.svg)
Átfogó stúdióéletrajzok alig jelennek meg a magyar filmtörténetírás palettáján. Bántóan hiányoznak a stúdiók nemcsak esztétikai, de vállalattörténeti áttekintései is, holott ezek dokumentumai (nem ritkán összefoglaló formában) elérhetők. A kánon megelégszik a műelemzésekkel. Varga Zoltán munkája a kecskeméti animációs filmstúdióról – amely előbb a Pannónia Filmstúdió részlegeként, majd a rendszerváltással önálló animációs műhelyként működött – részben megtöri ezt a vonalat. Ugyan e könyvet is jobbára a filmanalízisek teszik ki, mégsem hiányzik belőle az intézménytörténet.
Varga monográfiája három nem egyenlő részből áll: a vázlatos stúdiótörténet (19–59.) után az animációs Sorozatokat (62–209.) foglalja össze letisztult időrendi formában a szerző, majd pedig az Egyedi filmek (211–345.) repertoárjára kerül sor, meglehetősen sűrű, tematikus elemzésekben. Maga a kötet módszertana az enciklopédikus áttekintés, modora a világos közelítés. Nem ritka, hogy pár perces animációkról oldalakon keresztül tud Varga értekezni. A filmelméleti szövegektől eltérően mellőzve a ködösítéseket, stílusa nem nyomja el témáját. Az pedig külön olvasmányélmény-beli kuriózum, hogy tudományos komolysággal haladunk végig gyermekkorunk kedvenc mozgóképes meséin.
A szerző eddigi munkái, de főleg animációtörténeti kötete (A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések, Apertúra könyvek, 2016) szavatolja tudományos felkészültségét. Vargának mindig is tehetsége és rálátása volt arra, hogy „felosztásokkal”, „tematikákkal” letisztult vázlatokat tudjon adni témáinak, s legújabb munkája is ebben a legjobb. Ez nem meglepő, hiszen a szerző „alma mater”-ja az ELTE filmszakja, annak vezetője pedig Kovács András Bálint, aki a konstruktivista filmelemzés jeles képviselője. Mellesleg nem elhanyagolható Király Jenő hatása sem, főleg a Magyar népmeséket elemző szemiotikai, folklorisztikus élű fejezeteken érezhető ez. Varga elsődleges otthona inkább Kecskemét, hiszen érezhető: egykoron a stúdió kurzusain kezdte tanulmányait.
Varga olyan mértékű anyagot olvasztott bele majd’ 400 oldalas kötetébe, hogy az kézikönyvként funkcionál. A főszöveget Szoboszlay Péter szuperlatívuszokban bővelkedő előszava nyitja, ami sajnos rögtön le is lövi a könyv „poénját”, amikor a stúdió ornamentikás praxisáról ír (13.). A Bevezető után a stúdió említett története olvasható, amelyet a rendszerváltás vág ketté. Ezen rész megelőlegezi az egész mű jellegét. Egyrészt a történeti fejezetet nagy részben interjúk és anekdoták alapján építi fel Varga. Ez ugyan nem baj – s jól illik a következő filmelemzésekhez –, mégis érdemes lett volna rátekinteni a Pannóniától való elválás irataira (Magyar Nemzeti Levélár XXIX–I– 52, Pannónia filmstúdió iratai 118. doboz). Másrészt az ítészt mintha egy kissé gúzsba kötné, hogy meg akar felelni a filmstúdió művészeinek, feltételezem, barátainak és tanárainak. Közülük a stúdióvezető Mikulás Ferenc valódi orákulumként szerepel (a történeti részben is sokszor az ő szava a forrás), aki nemcsak kitűnő szervezőként sejlik fel, de majd’ minden filmelemzés azzal indul, hogy vagy ő találta ki az alkotás alapötletét, vagy ő felügyelte. Emellett az első 50 oldalból kitűnik, hogy a stúdió karakteranimációkban a legjobb, s nem véletlenül kaptak felkérést Michaël Dudok de Wittől, hogy a Vörös teknősön (2016) dolgozzanak.
Némi hiányérzete lehet az olvasónak arra nézve, vajon hol helyezkedik el a magyar animációtörténetben a Kecskemétfilm. Ugyan a szerző sokszor megemlíti, hogy korábban ezt önálló kötetében összefoglalta (17.), mégis egy ilyen, nem csak a szakmának készült kötetben elfért volna egy átfogó vázlat a magyar animációról. Egyrészt azért, mert az említett szövegét nem is olyan könnyű elérni a közkönyvtárakban, másrészt pedig mert Varga folyton visszautal a „nagy elődökre”.
A Sorozatok fejezet valódi örömutazás. Varga a Vizipók-Csodapók, a Magyar népmesék, a Mesék Mátyás királyról, a Mondák a magyar történelemből (utóbbi hármat összefűzi a néphagyomány-tematika), a Leo és Fred és a Tintikalandjai című sorozatokat analizálja remekbe szabva és részletesen. Az olvasó nemcsak a rajzfilmek elemzését kapja, hanem bevezetőt is a társművészetek világába: a szemantika és ornamentika a Magyar népmeséknél, a burleszk a Leo és Frednél. Dicsérendő, hogy egyes animációs stílusok vagy történettípusok közül nemcsak a magyar, de a nemzetközi kapcsolódási pontokra is figyelt a szerző. Erre példa a rovaranimáció (64–65.) történetének kis vázlata a Vizipók… előtt. Varga elemzései e kitekintéssel és keletkezéstörténettel együtt mindig a karakterek–képi világ–zenehasználat–utóélet (díjak) koordinátáján mozognak. Sikerül is megtalálnia a rajzfilmek lelkét is, például a barátság (fonalmotívum) fontosságát a Vizipók…-ban, vagy az egyenrangú szereplők kapcsolatát az aha-élményekben gazdag Leo és Fredben. Ez utóbbi – a Tóth Pál által jegyzett keserédes szerzői sorozat első évadjáról készült elemzés – Varga könyvének egyik legjobb része, főleg a Koncert című évadzáró analízise (165-166.). Kár, hogy míg a Vizipók… és a MesékMátyás királyról moziverziója külön helyet kap a lapokon, addig pont a Leo és Fredé marad ki. Több félbe maradt sorozatot is górcső alá vesz a kötet, de sajnos Varga elemzése itt inkább már sűrített publicisztika ízűvé válik (198–209.), érződik, hogy csak a teljesség kedvéért szerepel e pár oldal.
Sebaj, mert az utolsó harmadban, az Egyedi filmeknél újra erőre kap az író tolla, s másfél száz oldalon keresztül tucatnyi szerző „életműszeletébe” kaphatunk bepillantást. Varga igyekezett megtartani az arányosságot, amelyet egy-két kivételtől eltekintve (Tóth-Pócs Judit és Roland Búgócsigája nem biztos, hogy megért 4 oldalt) sikerült betartani. Varga elegánsan keretezi e fejezetét; a képzőművészeti és groteszk tematikájú filmek rámájába helyezi Horváth Mária, Szoboszlay Péter, Szilágyi Varga Zoltán portrétöredékeit. S hogy a paletta teljes legyen, még egy tízoldalas elemző felsorolást is kapnak az e körből kiszorult alkotások.
Varga munkája tehát túlmutat saját témáján, sőt stílusán is, s valójában olyan könyvet ad az olvasó kezébe, amellyel érthető és gyakorlati módon prezentálja nemcsak az animációs film, de a (film)esztétika, a szemiotika, a folklorisztika és az irodalomelmélet világát is. Ilyen módon példátlan „didaktikai anyag” is ez a kötet. Varga nem is árulhat zsákbamacskát, ugyanis elemzett filmjeinek nagy része a videómegosztókon (Nava, Youtube) elérhető, s mivel pár perces művekről van szó, ezért olvasás közben is könnyedén megtekinthetőek. Ezzel a szerző elemzési meglátásai nyilvánvalóvá válnak. A kötet célját eléri: képes egy egész stúdió praxisát megmutatni. A Kecskemétfilm sűrű ablakokkal tarkított, színes épületében folyó munkának máig legfőbb prioritása a magyar folklór, történelem, irodalom szövetén keresztül a nemzeti kultúra ápolása, amely révén méltán emlegethetjük az alföldi város cifra filmpalotájaként.
Varga Zoltán: A kecskeméti animációs film. MMA Kiadó, Budapest, 2019.
