Büszkeség

Lőrincz Gyula: A lárvák szabad akarata

(részlet)
Az ezredes már messze járt, vállán a kivérzett, mázsás ordassal. Ismerte a testét, tudta, meddig fogja haldokló izmait megcsalni az adrenalin, s amint érezte, a vegykoktél hatása múlóban, befordult az egyik tömbház lépcsőházába. Bár tudta, ezekben a betonketrecekben már nem él ember, hisz aki nem menekült ki belőlük idejében, martalócok, az éhínség vagy a fagyhalál áldozatává vált, az óvatosságot nem hagyta. Megkereste azt a lakást, hol ablaktalan volt a fürdő, a falak épek voltak, de a vezetékek kürtőjén lyuk volt. Kis tüzet rakott a kádban, s meggyőződött róla, hogy a füst a falakba távozik, s nem szivárog ki a külvilágba. A sötéthez szokott szemének ez a világosság nappali körülménynek számított. Szemügyre vette az ordast. Ha ehető lenne, elegendő húst tudna vadászni, hogy etesse gyermekeit, egy kicsit erőre kapassa őket. Már túl sokat temettek.
A farkas, bár első ránézésre normálisnak tűnt, nem volt az. Orrfacsaró bűzt árasztott, hasonlót a bakkecskék pézsmájához, de émelygős dögszaggal vegyítve. A bundája se szőr volt, hanem valami ragacsos, perzselt sörte. Az ezredes megszédült. A zárt fürdőben felgyülemlett füst mérgezte, de nem nyitotta ki az ajtót, helyette gyorsan munkához látott. Amint körbemetszette a bundát a lábakon, már akkor látta, hogy nem stimmel valami. Fekete genny szivárgott a bőr alól. Megtorpant egy pillanatra, de az állat derekáig megnyúzta a farkast. Ha ez a borzalom ehető lenne...
A húsa feketébe árnyaló sárgászöld volt. Kikanyarított egy tenyérnyi darabot és a tűz fölé tűzte egy nyársra. Míg sült, kimenekült a füstkamrából, tán épp időben, mielőtt elájult volna, mert szédültében elesett. Tán el is ájult volna, ha tudatának vasmarka nem kapaszkodik bele a hidegbe, fájdalomba, szervezetének végső, hősies, öngyilkos rohamába. Felült. Az Isten neki szentekhez illő, acélos akaratot adott, herkulesi termetet, sziszifuszi kitartást, achilleszi gyors lábakat. Nagy kockázatot vállalt a Fennvaló, hogy ennyi erényt sorakoztatott fel a szabad akarat alá, mely oly könnyen csábul a rosszra. De hát ki ő, hogy ítélkezzen? Neki annyi a dolga, hogy munkálkodjon a kifürkészhetetlen ösvényeken. Mégis, mit ér ennyi tehetség és képesség, mit ér az emberfelettihez közeli, ha egy szelet húst nem tud előteremteni gyermekeinek.
Felszökkent és betántorgott a fürdőbe. A vékony cafat hús megsült, de úgy nézett ki, mintha az ördög farából hasították volna. Még mindig sárgás-feketés lé csurgott belőle, s orrfacsaró bűzt árasztott. Minél tovább nézte, annál undorítóbbnak hatott, ezért leharapott belőle egy darabot, néhányat rágott és leerőltette a szárazságtól cserepes torkán. Összeszűkült gyomra úgy vetette ki a döghúst, mint egy tűzhányó, a tömény gyomorsav pedig felégetett mindent az útjában.
Az ezredes kiöblítette száját és ivott néhány kortyot. Ez döghús. Ezek a farkasok dögök, nem élők.
Szedelődzködött és elindult hazafele, útközben még kutakodva bármi ehető után. A lakások szinte semmi reménnyel nem kecsegtettek, most mégsem volt más választása. Egyik lecsupaszított koporsó után a másikat szállta meg, szisztematikusan, fürgén átkutatva a szekrényeket, kamrákat, az ágyak alatt, gyanús elhelyezésű bútorok mögött. Szerencséje volt, ritka kincsre lelt. Egy gyógyszeres ládára, benne antibiotikummal, láz és fájdalomcsillapítóval, kötszerrel, fertőtlenítőszerekkel.
Mégis, mikor meglátta a rengeteg reményteljes szempárt, ahogy elkeserednek a merev tekintetére, csak arra gondolt, hogy mennyire büszke rájuk. Derék emberek módjára fognak meghalni.
De a napok csak teltek, a gyerekek pedig egyre rosszabb bőrben voltak. Az ezredes eszeveszetten kutakodott, de a rengeteg éhes szájjal nem bírt. Többen is ágynak estek, s a gyógyszerek nem sokat értek étel nélkül. Egyetlen puha virág volt töviskoszorújukon, hogy minden bizonnyal a garabonciások eltűntek. Senki nem látta és nem hallotta őket, már egy fél hónapja. Továbbálltak? Éhen vesztek? Nem tudni. De farkas, az egyre több volt, vérben forgó szemekkel járőröztek, szimatoltak, kerestek. Zsákmányt nem igazán találtak, de felkutatták a dögöket és elropogtatták a fagyott hullákat.
Három napja nyomta már valami az ezredes lelkét és csontos oldalát. Egy Beretta, tizenkét golyóval a tárban. Pontosan tizenkettővel. Életelvű volt, úgy tartotta, hogy az élet mindenek felett, s erős vár védte ezt a nézetét. De a szenvedő arcok, a rengeteg pityergés, a borzasztó nyomor ügyesen munkálkodott az aknázáson. Már egy tervet is becsempészett trójai falovon. Azt mondaná, hogy elköltözteti a bázist, de csakis egyenként tudja elszállítani őket. Elvezeti a gyanútlan gyereket egy távoli zugba és hátulról fejbe lövi, s ezt megismétli egy tucatszor. Aztán lefekszik és meghal. De még nem. Még mindig büszke a lurkókra, s amíg ők kitartanak, addig neki is ki kell tartania.
Már ötön feküdtek a koszos rongyokon, túlságosan elgyengülve, hogy bármit is csináljanak. Bár nem nevezte nevén, az ezredes úgy érezte, egy utolsó rohamra indul. Fogalma sem volt, hogy hova, vagy hogy merre keressen, így hát elindult vakszemre. Nem lopakodott és nem kereste a menedéket. Csak ment. Egy templom mellett haladva megállapította, hogy napok óta nem imádkozott. Az ő szíve már halott volt, még Istennek sem volt hatalma felette. Csak a tehetetlenségi erő hajtotta előre, ahogy a legördített szikla sem tud megállni azonnal, mégha hegynek is gurul.
Tán szerencséje volt, senki és semmi nem támadta meg az úton. Mire feleszmélt a városnak egy olyan részére ért, ahol még sosem járt, mert nem látta értelmét. A bevásárlóközpontban. Vállat vont. Hónapokig tervezett és görnyedt a térképek felett, jól esett elengedni a kormányt, még ha szokatlan is volt. Bement.
Valami eltörött benne, mert olyan érzelmek törtek fel, amiket nagyon rég nem érzett. Vagy tán soha. Nem tudta. Idegenek voltak. Még nevén sem tudta nevezni őket, ha volt is nekik egyáltalán. Ahogy bolyongott az üzletek között, elmosolyodott. Fájt tőle a szája, mintha valami természete ellen való mozgást végzett volna. A ruhát, élelmiszert, gyógyszereket, esetleg egyéb használható dolgokat árusító üzletek tisztára voltak kaparva. Az elektronikát, parfümöket, ékszereket, meg hasonló kacatokat is kifosztották, bizonyára még a krízis elején, de még így is rengeteg maradt. Itt látszik meg, mi az érték.
Nem időzött bámészkodással, még ha agya ki is hagyott néha, az ösztön vitte, eszesen. Járőrözött a sorok között. Kevés polc állt, legtöbbjük ledöntve, darabokban hevert a földön. Semmi nem volt az üzletben. Mindent elhordtak, még a kartonpapírt is, tüzelőnek. Kongott az ürességtől a hatalmas csarnok, csak a szél fütyült kísérteties hangon. És egy héja.
Az ezredes felkapta a fejét. Hetek óta egy patkány nem sok, annyival nem találkozott. Fogalma sem volt, hogy mindet az emberek falták fel, elpusztultak a hidegben, vagy valami egyéb történt, de az életnek eme megnyilvánulása annyira megrendítette, hogy elöntötte a meleg. A hang irányába nézett, de nem találta forrását. Tán képzelődött?
Talált viszont egyebet. Egy hatalmas fém reklámtábla lógott a mennyezetről, annak pedig egy egyensúlyából kibillent, hatalmas vaspolc támaszkodott. Tetejében egy érintetlennek tűnő kartondoboz. Körbenézett. A táblákból ítélve a részleg tésztafélékkel volt tele szebb időkben. Megfutott a vére, ahogy arra gondolt, hogy hetekre elegendő élelmiszert vihet haza a lurkóknak. Nem habozott tovább.
Megrázta a polcrendszert. Úgy zengett, mint egy zsák szeg. Nem érdekelte, mászni kezdett. A láncokon lógó tábla megnyikordult, s a vasváz lennebb csúszott. Mászott tovább, mintha semmi sem történt volna. Nem mondta ki, de fészket vert a szívében az érzés, hogyha most elbukik, akkor nem lesz holnap. Akkor gondoskodnia kell róla, hogy ne legyen holnap.
Ahogy az utolsó előtti polcra lépett a szerkezet egy újabb araszt süllyedt, a tábla pedig egyre meredekebb szögben lengett ki. Innen elérheti, ha nekidől a váznak. Talán nem zuhan le.
Már épp készült leemelni a dobozt, amikor nyikorgás törte meg a feneketlen csendet és ismerős hörgés csapta meg a fülét. Óvatosan hátra nézett. Az egyik széttört fallemezen keresztül három ordas furakodott be, szaglászva és fülelve. Megmerevedett. Ha át tudná vészelni ezt a találkozást, ha lesben maradhatna...
A farkasoknak azonban veszedelmes szaglásuk volt és nem tágítottak. Bár nem vették észre, ott köröztek, szimatoltak, keresték az emberszag, az életmeleg forrását. Az ezredes csak ekkor értette meg igazán, mi történt valójában. Népirtás. Először a támadó megbénította az ellenség, vagyis az emberiség szervező- és válaszképességét. Ez volt az elektromosság kiiktatása és a hideg. Utána jött a páncélos hadosztály, a garabonciások és összezúztak minden ellenállást. Végül pedig, utolsó simításként beküldték a takarítóosztagot, a farkasokat, kik felfalták az összes hullát, s azt a kevés élőt, ki csodával határos módon elkerülte a sorsát. Szisztematikus, tökéletes népirtás. De ki rendelhette el?
Szél támadt, gonosz és számító, és nekifeszült a táblának. A polcrendszer csúszni kezdett, s az ezredes elvesztette egyensúlyát. Becsúszott két polc közé és majd tíz méter magasról zuhant háttal a földnek. Esés közben látta a farkasok rászegeződő tekintetét, látta a vázat melynek legfelső polca le fogja fejezni. Egy pillanat erejéig valami köszönetfélét mormolt, amiért megszabadítja a Gondviselés súlyos terhe alól, de a tizenkét éhes szempár a csatornarendszerben rászegeződött. Megmarkolta a polcot és felrántotta magát. Nem érzett fájdalmat, ahogy a súlyos, ékszerű élben végződő fémváz rácsapódott a jobb lábára.
A farkasok rárontottak, a katona reagált. Előkapta a pisztolyt és egy-egy golyót röpített a szemük közé. A csend visszahuppant a csarnokra.
Az ezredes nyugodt volt. Tudta, hogy már a célegyenesben van, s ez olyan erőt adott neki, amiben bízott. Mindene megvolt. Övével elszorította a combját, s a táskájából rongyot és kékszeszt vett elő. Jól beáztatta, rátekerte a csonkra. Késének nyelére harapott és egy törött gyufával lángra lobbantotta a rongyot. Rég nem érzett olyan jó illatot, mint ahogy sebét kauterizálta.
Elkúszott a dobozig, amiért lábával fizetett. Felhasította a ragasztó szalag mentén és nem tudta megállni, hogy hártyává vékonyodott tüdejének fájdalmas tiltakozásáig ne röhögjön. A doboz sütőporral volt tele. Nem baj. Megvan, amiért jött.
Már reggel volt, mire a rögtönzött mankójával visszaérkezett a csatornákba. A gyerekek rohamát és elkeseredett rimánkodását szelíd mosollyal fogadta.
– Ezredes úr, a lába! – Mátyás úgy rítt, hogy remegett bele.
– Ne aggódjatok, minden rendben lesz.
– De maga nélkül... – préselte ki ajkai közül.
– Ne csüggedj. Rakjatok nagy tüzet! Mindenkinek jár egy szelet hús, aztán pedig elköltözünk egy jobb helyre. Míg sül az étel, csomagoljátok a legszükségesebbeket. Csak egyenként tudlak átvinni.


Solymár András 1992-ben született Szo­vá­tán. A kolozsvári BBTE pszichológia szakán tanult, jelenleg pszichológusként dolgozik Kolozsváron. 2016 óta publikál prózát.