.svg)
Kinyitom a 2-es stúdió ajtaját és megcsap a hideg. A teremben három ember van, közülük ketten melegítenek. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy lehet, mára el kéne engedni a táncot, de aztán mégsem engedem a pillanatnak, hogy megtörjön. Besétálok. Letérdelek. Becsukom a szemem és várok. Próbálok ráérezni arra, hogy mi esne most jól a testnek.
Elindul a mozgás, már-már erőltetetten, hiszen minden vágyam kitáncolni magamból az aznapi félelmeket. Nem, még nem állok fel, és még nem nyitom ki a szemem. Még inkább lelassulok, és befele figyelek. Jól esik most a csend, amit csak néha tör meg a körülöttem levő testek mozgása. Jól hallani, hogy már többen vannak a táncszőnyegen. Hrss, hrss – csend. Kinyitom a szemem. A padlón a kezem lassan találkozik a vörös démonéval, akinek a hosszú haja és a feje lassan az én fejem fölé kerül. Kontakt. Impró. Jam.
Kezdetét veszi az érzékenység tánca.
Egymásra finoman figyelve elkezdünk mozogni a térben, figyelve az irányra, az érintkezési pontokra, a mozgás apró történeteire. Aztán ott terem egy láb és egy fej. Most már négy pont kerül kontaktba, és négy szálon fut tovább valami történet. Egyik-másik újabb test spontánul belép, de olyan is van, aki elszakad. Én maradok, egyik kapcsolódási pont követi a másikat, folyamatosan valami újat adva, valamitől belül meg elszakadva. Nincs már kívül a figyelmem, csak a bent van, a test az egyre növekvő csoportban, a kontaktban, az impróban, a mostban. Így telik el körülbelül két és fél óra. Aztán a történetek elhalkulnak, a testek elfáradnak és lassan üresen marad a szőnyeg. Még egy pillanatig nézzük a hátrahagyott teret, amelyben már senki nem mozog, mégsem tűnik üresnek. Mindeközben senki nem beszél, hisz erről szólt ez az esti csendes jam. A stúdiót elhagyva átöleljük egymást és eltesszük magunkat holnapra. Csendes csoda. Már ezért az estéért is érdemes volt utazni, a tábor részének lenni. És tudom, hogy ez csak egyike a szép emlékeknek, amikkel találkozom még ebben a táborban.
Ez volt az ötödik ilyen Butoh táborom, ahol elszakadok, lázadok, mindent kitáncolok, lefogyok, kacagok, kiakadok, elhúzok, megszépülök, lazítok, alkotok.
Augusztus végén került sor a nemzetközi BIG Butoh találkozóra a németországi Bröllin kastélyban, Vorpommern régióban, körülbelül 30 km-re a lengyel határtól. Összesen 88 táncos és 8 koreográfus vett részt rajta.
Mi az a Butoh?
A Butoh egy japán avantgárd táncforma, ami az ötvenes évek végén alakult ki. Ez a táncforma Japán történelmének egy viharos időszakában született, éppen a nyugati és keleti világlátás ütközéspontjánál fogant meg. Ma már számos formája létezik, a minimalista kifejezéstől a groteszkig. A butoh nem annyira formai technika, mint tudatállapot, a jelenlét művészete.
Számomra a Butoh egyfajta magamba menekülés. A Butoh a legintimebb kapcsolat a testemmel, egy teljesen más tudatállapot, amit körülírni is nehéz. Ráérezni egy öröktől bennünk lévő titokra.
Butoh is about killing your ego – cseng vissza az egyik oktató, Kudo-san mondata.
Egy abszurd beszélgetésnek lett ez a vége. Amióta elkezdtem a Butohval foglalkozni feltett szándékom volt, hogy a testen keresztül próbálom megérteni ezt a formanyelvet, mégis megütött ez a mondat, ami aztán megváltoztatta a tábor második felére a keresgélés mikéntjét bennem.
Adott egy gyakorlat. Úgy mozogni a térben, mint a füstölő – ami az elején lassan kering és gyengéden, majd erőteljesebben, elkezdi betölteni a teret. A mozgást a képzelet és a megadott téma irányítja. Megszólal a cselló, lassan – a zenész követi a térben kibontakozó történeteket. A kép átalakul, egy újabb instrukciót követve. A füstölő füstje most cigarettafüst, ami bekerül a testbe. Milyen ez a füst és hogyan mozgat? Megadom az idejét. Elképzelem a test belsejét, ahogy lassan a füst eljut a tüdőig, a gyomorig, beissza magát az erekbe. Egyre beljebb és beljebb viszi a figyelmet, oda, ahová a képzelet ritkán jár. Ezt a ,,táncot” követem, de belülről. Elhalkul a világ, a zene, a többiek jelenléte. Engedem, hogy mélyebbre csorogjon a figyelem, egészen a véremig. A vér egy öröklött, soha meg nem szűnő kapcsolatban áll azokkal, akiket már elvesztettem, azokkal, akikre nem is emlékszem. Mintha valami energia mozgatná tovább a testet, nincs már a megszokott tudatosság, nincs külső figyelem, egyszerre vagyok a térben és máshol – mindenhol. Csak az van, ami mozgat. Lebomlik és szétesik a figyelmem, mégis jelen vagyok. Pontosan hallani, ahogy elhalkul a zene, beszűkül a tér, és a koreográfus megköszöni a munkát.
Tizenöt nap Bröllin után tele vagyok ilyen történetekkel. Eljött a pihenés ideje – jelzi a testem, kerülget a láz és én mégis belülről mástól égek. Már várom a vonatot, és ahelyett, hogy az időre vagy a többiekre figyeljek, tanulmányozom a vasúti kijelző táblát, ami a vonatok menetrendjét mutatja, és az jut eszembe, hogy ezt szeretném táncba foglalni. Valami, ami a való világban fizikailag soha nem tudnál lenni, mint például egy vasúti menetrendtábla. Nagyon butoh.
