Ciklusok

A spirál mint természeti alakzat egyszerre hordozza magában az ismétlődést és a változatosságot: a csigaalakban tekeredő forma egyívású mintázatot ad, mégis mindig nagyobb szeletet hasít ki környezetéből. Gondoljunk csak az örvényre, ahogyan tölcsért formál a vízben és erejével lehúzza az élőlényeket. Az eddigi rövidfilmes életművében is markáns víziókkal operáló Felméri Cecília első nagyjátékfilmjére e hasonlat még inkább érvényes, hiszen olyan tónál játszódik, amelyben elpusztulnak a halak, eltűnnek az emberek. Mégis, a gyilkos örvény a lelkekben van. Bence (Bogdan Dumitrache), aki párjával, Jankával (Kiss Diána Magdolna) „menekült” ide a világ zajától, családi örökségként üzemelteti a szebb napokat látott horgászhelyét. A nyitókép kifordított víztükörvilága is azt jelzi, hogy ebben a miliőben az ellentétes pólusok bizony összefüggnek és elég csak az ismétlődésekre figyelnünk. A Spirál ugyanis arra a ciklikusságra helyezi a dramaturgia hangsúlyát, amely a természet nagy körforgását foglalná keretbe, amelybe az emberek csak úgy belecsöppentek. Ám, ha csak ennyi lenne a film, akkor csupán egy roppant nagy közhelyet csomagolt volna újra Felméri egy szimbólumburjánzó lélektani drámába. Szerencsére ennél sokkal több lett.
A tóparton éldegélő magányos pár és a természet (különösen az évszakok) ciklikusságának kettőssége ideális téma. Az ember belső magánya és a külső természet kegyetlen rendje rímel is egymásra, és ezeket a rímeket fedezi fel a film. Az egymásból táplálkozó enigmák adják a történet ívét. Emiatt nem könnyű mozi a Spirál, bár egyenletes dramaturgiája az ismétlődések szerepét remekül használja, mégis a felületes szemnek akár súlytalannak is tetszhet ez a mozi. Bence és Janka elzártan élnek, bármennyire is szép megbúvó erdei tavuk, sorsuk szűk terű drámaként interpretálódik. Tágas zártság, társas magány ez: csupa-csupa ellentmondás. A természeti jelekre rá vannak utalva, még ha nem is veszik észre ezeket. A néző viszont láthatja: lábgörcs miatt hiúsul meg a felütés reggeli szeretkezése, majd egy törött lábú kacsát láthatunk a következő jelenetekben. Janka lelki sebzettsége ez, aki annak ellenére, hogy Bencével elmenekült a városból, élhetetlennek, bénának érzi ezt a térerő nélküli vizes univerzumot. Nem is értik, hogy miért pusztulnak a tó élőlényei. Jankát az is zavarba hozza, hogy Bence pont „menekülése” idején kéri meg a kezét, ami csak még jobban a helyhez láncolná. A film ezt a bilincset egy madárgyűrű/jegygyűrű áthallásba csomagolja. Bence viszont valamiért vonzódik a tóhoz, meg akarja fejteni a titkait. „Mintha mindig is itt éltem volna”, mondja, de valójában képtelen kilépni megszokott köreiből.
Felméri hol kíváncsiságot, hol a családi örökség motívumát hangsúlyozza, de a közös szál a férfi önemésztése; Bencét édesanyja elhagyta, apja pedig szintén a tóparti házba költözött ki, majd tűnt el nyomtalanul. Erről az őt felnevelő nagynénjével évente egy koszorú elhelyezésével és egy Dsida Jenő-verssel emlékeznek meg. Az „innen nem lehet elmenni…” és az „Ez a tó mindent elnyel…” típusú mondatok azt sejtetik, hogy valami titok lappang a thrilleres feszültség mögött. Az állománypusztulás, a horgászok elmaradása után agresszív harcsákat telepít Bence, amivel (és egy kecsegtető új pályázattal) új életet lehelne a tóba. A Jankával való, védekezés nélküli (újabb) szex ugyanezt a motívumot hangsúlyozza. Ám Bence egyelőre csak táplálja a meddőnek tűnő burkot, és nem látja át a folyamatokat. Képtelen változtatni.
A film felénél bekövetkező fordulat valójában alámerülés a tükörvilág egyik feléből a másikba. Megsokszorozódnak az álomjelenetek, markáns motívummá válik a kukacok sercegése, a rágás hangja és az ismétlődések variációja. Új szereplő, Nóra (Borbély Alexandra) hoz minőségi fordulatot, de a szerepek és a keretek maradnak. Olyan, mintha átlépnénk a mítosz világába, de Felméri valójában nem teszi meg ezt a lépést, csak kecsegtet vele. Mozija nem műfaji film, nem fog megnyugtató válaszokat adni, sőt inkább azzal ködösít, hogy hatásmechanizmusa kedvéért olykor pillanatok alatt tüntet el filmjéből főszereplőket. Akit zavar e konkretizálás hiánya, annak nem fog tetszeni ez a mozi; de talán pont ezért mondható bátornak is. Kár, hogy a mese-mitológia irányába nem mozdult tovább az alkotó.
Ugyanis az ismétlődések meselogikát feltételeznek, bár Felméri a pszichologizálás pártján áll, a hal-férfi-nő hármas archaikus egysége az európai történetek nagy „táplálkozási” mítosza. Az evés Felmérinél is fontos motívum: az ízek jellemzése, az égetés, a rovarok és férgek megjelenése egyaránt egy felfalásmotívum variánsai. Elég csak Günter Grass Hal című széttartó regényféleségére gondolnunk, amelyben szintén az itt jellemzett logikának van szerepe. Az elbeszélői ismétlődés eleme ugyanazt jelzi, de mindig másképpen. E ciklikusság célja a múlt és jelen közötti szakadékok áthidalása. Az igazság kettős ábrázolása ez, amelyet Felméri is kitűnően használ filmjében. Zárt világot mutat be, amelyből látszólag még egy tragikus év után sem tud kilépni szereplője. A nőalak Grassnál is a vágyálom, az életadó, a mítoszok főszereplője, a nagyravágyás alakja. Felmérinél ennek csak a nyomát látjuk, de a klasszikus archetípus nála is megjelenik, és frappáns választ ad a befejezéshez közeledve. A hal (harcsa) mint táplálék és az időn átívelő természet letéteményese, a csábítás szimbóluma itt is megjelenik az evésjelenetek közben, de jelentése látszólag csonka marad. A természet spirálja az idő, az emberé a sors: akár ezek is lehetnének e tükörvilág összetartó erői, ciklusai.
Felméri Cecília forgatókönyve jó dramaturgiai érzékkel készült, nagy kihívás az ismétlődésekről úgy filmezni, hogy az sem didaktikus, sem pedig unalmas ne legyen. Bár nem könnyedén vette az akadályokat az alkotó, e kihívás teljesítése teszi figyelemreméltó elsőfilmessé. Míg a mű első felében sokkal érzékletesebben jelennek meg a természeti motívumok, mint a lelki ábrázolások, a második, „alámerült” világban zajló álomjeleneteket már sokkal jobban a néző orra elé tolja. A visszafogottság a színészek arcán is megjelenik, sőt már-már elfojtás és megfejthetetlenség jellemzi játékukat. Bogdan Dumitrache, Kiss Diána Magdolna és Borbély Alexandra karakteres vonásaikkal, jelenlétükkel helyezkednek el a tükörvilágban. Réder György kamerája pedig úgy tudja szintén ezt a kettősséget megjeleníteni, hogy a tágnak tetsző természeti világot szinte kamaraszerűen ábrázolja: minden zárt, dús, rejtett, ködös. Ahogy a film végén közeledünk az évszakok változásának ciklusához, úgy őrlődik Bence saját magába zárva.
A Spirál biztos kézzel készült atmoszférafilm: lassú, többlettartalmú, szimbolikus, nem vergődik, de egy kissé fáraszt. Több irányba is elindul, de végül csak egy markáns keretátlépést tesz az utolsó jelenetben. Látva ezt a debütöt és Felméri korábbi rövidjeinek unikális vízióit, egy újabb, letisztultabb kézjegyezekkel rendelkező szerzőt köszönthetünk a magyar filmkultúra történetében.

Spirál, színes magyar–román film, 100 perc, 2020. Rendező és forgatókönyvíró: Felméri Cecília. Operatőr: Réder György. Vágó: Politzer Péter. Zene: Balázs Ádám. Főbb szereplők: Bogdan Dumitrache, Kiss Diána Magdolna, Borbély Alexandra.