Csak író volt. (Mózes Attila halálára)

Mózes Attla: 1952-2017. (fotó: Kántor László)
Szellemi szülőanyánkat, Transsylvaniát, ezt az ifjú lányok véréből táplálkozó Báthory Erzsébetet sokan lefestették már, hiszen szívesen pózol bárkinek. Ám meztelenül keveseknek mutatja meg magát, ki kell érdemelni, hogy valaki a kissé kopott bunda, a foszló bársony és szakadozott selyem alatt rejtőző testet ábrázolhassa. A huszadik században mégis többeknek megadatott, hogy talán nem az egészet, de legalább egy-egy kivillanó idomot megpillanthattak a maga valójában. Tamási Árontól, Kós Károlytól, Bánffy Miklóstól Sütő Andrásig, Szabó Gyuláig vagy Székely Jánosig számosan vannak fent a mennyei Pantheonban, akik így vagy úgy igazat mondhattak Erdélyről. Néhány nap óta ott van már közöttük még egy hiteles írója ennek a szép és kegyetlen, inkább női, mint férfi princípiumokhoz igazodó Transsylvaniának: Mózes Attila.
Ha most hallana engem, nevetné esetlen fennköltségemet, és gúnyos mosollyal, cinikusnak tűnő, jellegzetes legyintéssel tagadná, hogy ő valaha valakinek vagy valaminek az írója lett volna. Csakis a magyar irodalomnak, így egyszerűen, fellengzős jelzők nélkül. Hangosnak, szinte harsánynak szánt mosolyával kontrollálta akárhányszor a körülötte el-elszabaduló, nem hungaricumnak, de transsylvanicumnak mondható pátoszt. Semmitől sem irtózott jobban, mint a megváltás romantikájától, hevesen, már-már gyanús indulattal határolta el magát az ilyesmitől, ha szóba került a széppróza helye, szerepe a közéletben: „...amikor szemüvegvoltát próbálja felcserélni szócsőre, abban a pillanatban a próza megtagadja a maga magában való értékeit. Az, hogy véleményt változtasson, világmegváltó szándékai legyenek, meg hát, hogy próbáljon hatni az emberek lelkületére a legszélsőségesebb módon – ez többnyire a lírának, és kevésbé ugyan, de a drámának a feladata” – mondta még 1981-ben.
Igen, ő csak író volt. Csak látott. Csak láttatott. Látta meztelenül ezt a helyet, ahol élünk. Látta meztelenül az embereket, akik ezt a helyet benépesítik, és bizony sokszor gonosznak látta őket, a mások által idillinek hazudott erdélyi miliőt is gyakran mutatta ilyennek. Saját városával, Marosvásárhellyel sem bánt kesztyűs kézzel – egyébként is kesztyűs kézzel nem nagyon lehet írni, jól írni semmiképpen. Persze régóta Kolozsváron élt, de meggyőződésem, hogy mindvégig marosvásárhelyi író maradt, legfőképpen a hajdanában, tizenöt évig itt paposkodó, kulcsregényeiben mind sötétebb világot festő Tolnai Lajos utóda. A marosvásárhelyiséget, a provinciához való makacs ragaszkodás és a modernitás, az európaiság utáni csillapíthatatlan sóvárgás sajátos keverékét ugyanis nem lehet elfelejteni, ettől nem szabadulhat senki, aki megmerítkezett benne. Mózes Attila folytatója volt az igazságtalanul keveset emlegetett novellistának, Petelei Istvánnak is, fiatalabb kortársa a békétlen Szőcs Kálmánnak, meg hát közeli barátja Sütő Istvánnak. Micsoda hátborzongató egybeesés, hogy szinte napra pontosan harminc éve, egy január végi furcsa, napsütéses havazásban temettük ugyanitt Sütő Istvánt is, Danit, az űzött vadként, tragikusan elpusztult fiatal költőt. Úgy képzelem, hogy mi is barátok voltunk Mózes Attilával.
Azért fogalmazok így, mert jól tudom, félt kimondani, netán elszakíthatatlanná tenni a különféle kötelékeket, legyen szó barátságról, szerelemről, bármilyen más érzelmi nyűgről. Nagyon megláthatta valamikor meztelenül, nagyon elszörnyedhetett az akkori kommunista világban csakis nagybetűs áhítattal emlegetett Embertől. Mindenképpen különös barátság volt a miénk. Ezelőtt majdnem fél évszázada úgy ismertem meg, mint egy szőke fürtű, kisfiúsan gonoszkodó, isteni tehetséggel megáldott Cupidót, és amikor utoljára láttam, egy meggyötört, az égből kizuhant, szárnyatlan angyalroncs volt csupán. Utána muszáj volt végiggondolnom, hogy barátság volt-e ez tényleg, hiszen szinte mindenben ellentétei voltunk egymásnak. Talán egyszer, egyetlenegyszer találkozott úgy az életünk, hogy ugyanazt a szerepet, ugyanazt a célt választottuk mindketten. A Gaál Gábor irodalmi körről van szó, Egyed Péter egyik tanulmányában vettem észre a minap, hogy réges-rég így nyilatkozott erről az együttlétről egy interjúban Mózes Attila: „Markó alatt, erre büszke vagyok – alelnök voltam a Gaál Gábor körön. Akkor nagyon jól éreztem magam.” Késő már, még életében el kellett volna mondanom neki, büszke vagyok én is arra, hogy együtt terveztük, szerveztük a várva várt, és most látom, soha el nem jött jövőt, és hogy egy titkosrendőröktől nyüzsgő világban is jól éreztük magunkat ideig-óráig, mert számíthattunk egymásra.
Visszatekintve úgy tűnik, a kínzóan sötét prózájú Mózes Attilában is volt még akkor remény, de hamar kiveszett, miközben én még naivan megőriztem valamennyit, bár nem túl sokat, ebből a reményből mostanáig. Azt hiszem, sok mindenben nem értettünk egyet, és valószínűleg másképpen láttuk az 1989 utáni esélyeket, ám továbbra is ugyanolyan fontosnak tartottuk mindketten az írói mesterséget, ami mára, sajnos, sokat veszített társadalmi presztízséből.
Most, hogy újra elővettem könyveit, és felidéztem a vissza-visszatérő, nyilván önéletrajzi ihletésű hős, az értelmiségi Góth Gábor szeretetvágyát egy könyörtelen, leginkább William Golding regényére, A legyek urára emlékeztető társadalomban, rá kellett jönnöm, hogy nemcsak jelentős írónk volt Mózes Attila, ezt eddig is tudtam, hanem pótolhatatlan is. Ki fogja megírni, amit már ő sem írt tovább az utóbbi években, A Gonosz újabb meg újabb színeváltozásait? Ki fogja elmondani, amit ő mondott folyamatosan, mert meglátta valamikor: a szépséges testet elcsúfító fekélyeket? Biztos kezű, pontos író volt. És irigylésre méltóan művelt, nagy tudású, megbízható ízlésű irodalomkritkus is. Sokszor elégedetlenkedem, hogy irodalmunk egy idilli Erdély-képből nehezen tud felocsúdni. Pedig itt van előttünk például ez a befejezetlenül is – mert minden életmű befejezetlen – jelentős próza, csak olvasni kellene, még akkor is, ha nem mindig megnyugtató olvasmány.
Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket – írta egyik regénye fölé Mózes Attila. Szeretném hinni, hogy valami hasonló történik a test halálakor az addigi mederből kiáradó lélekkel is, rátalál valahol régi medrére. Arra a derűre és optimizmusra, amelytől sokakat látszólag életük végéig megfosztott egy zsarnoki rendszer, de mindez igazság szerint csak látszat volt, hiszen aki ír, aki valamit hátra akar hagyni, az remél is.


(Elhangzott 2017. február 3-án a marosvásárhelyi református temetőben.)