Családi sír

Ughy Levente: A báj

Anyám mélyen a föld alatt fekszik.
A mai nap azon bizonyos napok egyike. Kiváló a temetőlátogatásra.
Én vagyok az. A zöld tetődön állok. Jól vagyok, anyám.
Két gyertyát hoztam magammal. A gyufákat viszont otthon felejtettem.
Most mindannyian fekete szalagot kell viselnünk, mert te meghaltál.
Az emberek mindenféle történeteket mesélnek rólad.
Most már senki sem kérdi tőlem, „Kié vagy, te csirkefogó?” Csak szótlanul magukhoz ölelnek, mert egy halott nőé vagyok.
Az emberek üldöznek a faluban, hogy megcsókolhassanak. Csak úgy, váratlanul. S nem csupán a nők, hanem a férfiak is. Csak a lányok nem. De megsúgom neked, én várok. Lassan elszámolok háromig, kettő és negyed, kettő és fél, kettő és háromnegyed. Hiába, a lányok nem akarják. Annyi fehér vádlijú, csillogó fülbevalójú lány van. És nők. Öregek és rusnyák, akár a halottak, úgy néznek ki. S mégis élnek és kacagnak és csókolnak, míg az ember rosszul nem lesz. És te halott vagy. Néha azt gondolom, hogy ezt az egészet csak álmodom.Nagynéni rózsatövet ültetett a sírodra. Kívánságod szerint. S én most megkaptam az első öltönyömet.
Apa saját maga elől dugdossa az üvegeit. Már nem leli bennük kedvét.
A virrasztáson apa arcát teljesen eltorzította a fájdalom, és igencsak udvarias volt mindenkivel. Lehorgasztott fejjel sóhajtozott, az asszonyokkal együtt. Aztán pálinkát ivott a férfiakkal. Kis poharakból. Gondolhatod, hogy ezt így illett. Én pedig megvető pillantást mértem mindenkire. Láttam, te hogyan csináltad. Ugyebár nálunk nincs büfé.
A házunk most szörnyen csendesnek tűnik. Apa órák hosszat gubbaszt és az asztalba kapaszkodik. Mintha egy rozoga lovaskocsin ülne.
– Figyelj csak – szólt hozzám egyszer. Aztán rögtön el is felejtette, mit akart mondani.
Arcát az asztallapra tapasztva alszik. Csak időnként kérdezi meg tőlem, hány óra. Meg hogy nappal van-e vagy éjszaka.
– Idefigyelj – mondta. – Szólj mindenkinek, hogy nem érzem jól magam.
– Beteg vagy?
– Hagyd – válaszolta. – Te ezt még nem érted. A legjobb, ha azt mondod mindenkinek, hogy apád nem érzi jól magát.
– Tehát nem vagy beteg?
– Nehéz lenne ezt megfogalmazni.
Még most is megjátssza a nagyot. Senki sem kérte tőle, hogy megjátssza a hőst.
– Korábban soha nem beszéltél így apáddal.
Apa most végre a szerető bőrébe bújhatna és a faluban tekereghetne. Még a szomszédnőnknek, Barbarának is, aki férjének, Cristophnak megette már az életét, van olyanja. Így mondják. Nem hódítója, véli az apám. Csak valamilyen udvarlója, aki semmire nem alkalmas. Egyetlen szót sem értek ebből az egészből, de tetszik nekem, mert ez rendkívüli valami lehet.
Néha hallgat rám. Akárcsak egy gyermek. Valósággal várja, hogy mondjam, mit kell tennie.
– Főzzek neked egy tojást?
Nem szólok. Csak bámulok rá.
Apa éjjelente égve hagyja a villanyt. Fél az ördögtől. Talán elment az esze.
Apa a temetés után két nappal elküldte a rókaprémedet a nénikének. És mit mondott erre a nénike? Semmit. Úgy tett, mintha nem ismerné. Soha többé nem beszél apával. Merthogy gonosz ember. Az összes nippet a cigányoknak adta. Csak a két angyalt nem. Valaki ellopta őket a virrasztás alatt. Azt hiszem, tudom, ki volt. Azt a repülő fecskét a szekrényről pedig apa eltörte. Sírt és aztán összeragasztotta. Apa megszámolta az ingeit, nadrágait, majd a rövid alsónadrágait. Aztán elolvasta az összes cetlit. A hosszú alsónadrágok eltűntek. Vajon mi az ördögért hiányoznak a hosszú alsónadrágok? A szomszédnőnk, Barbara a folyóba vetette magát. Fogalmam sincs, miért, de apa nagyon viccesnek találja. És még valami, komoly problémánk van a kandúrral. Pundra elszökött tőlünk. És a vörös Marie összeszedett valamit. Valami férfibajt, amit a nők szoktak elkapni. Nem tudom, hogy hívják ezt a betegséget. Talán megint kövér lesz és újabb fattyút szül.
Tudom, hogy megy ez, mert sokat szoktam rajta gondolkodni. Egy csomó minden van a fejemben.
A temetőbe érve levetem a tornacipőmet és a zoknimat. Félérett szilvát majszolok. A temetőfal mögötti kertből loptam. A zöldek jobbak, mint a kékek. Még nem nyüvesek. Biciklim egy sírkőnek támasztva pihen. Orosz női bicikli, Sputnik. Nagyon jó bicikli. Mindenkinek ezt szoktam mondani: Anyámé volt. Nagyon ég a lehorzsolt térdem. Még most is rá-ráesem. Mindenki azt hiszi, egyszer kitöröm a nyakam. De nem olyan rossz ez. Megedzőttem.
– Gyermekem, Anyánk elment közülünk, ámen, szólalt meg egy hang a sírkövek közül. Nem ismerem ezt a kövér nőszemélyt.
– Anyád békében nyugszik, mondta egy másik. Hálásak kell lennünk. Igazi mennyei ajándék.
A hang olyan lágy, mint a savanyú tej.
Az asszonyok többnyire nem beszélnek a halottakról. A halott férfiakról pedig egyáltalán nem beszélnek. Ők már nem számítanak. A nők feszülten beszélnek a nyüvekről, csigákról, nyugdíjról, sírkeretekről meg arról a némberről, a pap szakácsnőjéről. Aztán a temetőben elburjánzó fűről és nagyon sokat a virággondozásról. A halott férfiakat évjáratokba sorolják, jókba és rosszakba. A huszonegyes, a huszonnyolcas, a harmincnégyes. Vannak virágok, melyek jó benyomást tesznek. Nyomorúság. A rózsák szépek, mondják mindannyian, mert mindenki szereti a rózsát. Az ember csak örülhet ennek. A nők könnyezni kezdenek. A mostohaanyácskák úgyszintén, és ez elég is. Igen, ez igazán jó falu a halottaknak.
Anya tulajdonképpen már régi halott. Alig egy héttel a halála után újabb halott van a környéken. Mindig meg kell halnia valakinek. Ilyen gyors ez az egész a meghalással a mi falunkban.
A halál igencsak gyors vadász.
Röptében, akárcsak az éj fekete madara, magával ragadja, akit akar. Az öreg Schuch papot is kiragadta ájtatosságából. Akaratlanul is meg kellett szakítania szép, csöndes imáit, és a házvezetőnőt a segédje, a sekrestyés után szalasztani. Beteg hangján kétszer kiáltotta, hogy „Vroni”, és egyszer erőteljesen: „Hamarosan”. És azzal ki is merült, újra betegnek érzi magát.
A sekrestyés összevert kutya-arccal botorkál végig a gidres-gödrös utcán. Ócska fekete ruhát visel, cipője nyikorog. Mindent rendesen végig kell csinálni. A sekrestyésnek meg kell húznia a lélekharangokat és fel kell kutatnia a ministránsokat. Az asszonykórus összes hangját is értesíteni kell. S nem megfeledkezni Grasl kisasszonyról. Kórusunk valamikor oktett volt, most már csak kvartett. Ez is elegendő. Csak Grasl kisasszony, a falu legszebb hangja képes elérni azokat a magas hangokat, melyek az asszonyokat sírásra és imádkozásra késztetik. Közel Istenhez, hajtogatja folyton a sekrestyés.
A fiatal postás, ez az alattomos fickó, köszönés nélkül biciklizik el mellette, mintha semmi sem történt volna. Tintaceruzával a föle mögött, nadrágszárai magasan összecsiptetve, ráadásul még a rádióból ismert istentelen énekek egyikét fütyörészi. Ennek a fickónak nincs hite. Steffi állami gondozású. Uniformisa a kék sapka. A városba küldték, iskolába. Most meg csak hallgatózik a nyitott ablakok, kulcslyukak előtt. Szétnéz az udvarokban és nyárikonyhákban, és úgy fülel, akár egy szaki. Olyan házakra pályázik, melyeknek lakói levelet kapnak németországi rokonaiktól vagy segélycsomagokat a Vöröskereszttől. Ez a fickó pedig kilop ezt-azt a csomagokból, így mesélik az emberek. Hol étolajat, hol cukrot, még csokit is. De leginkább májpástétomot. Mintha csak mellékesen, kérdéseket tesz fel a legidősebb fiúról, aki a gyárban dolgozik vagy katona Olténiában, az egyke lányról, aki hamarosan elvégzi ezt a MIU-szakiskolát. Délelőttönkét hivatalosan a milicistának kémkedik, délutánonként, szabadidejében pedig még egy keveset a bírónak. A sekrestyés ismeri a dörgést.
Steffi biciklije kárörvendően csikorog. A postás le-leköp a földre. A levegő sörtől bűzlik.
Össze sem lehet hasonlítani őt a régi, megboldogult postással. Távolról sem. A púpos Willivel, aki földijük volt és háborús sérült, és akit mindenki szeretett. A falu ragaszkodott hozzá. Még akkor is, amikor merev lábával csak körbebicegett, és sem újságot, sem levelet nem hozott magával, behívták az emberek egy pohárka valamire az udvarukba vagy a nyárikonyhájukba. Egy pohár borra, egy stampedli likőrre vagy limonádéra. Willi bolondult az ilyen édes löttyökért. Az összes falusi pletykát ismerte, és szépen tudott mesélni. A jó Isten mégiscsak megáldotta valamilyen tehetséggel. Elnyűtt postástáskájában a levelek mellett mindig ott lapult néhány mézeskalács vagy dió, alma vagy aszalt szilva. Amíg, mint derült égből a villámcsapás, rá nem tört a feledékenység, össze nem cserélte a postáznivalót, s el nem veszítette a leveleket. Bár az emberek sajnálták Willit, ez már mégiscsak több volt a soknál. Ám, mondogatták a faluban, még így sem éri fel az új a réginek a kisujját sem.
A sírásót személyesen kereste fel a sekrestyés. Jakob gondtalan ember. Nincs családja, semmije sincs, anyátlan árva. A kócos hajú fickó, magas szárú gumicsizmájával, magabiztosan ücsörgött a fogadóban, és vidáman várt a halálra. Benyalt egy kis sót, melyet egy nagy korty sörrel leöblített. Ez az ember már délelőtt legurított egyet. Mindig legurít egyet. Egyik kabátzsebébe dugja a tartalék sörét. És délután, ha egy sírgödröt belapátolt, már holtrészeg. A szivacs! A sekrestyés ki nem állhatja az ilyenfajta embereket. Jakob zömök ember, nagyfejű. Az emberek azt gondolják, hogy púpos. De nem az. Jakob törpe. Az iskolából csak az első négy osztályt tudta elvégezni. A jó, német iskolában. Háborús árvaként hirtelen proletárgyerek lett, akiről az egész világ gondoskodott. Felső parancsra a falu kopaszra nyírt gyermekét a közösség költségén felöltöztették és benyomták az új, román iskolába. Ott mindenkinek el kellett végeznie a hét osztályt. Így szóltak a felső utasítások. Két évig volt a hatodik, három évig pedig a hetedik osztályban. Az utolsóban Jakob már tizennyolc éves volt és a falu tehénpásztora. Ott ült az árva gyerek, egy bajszos férfi rövidnadrágban az utolsó padban, böfögött és a cserépkályha mögé köpködte a napraforgómaghéjat. Ha a tanár udvariasan a szülőföld történetéből vagy földrajzából kérdezett tőle, nyelvet öltött az elvtársra. Ha hülyeségeket beszélt, a gyerekeknek inukba szállt a bátorságuk. És káromkodott. A pimasz kölyke. Merthogy az volt. Kitől is tanulhatta ezt a faluban? Ami sok, az sok, mondta a tanár elvtárs. Hálistennek az elvtárs az iskolaigazgató is volt egyszemélyben. A fajankó, tanulóidejét befejezve, rögtön hazamehetett. Egyébként is népiskolánk legöregebb, ismert tanulója volt az elmúlt száz évben.
Mindenki adományozott valamit Jakobnak. Olyankor mindig csak biccentett egyet, de megköszönni sosem köszönte meg. Senki nem akar vele egy padba ülni. Senki sem akar odafigyelni, amikor beszél. Már csak három fekete foga van a szájában. Jakob nevetve ül a söröskorsója előtt.
Az emberek amúgy is rögtön megtudják, ki halt meg éppen. A sekrestyés már messziről látja az összeaszott siratóasszonyok fekete seregét. Mindannyian hetven fölöttiek. Kettesével, hármasával egymásba karolva, behúzott fejjel, előrehajolva tipegnek, és mohón sereglenek össze a kis sikátorokból a templomutcába. Számukra nem jelent gondot a munkát letenni, és egy halottért az egész falun végigrohanni.
– Csak nyugodtan, emberek, mondta Jakob magában, ugyanis senki nem figyelt rá. – A vén földgazda nem szalad el előlünk.
Egy normális sírnak időre van szüksége. El kell helyezkednie. A sír szépen helyet kell csináljon magának a temetőben.
Azt hallom, amit hallani akarok. És azt látom, amit látni akarok.
Megboldogult anyám nagyanyámon fekszik. És nagyapámon, akit már mindenki elfelejtett. Hogy miként halt meg nagyapám? Fogalmam sincs. Semmi baja nem volt. És mégis meghalt. Az öreg sváb paraszt volt, mondják a falubeliek. Régivágású ember. Mindig is jobban szerette a lovait, mint engem, hajtogatta folyton anyám mérgesen. Tulajdonképpen úgy nőtt fel, mint egy árva. Mint egy apátlan gyermek. Mindössze ennyi volt, amit az apjáról mondott.
Mindketten dédanyámon és dédapámon feküsznek. Szürke sírkövükön látni lehet a fényképüket. Mellkép, megsárgult esküvői fotó aranyozott keretben. Dédnagyanyám egészen fiatal teremtés. Jó húsban levő fehérnép. Úgy mosolyog, mintha túl sok édesség evése közben érték volna tetten. Szinte hallani a kuncogását. Dédnagyapám merev, kefefrizurás fiatalember. Bajusza mindkét vége fecskefarokszerűen felpödörítve. Esküvői ruhája egy KUK-uniformis. Esküvői csokor helyett pléhdarab fityeg a mellkasán. A császártól kapott vitézségi érem. A halál annak idején nagy dicsőségnek számított.
Honnan tudom mindezt? Nem kell mindenkinek tudnia.
A mi sírunk egy családi sír.
– Mindig is megmondtam – szólt keresztanyám minden egyes alkalommal. – Ezek a sírásók igencsak praktikusak.
Keresztanyám egészségesen gondolkodik.
Úgy képzelem el ezt az egészet, mint egy hatalmas befőttesüveget.
Annyira tisztességtelen ez az egész. Ki az ördög tud hát gyászolni? Egyes napokon tudok, más napokon nem. Néha már nem is emlékszem anyám arcára. Hideg, keserű, orvosságszagú csókjaira. Vagy arra, ahogyan kacagott, ahogy sírt. Vajmi kevés maradt meg belőle a fejemben.
A temető fölött feszül a hatalmas kék égbolt. A madarak dalolnak. Egy verébcsapat ívben repül át a csillogó kövek fölött. Csúfondáros kacaj. A nyírfamagok hópelyhekként szállnak alá a levegőből. A sírok között édes virágillat kering. Egy fuvallatnyi tehéntrágyaszag vegyül közé. Lusta nyár lett. Sok madárszarral. Meleg, akár a vér. Minden kacagásra ingerel.
Nyald ki... Igen, én már tudok ilyen férfidolgokat mondogatni. És azt is, hogy seggfej. Szörnyen tudok káromkodni, ha akarok. De ez még semmi. Még románul is tudok valamicskét káromkodni.
Szívesen égettettem volna magamba egyet a kápolna mögött, ha az az izé nem bűzlene olyan szörnyen.
A varjak leszállnak. A sírhalmokon, mintha mámorosan, még topognak egy kicsit. Szökdécselnek. Egyet ide, egyet oda. Kárognak és kis, kékes árnyékot vetnek. Majd szárnyaikat, mint holmi fejkendőket, gúnyosan rendezgetik.
Mindenesetre most már rendesen tudok biciklizni. A biciklizés mégiscsak valami. Bicikli nélkül már nem is tudnék élni. Ezek az orosz biciklik egészen jó járgányok. Egyszerűen nem lehet tönkretenni őket, mindenki ezt mondja.
Az én nevem hatalmas, aranyozott betűkkel ott áll a sírkövön, a többieké alatt. Elfoglaltam Georg nagybácsi helyét. Az ő téves elhalálozási évéből az az okos végvári Lovász mester születési évet fabrikált nekem. Ezért a kontármunkáért apám még csak egy pálinkát sem akart neki fizetni.
Mindezek után úgy döntöttem, hogy hosszúra növesztem a hajam. Jó hosszúra. Le, egészen a fülemig.
– Ember, te is megéred a pénzed, mondom magamnak.
Legszívesebben megcibálnám a saját fülemet.


Szenkovics Enikő fordítása


Balthasar Waitz 1950-ben született a Temes megyei Niczkyfalván (Nitzkydorf). Előbb szülőfalujában, majd Resicabányán, illetve Temesváron tanult. Tagja volt az Adam Müller-Guttenbrunn Irodalmi Körnek, mely a Securitate által 1975-ben megszüntetett Aktionsgruppe Banat tagjaiból alakult. Író, költő, műfordító, újságszerkesztő. A Krähensommer und andere Geschichten aus dem Hinterland (Varjúnyár és egyéb történetek a hátországból) című kötetéért, mely a fenti elbeszélést is tartalmazza, 2011-ben megkapta a Berwanger-díjat. Temesváron él.