Csak a múltunkkal vagyunk egész

Aniszi Kálmán: Árral szemben (A felvilágosodás kori erdélyi magyar értelmiség ethosza). Hungarovox Bt., 2020.

„Csak a múltunkkal vagyunk egész” – vallja magáénak Aniszi Kálmán Illyés Gyula egyéni utakat és közösségi létmódot, személyes érzelmeket és tényeket eggyé fonó gondolatait. A tematikailag, műfajilag változatos írásaiban újra és újra visszatér a múlt egy-egy szelete, elévülhetetlen öröksége. Annak idején Színe és visszája (2014) című gyűjteményes kötetéről írta Kónya-Hamar Sándor a Korunkban: „mintha a visszaidézett korban” a maga helyét keresné.

Most megjelent, immár sokadik könyve – 1982-ben Kolozsváron filozófiából készült egyetemi doktori értekezésére alapozva – az erdélyi felvilágosodás korába kalauzol el bennünket. Nem titok, szekérderéknyi írás látott napvilágot itthoni kiadásban is művelődésünknek, irodalmunknak erről a korszakáról. Az összefoglaló munkák közül csak kettőre emlékeztetnék. A több műfajt művelő Salamon Sándor (írói neve: Sombori Sándor) 1947-ben Sepsiszentgyörgyön A világosság százada című kiadványra, amelyben okkal perlekedik azokkal, akik a 18. század íróit egy skatulyába próbálják kényszeríteni. Jancsó Elemér jeles irodalomtörténész, kolozsvári egyetemi tanár tankönyvében (A magyar irodalom a felvilágosodás korában) és sok más kiadványában tárja elénk irodalmunknak, az erdélyi kultúrának is szerteágazó korszakát. Okkal írta róla a budapesti egyetem iskolateremtő professzora, Bíró Ferenc: „Hogy az erdélyi kultúra történetének az általa elsősorban kutatott évszázadnyi területét ma olyan izgalmasnak és értékekben gazdagnak látjuk, az jelentős részben az ő tanulmányainak köszönhető.”

Aniszi Kálmán több mint háromszáz oldalt kitevő kötete inkább eszmetörténeti. Sokévi búvárkodására, egyetemi oktatói, szerkesztői, művelődéstörténeti kutatásaira alapozva jórészt erdélyi kiadványokban, kéziratokban fellelhető forrásokból merítve, filozófiai felfogások tükrében kelti életre a felvilágosodás kori erdélyi magyar értelmiség szerepét, ethoszát. Egyértelművé téve: a polgárosodást szorgalmazó elképzelések – a korabeli európai törekvésekkel kölcsönhatásban – Erdélyben is sajátos történelmi, társadalmi, művelődési közegben más-más módon zajlottak le, váltak a nemzeti művelődés részévé, alakítójává. „Történelmi sorsfordulók alatt, sőt még inkább előtte, ott voltak, ott állnak az újszerűen gondolkozó és érző emberek, akiknek szellemi arculatát a kor alapvető problémái alakították ki és határozták meg” – fejtegette az Utunk hasábjain negyed századdal ezelőtt.

Aniszi tisztában van azzal, hogy az egyes művészeti korszakok, áramlatok nem választhatók el mereven egymástól, közéjük nem húzható éles határvonal. És mert a réginek és az újnak az összefonódása (társadalomtörténeti okok miatt is) fokozottabb mértékben érvényesült Erdélyben, kiemelten foglalkozik a polgárosodás szellemi előzményeivel, lehetőségeivel, a körülményekből fakadó egyedi formáival. A művelődés és a tudomány jelentős (köztük ma már ritkábban emlegetett) személyiségeivel, különböző társadalmi rétegek, a laicizáló papi értelmiség szerepével. Csak méltányolni lehet, hogy az erdélyi felvilágosodás gyökereit keresve – villanásszerűen ugyan – a reneszánszig, a reformációig vezeti vissza a gyökereket, fontosnak tartva nyomatékkal felhívni a figyelmet a felvilágosodás szellemi előkészítőire: Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Apor Péter, Bethlen Miklós, Bod Péter, Mikes Kelemen, Misztótfalusi Kis Miklós, Aranka György, Bethlen Kata, Hermányi Dienes József tudomány- és kultúrateremtő működésére.

Nem kis gondot jelent az is, hogy a szakmabelieket megosztja a felvilágosodás egészének megítélése. Az egymástól különböző megnevezések is árulkodóak lehetnek: „a fény százada”, „racionalizmus”, „az ész mindenhatósága”, „haladásba vetett hit”, „polgári tudat”, „enciklopédista ismeretek”. És vannak olyanok, akik kerülik a fogalmi meghatározást. Nyilván ezek a minősítések leszűkítőek, nem fedik a mozgalom sokféleségét, nemzeti változatait, és nem fejeznek ki valamilyen egységes látásmódot sem. Mint ahogy megjelenési formái, stílusirányzatai is különböznek. Köztudott például, hogy a felvilágosodás eszméinek terjesztésében kivételes szerepet játszó magyar irodalomban egymás mellett él a klasszicizmus, a szentimentalizmus, a rokokó és a népiesség. A sarkos vélekedések Erdélyben is tetten érhetőek: Benkő Samu mondta el évtizedekkel ezelőtt egyik tréfás visszaemlékezésében: ha Jancsó Elemér a vizsgáztatók között volt, feltétlenül méltatta Kazinczy és Aranka György érdemeit, Csehi Gyula homlokredőit főleg Diderot késztette kisimulásra. (Úgy tűnik, a jelképesnek tekinthető végletes magyarázatok ma sem hiányoznak sem az oktatásból, sem a könyvkiadásból.)

Pontos Aniszi Kálmán megfigyelése: „Az azonos vagy hasonló szándékok, célok felé fordulás már önmagában is programszerűvé válik. A felvilágosodás eszméit valóra váltó korabeli erdélyi értelmiségi nemzedékek is egységbe vonták és programba szervezték a különböző irányokból érkező, többnyire egyéni értelmiségi törekvéseket.” Majd ilyenképpen folytatja: az erdélyi felvilágosodás programja „szellemi, kulturális jellegű volt. Rendkívül széles területekre terjedt ki, de az anyanyelv kiművelése, a kultúra, a tudományok, az irodalom előrevitelének óhaja minden mást megelőzött.”

Aniszi Kálmán tényeket és a személyes előadásmódot ötvöző monografikus munkája ilyen értelemben is útjelző lehet szellemi értékeket kereső világunkban. Ismereteinket gazdagító, kultúra és identitás összefonódását erősítő teljesítmény.

‍