, hogy valaki kirúgta a kábelt a csatlakozóból. Visszaülök a kanapéra.
A báty belép a szobába, látom a tekintetén, hogy most újabb verés jön.
– Nincs a konyhában a pálinka! – üvölti.
– Ott van az, a mosogatókagyló mellett, behozom… – mondom, és ugranék, hogy kimenjek a konyhába, de alig egy lépés után a báty megragadja a torkomat és az ajtófélfába kezdi verni a fejem. Nem az élébe, a lapjára, de azért fáj rendesen. Védekezni csak fél kézzel tudok, mert a jobb kezem is hátracsavarva. Belecsókol a nyakamba. Mintha egy nyálas, szőrös csiga mászna rajtam. Majd a fülemet is befalja, nyelve a fülbevalómmal játszik, aztán elenged.
Kint a konyhában megtalálom az üveget. Megint eszembe jut az altató, ott van a felső fiókban. Nem is értem, hogyan jutott eszembe, hiszen már évek óta ott van. Öt fiola Diazepám. Anyám orvosságos neszeszerében találtam a halála után. Gondoltam, talán jó lesz majd valamire, vagy megpróbálom eladni. És azóta is ott a szekrényben. Mind az öt üvegfiolát felmarkolom. Halk, pitty-szerű hangot hallatnak, mikor feltöröm őket, de nem hallatszik be a szobába. Mind az ötöt beletöltöm az üvegbe. A lámpafény felé tartom az üveget, megrázom, egy kissé opálossá válik a vérpiros lé, talán nem veszik észre. Két poharat csípek az ujjaim közé és visszamegyek a szobába. A báty mereven bámul a szemembe. Elkap egy poharat az asztalról, csak a csörömpölést hallom, de mintha a mennyezeten. Az erős, tompa fejfájás csak utána jön, innen tudom, hogy a pohár a fejemen tört el. Azt is érzem, ahogy a hajszálaim között vércsíkok indulnak meg lefele. Egyik a fülem mögött halad, két másik a tarkómon, le az ingem gallérja mögé.
Csend van, az állomásról felhallatszik egy mozdony hangja, amint a gépész a motort járatja. A báty felkel a fotelből, megáll előttem, egészen közel, biztosan engem néz. Nem merek felnézni, mert ha éppen, akkor kapok egy ütést, az pont az arcomat érné. És én attól a tekintettől is félek. Nem tudom, milyen az a tekintet, de nem akarom látni. Ekkor kezdem érezni először az égő fájdalmat a fejemen. A nyitott ablakon a késői nyár langyos levegőt hoz a szobába, a tücskök hangosan ciripelnek. Mint gyermekkoromban, jut eszembe. Amikor egy alkalommal, egy sátorozós hétvégén, nem is sejtettük, hogy vihar közeleg, na akkor volt ilyen kellemes éjszakánk. Talán most is vihar készül.
A báty felveszi az ép poharat az asztalról. Mindjárt tölteni fog, gondolom, és akkor lassan vége, és azt a maradék félórát még kibírom talán. De ez a pohár is a fejemen törik szilánkokra. Ez alkalommal már élesebben fáj. Valószínűleg az aljával talált telibe. Az öccs mozgolódni kezd. Talán ő majd leállítja a bátyját, gondolom. De a báty megragadja a véres hajamat a fejem búbján, erősen markolja, olyan erősen, hogy érzem, amint a szálak egyenként szakadnak bele a markába. Nyöszörgök, pedig azt mondtam magamnak korábban, hogy egyetlen hangot sem adok majd ki, ha ezek itt agyonvernek, akkor sem. De most valahogy túlságosan közel került az az agyonverés. Fél szememmel a fiatalabbik testvért nézem, de homályosan látok. A szemem bedagadva, a vér is belefolyt, megmozdulni nem merek, hogy kitöröljem. Ha most hirtelen felugranék és teljes erőből orrba verném, alulról fölfele…, gondolom. Felütném az orrcsontját teljes erőből, azt hallottam, az akár halálos is lehet, mert az orrcsont könnyen a homloküregbe fúródhat. Vagy ököllel a lába közé vágok egy erőset, nagyon. De nem tudom megtenni. Attól félek, nem találom telibe a heréit, és annak mindenképpen megtorlás lesz a vége. Ekkor megint a hajamat kezdi el húzni, fel kell állnom. Miután a hajamtól fogva felhúz a kanapéról, nagyon furcsán néz a szemembe. Semmit nem mond, csak néz rám hosszan, mintha megcsókolni akarna, és most gyűjtené hozzá a bátorságot. És hirtelen előre lendül a feje. Nem az orromat találja el, de érzem, hogy felrepedt a szám, valami roppanás is hallatszik: két fogam kilazult. A báty homlokán mélyvörös fognyom, azt tapogatja.
– Belém haraptál, te kis picsa! Te kurva! – mondja vagy inkább sziszegi. És megint üt, én félrehajolok, a lapockámat találja el az ökle. Megbotlok a feltűrődött szőnyegben, ráesek az asztalra, majd le a földre. Mikor felnézek, látom, hogy már az öcs is talpon. Most vége, gondolom, de ő is csak belém rúg, valahova a keresztcsontomra kapom az ütést. Nem kapok levegőt, közben újra elindul az orromból a vér, le a torkomba is. Öklendezni kezdek, majd valami fekete tócsát hányok az ágy mellé. Most a hátamba kapom a rúgást, lefekszem az ágy mellé, mintha elvesztettem volna az eszméletemet, arcom a véres, szúrós szagú, meleg hányásban. Most már csak a fejemet próbálom védeni, halottnak tettetni magam, hátha abbahagyják, ha nem mozdulok. Most a bordáimat tapossák, próbálok nem ordítani, de nem megy, mert minden egyes rúgás levegőt présel ki a tüdőmből, és még én is meglepődöm, hogy egy ilyen valószínűtlen hangot egyáltalán ki tudok adni magamból.
Aztán a báty egy párnát dob a fejemre. Jól esik a szövet érintése. Puha, hűvös, érzem, amint felszívja a vért az arcomról.
– Most már teljesen el kellene intézzük – hallom a párna alatt. Nem tudom, hogy a két testvér közül éppen melyik beszél.
– Ha megél, minket bezárnak. Biztosan bezárnak – mondja ugyanaz a hang.
Belátok az ágy alá. Egy hosszú pengéjű, fekete bakelitnyelű kés hever a pormacskák között, talán fél karnyújtásnyira, majdnem az arcom előtt. Nem merek utána nyúlni, nem merek megmozdulni. Ha ezek ketten rájönnek, mire készülök, talán leszúrnak, mint egy disznót. De most megint rúgni kezdenek, taposni. Számolom a reccsenéseket, ahogy eltörik három bordám. Most azt várom, mikor lesz vége. Azt a bizonyos pillanatot, amikor ez az egész rugdosás már mindegy lesz nekem. Amikor már nem érzek többé semmit. Talán nagyon fáj majd, de csak egy pillanatig, mert utána már a semmi jön.
Megint megállnak.
– Tele a ház az ujjlenyomatainkkal… – mondja egy hang.
– Letörölgetünk mindent.
– Ezt nagyon át kell gondolni, hogy akkor hogyan is legyen… – mondja egy másik hang, lényegében ugyanolyan. Érdekes, gondolom, mennyire hasonlít a két testvér hangja. Aztán az is beugrik egy pillanatra, hogy a húgom hangja felvételről teljesen olyan, mint az enyém.
– Tölts nekem is! – hallom.
Összeszorul a torkom. Néhány pillanattal később cigarettafüst szagát érzem az orromban. Aztán csend van. Lassan mozdulok meg, számítok arra, hogy fejbe rúg valaki. De nem rúg belém senki. Ezek ketten féloldalra dőlve alszanak, az öcs kezében ott a félig leégett cigaretta. Hallom a csergőóra ketyegését. Négyóra múlt egy pár perccel. Lassan állok fel, a törött bordák ropogását csak érzem, nem hallom. Nem is tudok teljesen kiegyenesedni. Nézem a két testvért. Így, ülve éppen olyanok, mint az alvó ingázók a hajnali járatokon.
Öt-tíz percen át nézem a mélyen alvó két embert, majd négykézlábra ereszkedem és nyögve benyúlok az ágy alá a késért. Dübörögve áramlik a vér az arcomba, dübörög a fájdalom is. A kés ragacsos lesz a véres kezemtől, ahogy az ujjaim a helyüket keresik a markolaton.
– Összetörtétek mindenemet! – mondom az orromból a torkomba szivárgó vértől rekedt, karcos hangon. – Mindenemet összetörtétek!
És közben olyan erővel markolok bele a hideg bakelitmarkolatba, hogy az ujjperceim már szinte ropognak.


Horváth Szekeres István 1975-ben született Csíkszeredában. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg a Maszol.ro hírportálnak rajzol.