Conti-mentális terek a Bánffy-palota pincéjében

Negyedik alkalommal hívtak minket szobára a Mimesis Fesztivál művészei, ezúttal a Bánffy-palota pincéjébe. Az Origo Kulturális Egyesület és a Kincses Kolozsvár Egyesület együttműködésében szervezett egyhetes művészeti fesztivál tavaly még az évek óta elhagyatott Contiban (egykori New York szálló) érhette meg a harmadik kiadását. Ki is nőtte magát a kezdeményezés, a kezdeti ad hoc jellegű szerveződéshez képest, tavaly már egy letisztult koncepcióra válaszoltak a kiállító művészek. A 2013-as első kiadás még inkább baráti kezdeményezésből született, akkor tizenegy művész kapcsolódott be a szinte rekordidő alatt megvalósított projektbe. Azóta folyamatosan vontak be a szervezők új alkotókat, idén mintegy huszonnyolc művész állította ki munkáit. Áttekintve a művészek névsorát, örvendetes, hogy az előző évekhez képest idén újabb román alkotók jelentkeztek a felhívásra.
A Conti kiállításainak sikere részben a használaton kívüli szálloda tereiben rejlett. A tereket szobáról szobára járva, ugyanúgy fedeztük fel, mint a kiállított munkákat. Az újdonság varázsa a Bánffy-palota félhomályos pincelabirintusában is hat, hiszen egy sokáig nem használt térről van szó, amelyet csak néhány hete vontak be a kiállítási forgalomba Antik Sándor Víziók a sötétben című kiállításával. Ilyen értelemben tehát a Bánffy-palota pincéje is nagyon jó választás, hiszen kiváló terepet biztosít a kísérletezéshez. A kiállító tér itt is ugyanolyan fontos, mint a kiállított tárgyak. A Contihoz hasonlóan maga a kiállító tér, a Bánffy-palota pincéje is kiállított tárgyként működik.
A pince adottságai folytán alkalmas arra, hogy némileg elkülönítve, mégis egymással összefüggésben mutassa be az alkotásokat. Tavaly a szervezőkkel sokszor beszéltünk arról, hogy csak a Conti tereiben jöhetett létre a közös kiállítás, hiszen annyira különböző habitusú alkotókról beszélhetünk. Egy szoba, egy tér, egy alkotó – ha nem adott ez a megjelenési mód, a csoportos kiállítás sem jöhetett volna létre. Ezt szerencsére az idei kiállítás megcáfolja, a közös térben való megjelenés ugyanakkor új összefüggésekre is felhívja a figyelmet: éppen az idei témákra, a kultúrák áramlására, a társadalmi változásokra reflektáltak a kiállított munkák. Néhány személyesebb jellegű alkotás mindemellett valóban megköveteli a fokozott intimitást a térben, ezt a pince labirintusának zártabb terei biztosítják. A pince nyirkossága nem kedvez a grafikai alkotások, festmények vagy fényképek kiállításának, kiválóan alkalmas viszont installációk kialakítására. Részben ennek is köszönhető, hogy az alkotók többsége helyspecifikus installációkban gondolkodott, a munkákat kifejezetten erre a kiállításra készítették el.
Valamilyen formában minden évben reagálnak az alkotók a hely korábban betöltött funkciójára. Ugyanakkor persze rengeteg szabadságot ad a kiállító művészeknek, hogy egy ilyen térben állíthatnak ki. Sokat elárul a művész habitusáról az is, hogy ki milyen termet vagy üreget „foglal” a munkájához. A helyfoglalás a kiállítás előkészítésének továbbra is egyik leghangsúlyosabb része marad.
Az alkotók a korábbi évekhez képest átláthatóbb, könnyebben befogadható kiállítást hoztak létre, amihez az egységesebb tér mellett talán a résztvevő művészek számának csökkenése is hozzájárult. Az idén is rövid idő alatt létrehozott pop-up kiállítás improvizatív jellege ellenére (vagy éppen ezért?) élményszerű tárlat jött létre.

Lőrincz Gyula: Játék

Demeter Ferencz: Játszótér. Másként.

Mira Marincaș: Megváltozott emlékek

Ferenczy Botond: 1025336

Szentes Zágon: Életterek III.

Márkos Tünde: Vagyok, aki vagyok (Mózes kód)

Peter Felix: Les Talionis