Cigányprímások

Többnyire a Kolozsvári Állami Magyar Opera alkalmazottai voltak, meghívott művészként jöttek muzsikálni a Magyar Színház zenés előadásaiban... Népszínművekben, szilveszteri vidám műsorokban, énekkel-zenével „megsegített” színművek színre vitelében meghatározó, közönségvonzó szerepet játszottak. Jellegzetes, sajnos már nem létező színfoltjai voltak ama régi színházi világnak, gondolok itt az 1950–60–70–80-as évekre, amikor a Kolozsvári Magyar Színház még játszott népszínműveket, zenés szilveszteri műsorokat, „sírva vigadó“ betétekkel megtűzdelt magyar színműveket, ahol kötelező szereplő volt a mulató magyar úr mellett a neki muzsikáló cigány. És persze a bandája.

Ezekkel a zenés darabokkal, népszínművekkel sokat jártuk a vidéket – mondanom sem kell, nagyon nagy közönségsikerrel játszottunk. Egy ilyen tájolás általában három hétig tartott, rendszerint tavasszal, Székelyföldön léptünk fel, Sepsiszentgyörgyön laktunk, szállodában, úri dolgunk volt, onnan utazgattunk a környék kisebb-nagyobb helységeibe. A közös munka során nem csupán megismertük, de meg is szerettük a mi „cigánymuzsikusainkat“.

Vidám, bohém művészek voltak: Porzsolt Viktor, Dani Árpád, ezúttal csak őket említem, megannyi kedves kolléga és kitűnő szakember.

Porzsolt Viktor – becenevén Csuri – volt a színházi kis zenekarnak a prímása. Bosszantottuk is Dani Árpit, a másik muzsikust, hogy hát ő „csak” másodhegedűs, nem szégyenli magát? Dani ilyenkor, eleinte fölényesen mosolygott, de aztán felmérgelődött: na, ide hallgassatok, én nem vagyok prímás? Csak másodhegedűs? Én nem tudok muzsikálni? És előkapta a mindig hóna alatt szorongatott hegedűt és játszani kezdett. Mi pedig, színháziak, élvezettel hallgattuk a gyönyörű zenét. Árpi pedig talán soha nem jött rá, hogy csak azért vonjuk kétségbe évtizedek alatt kihegedült muzsikusi státusát, hogy játsszon nekünk. Az is lehet, tudta ő nagyon jól, mire megy ki a heccelődés, és belement az ugratásba, hadd örüljünk mi, prózások a sikeres provokációnak, neki pedig alkalma legyen jó hangulatú társaságnak muzsikálni egy szépet, saját kedvtelésből saját örömére is.

Sokat vendégszerepeltünk falvakon – nem egyszer napi két előadást játszottunk, olyan nagy volt az érdeklődés a zenés előadások iránt. Emlékszem, a Falu rossza című népszínművet is általában kétszer adtuk elő egy nap, vidéken, kisebb váro­sokban... A zenekarvezető mindig Csuri volt.

Kolozsvárról is tájoltunk, rendszeresen fel-felléptünk a közeli magyar falvakban. Egyik ilyen „faluzásunk” előtt támadt egy kis nehézség. Ugyanis az eredeti zenekar – mind a három vagy négy zenészünk – lebetegedett. Hirtelenjében kellett összeverbuválni olyan muzsikusokat, akik 1. vállalják a fellépést, 2. ismerik és játszani tudják a színműben előforduló dalokat, 3. nem csak megígérik, de el is tudnak jönni az előadásra. Szegény Csuri nagy gondban volt, keresett, keresett muzsikustársakat, de nem kapott, az idő rövidsége miatt sem. Vagy foglaltak voltak a zenészek, vagy egyszerűen nem jöttek, hiszen egy esküvőn sokszorosát keresték annak, mint amit a színház fizetni tudott. És akkor eszébe jutott – végső megoldásként – Taxi.

Taxi nem bérautó volt, félreértés ne essék, Taxi egy cigánymuzsikus volt valamikor józan és ifjú korában, de aztán mindkettő elmúlt, a józanság is, a fiatalság is, minek következtében a muzsikálás minőségén is csorba esett. Valahogy már nem úgy szólt az a hegedű, mint régen. Taxi lerobbant vendéglők örök törzsvendége, amolyan törzspotyázója lett. Ugyan mindig magánál hordotta a hegedűjét (kísértett a művészi múlt), de ennek ellenére ritkán vették igénybe zenei felkészültségét a lokálok vendégei, e helyett inkább maguk mellé ültették fölényesen (végre valaki, aki még lecsúszottabb volt a társadalom értékrendjében, mint ők) és töltöttek neki is italt. És hálából Taxi mesélt nekik, bohóckodott, igyekezett megszolgálni a pálinkát. Az ivócimborák pedig elfogadták az alacsony, majd 9 dioptriás szemüveget viselő vaksi cigánymuzsikust, hagyták, hadd beszéljen, hiszen ezt tették ők is, egymásra már rég nem figyelve, mondták a kocsma sűrű dohányfüstjébe életük eseménytelen eseményeit, örökké ismétlődő monológkeserveket, az amúgy dögunalmas élettörténeteket.

Hogy Taxit miért nevezték Taxinak (ki tudta már akkor valódi nevét?), ma már nem emlékszem, kinyomozni sem tudtam a még élő közös ismerősöktől, pedig de sokszor elmesélte hosszasan és zavarosan keresztelésének igaz történetét.

Visszatérve a két előadásos kiszállásunkra, Csuri végső kétségbeesésében – muszáj volt a zenekarban legalább egy másodhegedűsnek lennie – valahonnan előkereste és felkérte Taxit, elvállalna-e két előadást falun. Taxi igent mondott, a nótákat ismerte, valamikor játszotta is.

Meglett tehát a „zenekar”, elindultunk ki falura, két előadással. Csuri szemmel tartotta az autóbuszban Taxit, nehogy titokban igyon. Nem is fogyasztott semmit szegény Taxi, komoran szorongatta ölében hegedűjét. Megérkeztünk előadásunk helyszínére, a műszak lepakolt, bedíszletezett, kezdődhetett az előadás.

Felment a függöny, a színészek játszottak, következett a zenei betét, zenekar helyett a színpad mélyéből megszólal egy szál hegedű és egy halk, éppen csak a színpadra alig-alig beszűrődő férfias horkolás. Porzsolt Viktor, alias Csuri húzta dühös kétségbeeséssel a hegedűvonót, miközben Taxi kollégája békésen aludt egy széken, mellette ugyancsak békésen pihent hegedűje.

Az történt ugyanis, hogy Taxi, úriember lévén, nem utasította vissza a falu vendéglátóit, akik szilvapálinkával kínálták a művészeket. Nem ivott sokat szegény feje, de szervezete már úgy tele lehetett szesszel, hogy elég volt neki az a kicsi is, amit sietve és titokban összekortyolgatott.

Mit szépítsem az előadások történetét? Lementek egy darab hegedűkíséret és Taxi fel-felhorkanásától kísérve. Mondanom kell, a nézők csak Csuri hegedűjét hallották – a szinkronhorkolást csupán a színpadon játszó színészek élvezhették. A színészek énekeltek, a közönség jól szórakozott. Szegény Csuri nagyon mérges volt (bosszantottuk mi is, csak nem hagyunk ki ilyen lehetőséget?), de hát nem volt kire haragudnia... sejthette, hogy Taxi úr mit fog produkálni, igazán nem is volt nagyon meglepve, sőt, utólag persze, mosolygott is keservesen, amikor több ízben is gratuláltunk a felfedezettjéhez.

Másnap délelőtt felvirradt a gázsiosztás napja, ugyanis akkor kapta a „zenekar“ a pénzt a színháztól előző napi munkájáért. Taxi már hajnali 10 körül ott ténfergett az aligazgatói iroda előtt zöldellő fövényen, várta a fizetséget művészi munkája után (arra már egyáltalán nem emlékezett, hogy végigaludta a két előadást).

Mi, színészek próbára mentünk – láttuk a türelmesen várakozó, aránylag józan Taxit.

Megálltam a közelében, és felsóhajtottam.

– Gyerekek, ez azért sok volt. Tegnap is lehúztunk hat előadást.

Taxi figyelni kezdett.

Beszélgetőpartnerem „vette a lapot“.

– Bizony, az a hat előadás – jól megnyomta a hat szót –, még egyszer nem csinálnám végig.

Taxi felkapta fejét, élénken megkérdezte:

– Tik milyen hat előadásról beszéltek?

– Hát a tegnapiról. De le a kalappal, te remekül muzsikáltál...

– Tényleg? – kérdezte bizonytalanul Taxi.

– Bizony. Éppen mondtam is a Csurinak, hogy veled megfogta az Isten lábát. Biztos jössz máskor is, nem?

– De. – válaszolt óvatosan Taxi.

– Csak vigyázni kell – így én –, a színház fösvény. Nehogy átverjenek! Hat előadást meg kell tisztességesen fizetni.

– Ugye? – élénkült fel Taxi.

– Persze. Ne hagyd magad becsapni. Biztos alkudni fog a direktor. Na, megyünk próbára, szervusz.

– Szervusztok. – pislogott utánunk gondterhelten Taxi.

Mint utóbb megtudtuk, legnagyobb örömünkre Taxi hat előadás után követelte a fizetséget a színház aligazgatójától. Aki kijelentette, hogy nem ad semmit, mert úgy értesült Porzsolt Viktortól, hogy Taxi végigaludta a két előadást, nem csinált semmit, tehát nem is kap semmit.

Taxi kikelt magából, ránk, színészekre hivatkozott, hogy ő milyen szépen zenélt mind a hat előadáson.

– Miféle hat előadáson? – döbbent meg a direktor.

– Hát a tegnapi hat előadáson, azt mondták a színész kollégák, hatszor ment le függöny, az hat előadás, engem nem lehet becsapni.

– Szóval a színészek mondták, hogy hat előadás volt tegnap? – gondolkodott el az igazgató.

– Ők hát. Ők csak tudják, há ők voltak ott... – érvelt Taxi.

Persze, hogy nem kapott egy lejt sem szegény Taxi, délben ott búslakodott Vilmánál, hogy hát becsapták őt, hiába dolgozott le hat nehéz előadást.

De jó ember volt Taxi, hamar békülő férfiú, miután meghívtuk egy pohár italra, és elmondtuk neki, hogy ugratás volt a hat előadás, megbocsátott nekünk. Csak az aligazgatóra haragudott sokáig, mert elvégre valamit mégis fizethetett volna szegény muzsikusnak.

Másnap találkoztunk az aligazgatónkkal... ránk nézett, majd elmosolyodott. Mi is mosolyogtunk – egy kis színházi ugratást minek szóvá tenni?

Csuri soha nem hívta többet vendégszerepelni Taxit, pedig mi biztattuk, ne adja fel, mert ugyan hol kap még olyan zenészt, aki hat előadást szünet nélkül lemuzsikál?

Ráadásul ingyen?

Egy időben elterjedt a kocsmai körökben, hogy Taxi újabban azt terjeszti magáról, hogy ő professzor. Ez a tény nem lepett meg minket, hiszen végül is minden elképzelhető volt Taxiról, és azokról az emberekről, akik rendszeres látogatói voltak azoknak a bizonyos régi ócska lebujoknak, ahol, sokak között (és ez a kocsmatörténet ugyan nem létező, de mégis hiteles jelenléti nyilvántartása is igazolhatja), igazi, diplomás egyetemi tanár is nap mint nap gyilkolta magát pálinkával.

Taxi professzorsága sem volt tehát túl meglepő. Mégis, egy alkalommal rákérdeztünk:

– Te, Taxi, hallom te professzor vagy. Azt terjeszted magadról.

– Az hát – mondta határozottan. – Én már el is felejtettem, de előkerült a dokumentum professzorságomról.

– Nézd – így én –, mondani lehet mindent. De miféle dokumentumod van tanári múltadról?

Taxit elöntötte az indulat.

– Nem tanári, professzori... Bebizonyítom most né – mondta, és előhalászta a bukszáját, majd reszkető kézzel keresgélni kezdett benne.

– Itt van – vett elő egy zsíros fedelű koszos könyvecskét –, itt írja, hogy professzor vagyok. Itt van a Carnetul profesorului. És a fényképem. Né. Nemrég került elő a fiókomból.

– Te, Taxi, az nem a Carnetul profe­sorului (a professzor könyvecskéje), hanem a Carnetul posesorului (a birtokos könyve), vagyis a te könyvecskéd. És különben is: ez halászengedély, a keltezés pedig... harminc évvel ezelőtti.

– Tényleg? – csodálkozott Taxi. Majd hosszan elgondolkodva hallgatott. Fér­fi­asan viselte a váratlan lefokozást, fájdalmat nem mutatva szembesült a kegyetlen élet-, illetve múltigazsággal. Bölcsen, szerényen és könnyedén vált meg sosem volt pedagógiai státusától.

Mint ahogy később feltűnést sem keltve maradt ki Kolozsvár éjszakai életéből, az egykori, italtól, olcsó cigarettától és tömény vizeletillattól bűzlő kocsmavilág törzsvendéggárdájából.

***

A „mi” muzsikusaink. Akkor is hozzánk, a színházhoz tartoztak, amikor hosszabb ideig nem játszottunk zenés darabot, így nem volt alkalom a rendszeres találkozásra. Emlékszem egyik színésztemetésre a sok közül. A színház előcsarnokából indult a halottas menet. Majd a temetőben egyházi szertartás, búcsúbeszédek. Göröngyök kopogás-döngése a koporsón. És akkor abban a nagy-nagy csendben, amit csak a temető és az elmúlás tud produkálni, halkan megszólalt egy zenekar. Hátul, a fák közt meghúzódva, szinte egymáshoz tapadva muzsikáltak a zenészeink: a vonók veszettül és szívhez szólóan, lélekbe markolóan táncoltak a hegedűkön.

A temetésnek is vége lett, indultunk vissza a napi gondokba. De a zenészek, Isten tudja, miért, még maradtak.

A Házsongárdból némán távozókat még sokáig kísérte az egyre halkuló halottbúcsúztató muzsikaszó.