Családom és egyéb állatfajták

Demeter László: Ősi rákok nyomában. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2015.

Amikor egyszer a török, a kék és a magyar lebegőkandics találkozott a gyepibékával és a tintaszínű, hosszú csápú, lebegő vízibolhával, elbeszélgettek a piros színű kagylós levéllábú tündérekről, akik a tócsákban laknak. Afféle vízitündérek ők, soványak és kövérek, és a nemzetségük mindössze ötszázmillió évre tehető – a mese folytatását balgaság lenne elárulni, de van benne hosszú vándorút, szerelem és ármány, néha még a kondér is előkerül, de szerencsére hőseink megmenekülnek attól, hogy a vasárnapi ebéd fő fogásaként szerepeljenek.
Akár így is lehetne olvasni Demeter László Ősi rákok nyomában című, mesekönyvhöz illően illusztrált könyvecskéjét – s hogy mindezt nem csak elrugaszkodott bölcsészmivoltom miatt mondom, azt több példával is lehetne illusztrálni: a székelyföldi tócsákban rákokat, békákat és egyéb – bölcsészek által egyszerűen csak csúszómászónak titulált – állatkákat kutató biológus nem a szaknyelv csak kiváltságosak számára érthető terminusaiban nyilatkozik kutatásainak tárgyairól, azaz meséjének hőseiről, hanem a földi halandó számára is élvezetes formában mutatja be a tócsák gazdag állatvilágát, amely 500 millió éves múltra vezethető vissza. „Ennyi idő alatt nem szégyen kipusztulni, de a levéllábú rákok állták a sarat!” – mondja a szerző. A néha mikroszkópikus, néha néhány centiméteres kis állatkák leírásakor nem nélkülözi a mesei fordulatokat sem: „hogy szavamat ne keverjem”, folytatja a mesélést a békák titkairól (merthogy szerzőnknek természetesen „a béka elárulta titkát”), vándorlásaikról, amelyekkel meghazudtolják a mindenféle tudományos magyarázatokat: „Ha a békák követnék a róluk szóló szakirodalmat, azt gondolnák, milyen buták ezek az emberek!”
És persze nemcsak a nyelvezete és rendhagyó jellege miatt izgalmas olvasmány Demeter László könyve: humora, kiszólásai révén otthonosabban mozgunk ezekben a jégkorszakban keletkezett pocsolyákban, az otthonosságérzetet a kultúrtörténeti jellegű kiszólások is erősítik: az „Édesanyám, seme van a puliszkának” vagy „Csúszik belé, mászik ki, a galuskát rúgja ki” népi mondókákkal igazolja a tócsarákok és békák több száz éves jelenlétét Székelyföldön, hiszen, mint mondja, „a béka normális körülmények között nem szerepel a székelyek étlapján.”
Ezért ha Székelyföldön járunk, vigyázzunk, ha pocsolyába lépünk, nem csak sáros lehet az új cipőnk.