.svg)
Matei Țigăreanu: Swipe Left
Édes néném, amikor én először jártam Bukarestben, igen fiatal voltam, és az akkori román hadsereg zöld uniformisát hordtam, valamint egy jókora hátizsákot, amelyben térképészeti műszerek dobozai nyomták a hátamat, bár nem voltak nehezek. Javítás végett vittük őket egy műhelybe, ami szigorúan titkos volt, nem is mehettünk be, csak az őrszobán várakoztunk, amíg valakik átvették a holmit. Azokban az években minden titkos volt meg tilos is, például nem lett volna szabad beülnünk abba az étterembe, ahol ebédeltünk, de a tisztünk meghívott, rendes ember volt. Azután alászálltunk az épülő metró alagútjaiba, ez is tilos volt meg titkos, két helyen is nem akartak tovább engedni az őrök, de aztán mégis mehettünk. Dolgoztak ott katonák, rabok, civilek, volt sok patkány, beton, sár és vízbetörés, néhol olyan volt a félig megvilágított néptelen alagút, mintha erős zápor esne. A hadnagy valamelyik barátját kereste, akit hosszú tévelygés után meg is leltünk. Ott vezényelte az embereit, akik ültek és ittak meg cigarettáztak, ez is tilos volt meg titkos. Dantét kezdtem olvasni mostanában, déja vu. Nem ismertem akkor a várost, fogalmam nincs, merre jártunk, másfél óránál hosszabban villamosoztunk, olyan volt az egész, mint amit a tévében mutattak: szörnyű és kaotikus építőtelep. Egy áruház alagsorában magyar Africana csokoládét vásároltunk, kétszer is beálltunk a sorba, alig akartam hinni a szememnek, 1987-et írtunk.
Azután úgy hozta az élet, hogy sokszor jártam Budapesten, Bukarestet meg elkerültem, mint az erdélyi magyar ember általában, pontosan azt gondoljuk arról a vidékről, amit gondolunk, és amit az jó magyari emberek előítéletes gondolkodása felállít. Nem bűn az előítélet, hanem egy keret, de aki nem tud belőle kilépni, az benne marad. Az erdélyi magyar a világ romlását Bukarestből eredezteti, oda csakis a kényszer hatása alatt hajlandó utazni, szolgálati ügyben, ha megtér, szörnyűségekről tudósít, és pontosan tudja, mit nem csinálnak jól a déliek meg a románok, valójában semmit. A jó székely ember a románokat megszállóknak tekinti, akiket a véletlen sodort ide, bár ezt az elmúlt száz évben nem volt tanácsos fennhangon emlegetni, most már szabad, mintha bármit javíthatna a dolgok állásán… Annak azért lehet örülni ebből a perspektívából, hogy a húszas években mégsem Brassót választották Románia új fővárosául, mert akkor Csíkország is csak egy külváros volna, mahala, ahogy mondják. Ott maradt a birodalmi centrum a hegyeken túl, ma is vidéknek tekinti Brassót, Kolozsvárt meg Temesvárt a jó bukaresti, mergem în provincie (vidékre megyünk). Róma számára is minden csak vidék volt, provincia, bár ezt értjük, hogy miért – ez itt az irónia helye.
Nagyrománia alapvetéséhez egy történelmi eredetmondát használtak, amelyet mi kontinuitás-elméletnek ismerünk, bár amennyit a középiskolában tanítottak belőle, az kevés a meggyőzéshez, az egyetemi szintű tananyagban pedig jól el tud különülni a történelem és a dogma. A történelmi elbeszélést érvekkel támasztjuk alá, dogma az az igazság, amit nem tudunk másként mondani. Az én gyerekkoromban minden mezőn talált cserépdarab dák leletnek számított, ma már ez senkit nem érdekel, talán ha ezüstből van valami, vagy aranyból. Románia átalakulása jó példája annak, ahogy az emberek a jólét megteremtése érdekében mindent hátra hagynak, történelmet, múltat, ősöket, hazát, becsületet, családot. A jólét felé haladás mentén fakóbb lesz a nacionalista ideológia, nem mintha kortárs hatalmak nem tartanának igényt a xenofób hőbörgésre, jól jön az mindig, csakhát fél Románia nyugati országokba jár dolgozni, és azt látja mindenki, hogy például Franciaországban több színesbőrű él, mint ahány magyar a világon. A magyar fenyegetést 1990-ben még sokan vették komolyan, ma már csak a román köztársasági elnök szokta meglengetni a vörös posztót, és egyik-másik vidéki prefektus, akit éppen ezért állítanak oda, hogy tartsa életben a nemzetiszínű agitációt. Mondani szoktam, hogy amíg magyarok élnek Erdélyben, a román államalapítás nem fejeződött be, de akármilyen jól hangzik ez a mondat, már nem igaz. Ceaușescu befejezte a modern Romániát, már csak az a kérdés, hogy az általa mutatott irányba haladjon-e, vagy ki kell találni valami újat. Megvan a nemzet egysége, most mihez kezdeni vele?
Bukarestben ezekkel a kérdésekkel az ember nem foglalkozik, bár van valahol egy sötét és kellően titkos iroda, ahol a szervek éberen őrködnek a magyar ügyek fölött, és igyekeznek minden önszerveződést elrontani, dehát az az ő dolguk, nem is nehéz – keveseknek lesz ebből soron kívüli előlépetetés vagy extra haszon. A bukaresti utca vidám és élénk, bár a nők hétköznapibban öltöznek, mint Pesten vagy Kolozsvárott, mintha egy kicsit mindenki munkaruhában járna, pedig már nem építőtelep, nem is iparváros ez. A vidámság temperamentum, az összevisszaság velejárója, ami nélkül túlélni nem lehet. A város egy urbanisztikai csőd, európai értelemben itt semmi se működik rendesen, a tervezők és a mérnökök sosem látták az összképet, mintha minden csak időleges érvénnyel készült volna, mert a sztyeppén senki nem akar véglegesen megtelepedni, jön a vihar, az árvíz, a futóhomok, támadnak a besenyők vagy a kunok, és tovább kell állni. Bukarest mocsaras területen épült, ahol a régi magas vízállások idején a száraz halmokon templomocskák és kolostorok épültek, azokat ösvények kötötték össze, ebből van az a hálós szerkezet, ami a mai napig látszik. A tereppel és a vízzel hosszú ideig nem tudott senki megküzdeni, nem is akart, alkalmazkodott hozzá. Nagyobb esők idején ma is úszik a fél város, ennyi vizet nem lehet sehova elvezetni, amikor a folyó és a tavak szintje is magas, meg a talajvízé, mondják mindig a mérnökök. Akkor is emberek éltek itt, amikor ezekkel a kérdésekkel még senki nem foglalkozott, a sárkunyhó és a párizsi előképet mintázó palota, a sztálinbarokk tömbház és a felhőkarcoló egymás mellett van. Ha figyelmesen nézi az ember, láthatja, hogy itt az építészet alapegysége a kunyhó, újabb és újabb 45 köbméteres kockákat ragasztanak a meglévő házhoz, akár vízszintesen építenek, akár függőlegesen. A monumentalitáshoz nincs érzék, a ház nagyságát a szobák számával fejezik ki, mint falun, a fenyőgerenda 4 métert fog át, a tölgyfa 5-öt, 7-et a vastagabb, de azt csak templomhoz szokták használni. Nagy és bonyolult szerkezeteket csak a gazdag emberek rendelnek, ezért is tanulságos a Falumúzeum, mert a belvárosban emlékeztet arra, hogy miből volt az elindulás, mi volt a román népi építészet. Ebből még Makovecznek is lett volna mit tanulnia.
A bukaresti monumentális építkezés szomorú és nevetséges, olyan emberek hatalmát kívánja reprezentálni, akik a kunyhó mentalitását hordozzák. A Nép Háza és a Nemzet Megváltásának Katedrálisa a groteszk és ízléstelen birodalmi építészet sajnálatos példái, lehetett volna ebből az anyagból valami szépet vagy hasznosat is. Ceaușescu röhög a túlvilágon, nem élt hiába. Azt a társadalmi réteget, amelyik a 19. század végén és a 20. elején más irányba vihette volna a fejlődést, a kommunista hatalom gyakorlatilag likvidálta. Budapesten is valami hasonló történt, de Budapest akkor már jobbára kész volt. Óbudát és a Tabánt lebontották, de még így is maradt egy város. Amikor Bukarest sikátorait, templomait és fölösleges palotáit eltakarították, nem maradt szinte semmi, csak egymillió kóborkutya és ugyanannyi hontalan ember. Tévesen gondoljuk, hogy blokkot a kommunisták kezdtek építeni, mert a 30-as években itt már tudták, hogy mi a betonház, irtó modern volt az akkor, nagyobbak a szobák és magasabbak, mint manapság. Bukarest mindig fogékony volt a legújabbra, a legtöbb régi háznak gyönyőrű a homlokzata, mögötte meg az van, ami. Történelem kevés volt, amit lehetett volna konzerválni és érdemes, azzal sokat nem fáradtak, az új ház mindig szebb, mint a régi. Honi és jöttment vizírek meg fejedelmek épületeit vagy megtartotta a gravitáció, vagy nem, ha keresi a turista, rátalál a múltra – keveseket érdekel. Ceaușescu és a ’77-es földrengés gyakorlatilag eltüntette a régi Bukarest jelentős részét, de mivel továbbra sem volt senkinek urbanisztikai elképzelése, ami felépült, ugyanazt a kaotikus jelleget hordozza magában, és örökre befejezetlen minden nagyszabású terv. A tömbházlakás 3-4 egymás mellé ragasztott kunyhó, a sok emelet csak a zsúfoltságot hangsúlyozza, az élet többnyire az utcán zajlik, a privát tér probléma, igény se nagyon volt eddig rá, falun saját szobája senkinek sincs. A klíma rettenetes, a sztyeppén a nyár pokoli hőséggel jár, télen süvölt a keleti szél, a Crivăț, viszi a port és havat.
Amikor immár felnőtten, és szabadon érkezem meg Bukarestbe, és ahogy szoktam, van egy jó térképem, pár perc alatt kiderül, hogy nem ér az semmit, se a busz, se a villamos, de még a metró sem ott jár éppen. Az első járókelő, akitől segítséget kérek, azonnal indítványozza, hogy a kormány sürgősen mondjon le, vagy a polgármester, különben arra menjek, és két utcával arrébb kérdezzem meg valakitől, hogy odataláljak. Az elején még nem tudom, ez annak a biztos jele, hogy a kérdezettnek fogalma sincs a keresett objektum hollétéről, de a segítőszándék őszinte. El lehet így tölteni egy egész napot is, csak az utóbbi pár évben kezd megjelenni az az embertípus, aki megvonja a vállát, ő sem tudja, és hiányzik belőle a régebb kötelező amabilité. Keleti zsibvásár van mindenütt, az emberek hangosak és tolakodnak, hajbakapnak bármin azonnal, ki is békülnek, de a magában hosszan szitkozódó ember viszonylag ritka látvány, itt semmi sem tart örökké, ezt mindenki tudja. Egy nagyváros belső területeit gyalog kell bejárni, ahova egy óra alatt el lehet jutni, az nincs messze. Bukarestben érdemes sétálni, mert a szörnyeteg blokkok között mindig lát valami érdekeset az ember, a város áttekinthetetlen, de annyi kedves épületet meg sikátordarabot felejtettek itt, hogy el lehet képzelni, milyen volt az egész. Nem, nem tudom elképzelni, de olvastam róla és meséltek.
Azonnal kiszúrják, hogy erdélyi vagyok, rá is duplázok, hogy igen, magyar, folyékonyan és helyesen beszélek románul, ettől az utca embere mindig megilletődik, többször kértek már a buszon vagy a taxiban elnézést tőlem azért a marhaságért, amit az éppen fennforgó nacionalista szónok hirdet. Én egy nagyvonalú magyar vagyok, mindig meg is bocsátok, rajtam ez ne múljék, a népek közti barátságban nem hiszek, de az emberek ettől még lehetnek őszinték és közvetlenek. A piacon lehet és kötelező is alkudni, aki nem figyel, azt át fogják verni, ajánlatos helybélivel kitanulni ezt, vagy hosszan figyelni, mielőtt beszáll a játékba a delikvens. Tandíj mindenütt van, ahol idegen az ember, és a tandíj mindenütt magas. Van egy hosszú szabályrendszer, amit Bukarest kapcsán leírnak a bedekkerek, mit nem szabad és mit nem érdemes elvárni, például a zöld lámpa nem jelenti azt, hogy biztonsággal le lehet lépni az úttestre, a közlekedés alapformája a tülekedés, tízből kilenc sofőr akkor is tudja, hogy neki van igaza, ha már el is vették a jogsiját. A verbális agresszió többnyire felületi és pillanatnyi, bár néha egész klánok verekednek a nyílt utcán, nem szabad belekeveredni. Vannak városrészek, ahol egyedül vagy sötétben nem sétálunk, de ilyen mindenütt van, és azt is láttam, hogy negyvenezer ember hajnalig tud bulizni a város közepén incidens nélkül. Van jól öltözött, kulturált, illedelmes Bukarest, pedig sokat dolgoztak rajta, hogy ne legyen, program volt ez egy időben, és mindig-mindig visszatér. Ha több ember beszélget, egymást próbálják túlordítani, annak van igaza, aki hangosabb, így van ez a tévéműsorokban és a közéletben, legtöbbször nem is lehet érteni, miről van szó. Miután a parlamentben lecigányozzák és lemagyarozzák egymást, az ellenfelek együtt isznak, láttam ellenséges szenátorokat a parkolóban cigarettázni, állítólag ott nem tudják lehallgatni őket. Mindaz, amit politikai vagy hitbéli árulásnak tartanak Európában, az itt bevett és kötelező, aki nem gonosztettek révén jutott magasra, annak alig van respektusa. Aki nem elég korrupt, azt nem veszik be a játékba. Eszmék és ideológiák már nincsenek, csak a magyarellenesség, az élelmes magyarok is megszedhetik magukat, bár a nagy harácsolásba nem szólhatnak bele.
Állítólag egyetlen intézmény működik jól, a titkosszolgálat, ők tartanak kézben minden fontos dolgot, ők igazgatják az országot, mások szerint éppen azért működik ilyen rosszul. A bűnözés meg a hatalom összefonódásáról ma már nem érdemes beszélni, mindenütt ez van. Jobb országokban, akit rajtakapnak, lemond, itt nem mond le senki. Amit balkáni korrupciónak emlegettek régebben, meghódította a világot, senki sem tudja, lehetett volna-e másképpen ez. A bukaresti ember szókimondó és hirtelen, az utca mindig jobban tud mindent, és korábban, mint a sajtó. Régebb olyan nem volt, hogy a szupertitkos érettségi tételeket egy nappal korábban ne lehessen megvásárolni a piacon, manapság tévékamerák előtt sorsolják ki, mint a lottót. Meg is látszik az eredmény, a diákság bő harmada nem tud leérettségizni. Qui prodest? A nyolcvanas évektől már többen tanulják az angolt, mint a franciát, de az értelmiségi, ha ad magára, még beszéli a nagy testvér nyelvét. Románia európai ország akar lenni. Oroszországot sosem szerették, garázda szomszéd, mint a medve, ha nincs épp közös határ, akkor is. Ebben a külpolitika, mióta van, következetes. Aki viszont bármilyen ügyben a magyarok pártját meri fogni, az hazaáruló, van nemzeti konszenzus, mert az ördög nem alszik. A történelem veszélyes üzem, ha visszatekintünk, baleset balesetet ér. Ezért szeretjük az egy brosúrában elmesélhető nemzeti jelenetet, amiből kitelik egy akciófilm. Másfél órában elmondható, hogy ki a jó, és ki a rossz, a jó mindig mi vagyunk, ez az igazság. A történelem nélküli népek lázadása, mondta Cioran. Történelmi tudat nélküli elitek. A bolsevikok és a nácik nagy találmánya. Nem etnikai kérdés.
Nem tudom, hogy mit szeretek Bukarestben, talán az a legjobb, hogy bár mindent értek, semmi közöm az egészhez. Mint minden kozmopolita helyen, szabadságélményem van. Nézem az arcokat, az örvénylést, a változatosságot, találgatom, hogy ki, honnan és hova, megüti a fülemet egy-egy szó, mondatfoszlány, amit nem értek. Nagy ország ez a Románia, sok vidékén egyáltalán nem jártam. Legutóbb egy félkarú szíriai nő állított meg, nem tudom, miből gondolta, hogy beszélek franciául, de amit keresett, arról fogalmam se volt, hát beszélgettünk. Ez nem fáj, mutatott a hiányzó karjára, csak ami otthon van… Három nap után már nekem is elegem van Bukarestből, ettem, ittam, csavarogtam, drága minden, mint egy fővárosban, nem készült el, ahogy az ország sem hozzá. A barátaim, akik régebb itt éltek, sorra elköltöztek haza, Erdélybe, a gyerekeik nőni kezdtek, iskolába kellett vinni őket, megértették, hogy a második generáció románul fog tudni jobban, nincs már bukaresti magyarság, nincs szövet ehhez, a jólét hamarabb oldja fel az identitást, mint az erőszak. Különben egy nyargaló nagyváros bárkit könnyen magára tud hagyni és magában, oly gyorsan változik az élet, a környezet és minden, hogy a felnőtt ember alig tudja követni, az őshonos is arra ébred egy napon, hogy ez a város már nem az a város, nem az ő városa. Az urbanizáció mindig, mindenütt erőszak, de az erőszakos urbanizáció az ember önazonosságát számolja fel. Ha mire megöregszem, semmi sem ugyanaz már, akkor én ugyanaz vagyok-e? Idős emberek ezt kérdezik. Látják, hogy turista vagyok, megállnak és mondják, mi volt itt régen, mintha mindezt én is tudnám, csak felemlítik, hogy el ne felejtsük. Volt, igen, az életnek egy olyan szövete, nem a történelem, nem a házak erdeje, nem a jólét, hanem a kellem és a kedély, amikor jó volt fiatalnak lenni.
Nem éltem sosem Bukarestben, csak átutaztam, ügyeket intéztem, láttam egyszer repülőből, döbbenetesen nagy, nem volt sosem rossz élményem, nem bántott senki. Eltévedtem egyszer a Kultúrminisztérium épületében, egy órán át vándoroltam a Nemzeti Könyvtár néptelen folyosóin, épületen belül nehezen tájékozódom, amikor szembe jött valaki, nem tudta megmondani, hogyan jutok vissza. Nyomasztó épület, mint sok bukaresti monstrum, csak félig van készen, belül a vakolatlan falak, a kábelek és a csövek látszanak, alacsony termek és szűk folyosók labirintusa, egymillió könyv. Végül a központi olvasóban kötöttem ki, de még a biztonsági emberek sem méltattak figyelemre, nem is igazoltattak, átkeltem pedig az egész intézményen. A visszaúthoz azt javasolták, hogy hívjak taxit, de én gyalog mentem, lehetett vagy tíz perc az egész, amíg megkerültem a hatalmas épületet, éppen elértem az értekezletet, amire hivatalos voltam.
Ahol Bukarest véget ér, a sztyeppe kezdődik, putrik, lovak, szamarak, nyájak. Kutyafalkák ugatják a vonatot, vagy csak fekszenek álmosan. Nincs átmenet. Én még láttam kóberes szekereket a belváros utcáin és a parkokban legelő lovakat, amint Kolozsvár főterén is áthajtottak egyszer több ezer birkát, nyilván demonstratív szándékkal. Sokan emlékeznek Fellini Róma című filmjére, ahol egy pásztor szintén átkel a nyájjal a városon éjszaka. Mit tehet a szegény ember, ha ott visz el az útja? Örül, hogy él, bár annak se mindig. Hazafelé öröm van bennem, amikor a hágón ereszkedni kezd a vonat Brassó felé, olyan, mintha külföldről jönnék, az utasok is más arckifejezést öltenek, megváltozik a hanghordozás, a gesztikuláció. Ez még nem Európa, de már nem is a Balkán. Sokszor láttam ezt, ahogy mi erdélyiek összenézünk. A világ minden szegletében vannak olyan dolgok, amelyeket csak azok tudnak, akik ott élnek, egy fűszál, egy mozdulat, egy hanghordozás, szavakban el se lehet mindig mondani. Akinek van szeme, látja.
Bukarestben is találkozzunk majd egyszer, édes Néném. Ugye meg fog ismerni?
