Családtörténet élményterápia nélkül

„Az ember nem ott kezdődik, ahol az anyja véget ér” – áll a kötet hátlapján. Ez egy jó mondat. Tetszik. És a legjobb a Leli életében, hogy nem kell soká kutakodni, hogy ilyen mondatokon csemegézhessen az ember. Persze, az erős nyelviségben ott lappang a rizikó, hogy fokozott erejével kioltja önmagát, de Szaniszló Judit kiváló arányérzékkel veszi az akadályokat. A szövegfolyam gördülékeny, de nem sikamlós, a líraiság és a prózaiság határán könnyedén egyensúlyoz. Bátran váltogatja a regisztereket: naplójegyzet, vers, elbeszélés, gondolatfolyam gond nélkül megfér egymás mellett. Cikázik a szereplők és idősíkok között, a töredékesség azonban nem válik szilánkossá, hanem végig átlátható marad. Valós és fiktív emlékek hiányos vázára építi fel a narratívát, ezzel elegendő teret ad a bekapcsolódásra.
Már az első oldalon leszögezi: családregényt tart kézben az olvasó. Főhősünk Leli, a negyvenes, gyerektelen, cukorbeteg nő – akiről a szerző posztmodern gesztussal mindegyre megjegyzi, ne essünk abba a csapdába, hogy vele azonosítjuk –, az ő szülei, valamint mindkét ági nagyszülei. E három generáció léttapasztalatát követi végig a könyv a második világháborútól napjainkig, közben apró létélmenyekből sarjad ki az összkép. Mintha egy családi fotóalbum lapozgatása közben mesélne, melyre vastag rétegekben rakódott rá az adott korok közérzete, egyéni és kollektív drámája, a fokozatosan átalakuló családdinamikák bizonytalansága. Így velük együtt bolyonghatunk végig bő fél évszázad örökölt és tanult tabuinak labirintusában.
A történetek személyesek, mégis zavarba ejtően otthonosak: a kelet-európai valóság harsányan köszön vissza belőlük. A férfiaknak nincsenek eszközeik érzelmeik kimutatására és feldolgozására, a nők felmorzsolódnak a társadalmi elvárások malomkerekei alatt, a nagyszülők elcsendesednek a világ zajában, a gyerekek pedig ebből a hagyatékból kell kiépítsék maguknak a saját identitásukat.
Az elbeszélő folyamatosan vívódik önmagával, a regényen mégis finom derű dereng át. Nem enged az ítélkezés csábításának, hanem tudomásul veszi: ez az élet. Nem jó, nem rossz, csupán: valamilyen. Sem igazságtételt, sem feloldozást nem vár, egyszerűen szüksége van arra, hogy rekonstruálja az utat, amelyen végigjött. És ehhez kell a legtöbb empátia: saját magunkat érvényesen elbeszélni.

Szaniszló Judit: Leli élete. Magvető, Budapest, 2020.