Buddha a blokkok között

Saját bevallása szerint nála még működik az, amit sokan szeretnek nem észrevenni a költészetben: a samanisztikus más tudatállapotba kerülés írás közben. Sánta Miriámnál a pillanatnyi intenzitás nyomaként jön létre a szöveg. Sokat „lovagolunk” az utóbbi időben az intenzitáson és a hitelességen. Az érzelmi hitelességen, a megéltségen, a beleélhetőségen, a tapinthatóságon. Igény van rá. Olvasói igény és szerzői igény is. Igény van a távolságtartásra a távolságtartástól, az iróniától, a meg- és újraalkotottságtól, a vég nélküli reflexiótól: a posztmodern elburjánzásától.
Szeretném még itt leszögezni, hogy nem a posztmodern végét harangozom be. Azt már beharangozta más, tizenévvel ezelőtt, s amúgy is, a határok vonogatása nem kritikusi munka. Amire viszont a figyelmet valóban irányítani szeretném, az az, ahogyan a kortárs költészet szövegei mintha új értékeket keresnének: a fent említett hitelességet, tapinthatóságot, megélhetőséget. És megéltséget: Sánta Miriám versei a posztszocialista éra blokknegyed-életének és az abból való kitörésnek (is) a lenyomatai. A kötet Horváth Benji (a kötet szerkesztője) és a szerző közös munkája révén három részre oszlik. A kötetbemutatón is kifejtették: a három rész egyfajta fejlődési vagy kronologikus pályát vázol fel: az első, Fallal szemben című részben a városi kislány, a második, Se kelet, se nyugat címűben a saját és környezete keretei közül kitörni vágyó fiatal, az utolsó, Kódot a kódnak címűben pedig a teljességben (sőt, néhol kiberteljességben) feloldódó egyén hangja szólal meg.
A „valóság” ennél kiábrándítóbb. A hangok egymásba mosódnak, de ez egyáltalán nem zavaró, és korántsem kár. Sánta Miriám éppen azt a zavarosságot önti kötetformába, ami a posztszocializmus éveiben szocializálódott generációt jellemzi. A kötet: zavarosság, a versek: intenzitás és próbálkozás, már-már metamodern célvágy, kis gothickal felöntve. Keretet a Szentes Zágon által Jovana Radujko rajzainak felhasználásával készített borító szolgáltat. A borító és a szerző szavai szerint is e keret Kelet-Európa tömbháznegyedei, egy generáció szocializációs terei.
A vágy, az elérés és feltárulkozás vágya mutatkozik meg már az első versben: „arcokat csókolok/eltűnik róluk/a homlok a szem az orr/és mi marad csak a száj/nyelvem a nyíláson áttolom/elkezdenek hullani a maszkok …/reszketsz tőle/mert fekete vagyok és hideg/megközelíthetetlen/és odabent áll a sarokban/fallal szemben a kislány” (Fallal szemben, 7.). A retrospektív kislány-perspektíva első látásra horrorisztikus, de legalábbis hátborzongató, intenzíven unheimlich-szerű. Holott a beszélő attitűdje, amint azt az utolsó sorok sejtetik, sajnálatra méltó és megkapó, amint a feltételezett traumák idült hatása alatt álló kislány-én felszínre tör egy csókban. Ez az én nem hagyja a csókot csóknak lenni, nem tudja elfogadni a gesztus leterheltségét. Amit meg tud ragadni, az a művelet érzékisége: a nyelv átdugása egyik szájból a másikba, a szem lecsukódása közben eltűnő arcrészletek, az érzelmek képtelensége arra, hogy a hideg, fekete felszín fölé törjenek. A fekete, a hideg, a nyelv érzékelhető dolgok. A csók vágyfikció.
Nem csak a kötet kezdőverse olvasható ilyen vágyfikcióként. A második vers az elsővel ellentétben nem a testi érintkezést, hanem magát a testet szövegesíti meg, ha lehet, még explicitebben fejezve ki azokat a testtel kapcsolatos vágyakat és szorongásokat, amelyeket többek között az utóbbi évek feminista, metoo-, body positive és egyéb emancipatorikus jellegű kampányai és mozgalmai már széles körben tematizáltak. E második, Amilyen lehet című versben a test nemcsak a felszabadulás tere, de annak eszköze is. „Itt van a tested./Csinálj vele, amit akarsz” – így kezdődik az első szakasz, már a központozás meglétével is jelezve, hogy az előző szöveggel ellentétben konkrétabb, tisztább, kerekebb és egészebb kijelentésekre számíthatunk tőle. És valóban: „Mutasd meg vagy rejtsd el,/mert a tested a tiéd, és nem az istené,/és nem az anyádé és nem az apádé,/de még a gyerekedé sem.” (9.) E sorok óhatatlanul behozzák a képbe a sokszor David Brower ökoaktivistához kötött szólást: „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” Különös értelmezési teret vázol fel itt a szerző a testpoétikák, az ökopolitika és az ökofeminizmus háromszögében. Kiáltványszerű versében a test valóban nem csak a felszabadulás tere, amelyen „tulajdonosának” jelzésértékű cselekedeteket lehet és szabad végrehajtania („… vághatsz bele réseket, és hadd folyjon a vér,/ha az téged felszabadít.”), hanem magának a felszabadulásnak az eszköze is („… lehet kategória nélküli,/ha az téged felszabadít. / … / Lehet hajlott és ráncos,/lehet friss és feszes./Pont olyan, mint a tied./Ami felszabadít.” 10.). E kettősség egymásba olvad, s a test nemcsak birtok lesz, nemcsak res extensa a felszabadított res cogitans mellett, hanem azzal egylényegű és ugyanakkora potenciállal rendelkező fél. Felszabadul és felszabadít, alakítható és alakít. Ez a fajta ellenállás, az előzetes értelmezésekkel szembeni ellenállás jellemzi a kötet jó néhány más szövegét is.
Ellenállást fedezhetünk fel a szövegekben a legkülönbözőbb dolgokkal szemben: a csókkal, mint az első versben, a testpercepciókkal, mint a másodikban, de találunk példát egyébre is: A 45.94°N 24.96°E című versben a helyhez (konkrétan Romániához, hiszen ezen ország mértani közepét jelölik a koordináták) tapadt szokások és megszokások ellen lázad undorral a megszólaló: „útszéli gyomok és égő szemét között/hibáztatjuk az áldozatot míg szoknyáját lobogtatva/össze nem csap fejünk felett a csurgalék”. (32.) A Sunyata című szövegben a buddhizmus ürességtana segít lebontani a falakat a létformák között, és elfogadni a megsemmisülést, a Feketebárány-bluesban pedig magával a lázadással szembeni lázadással találkozunk: „nem volt szabad/mert nem húzta meg/a pálinkásüveget/tizedik unszolásra sem/nincs érdekes abban/aki még részeg sem tud lenni/nem próbálta nem húz nem tol/semmit se föl se le”. (22.) Sánta Miriám a 90-es és 2000-es évek identitáskeresését oly módon közelíti meg, hogy felszínre hozza mindazt, amivel nem lehet azonosulni, amit el kell engedni.
Ugyanakkor a vágyfikció és a bejáratottsággal szembeni ellenállás keveréke néhol mégis előremutató, metamodern hangokat szül: az érzések, az érzékiség vágya és dicsérete sejlik fel egy-egy szövegben a kötet vége felé, igaz, a kiborg-világ víziójának enyhe cinizmusával elegyítve. A Célba ér című vers éppen az érzékiség segítségével jut el a halál megtapasztalásának nyugalmához: az ingerek és válaszok itt nem az éppen halála utolsó pillanatában láttatott emberéi, hanem az annak a szemén lépdelő bogáréi: „a bogár nyitott szememre lépett/…/szemöldököm felé iszkol/csápjaival az utolsó rezgéseket fogja/egy kimúló isten hörgéseiből”. (59.) A bogár célba ér, nem tántorítja el céljától a lecsukódó szemhéj. A szemhéj merev, már nem fog többé mozdulni, de a mozgás nem szűnik meg, a szamszára folytatódik. A világfolyamatot más oldalairól megtapasztalni vágyó ember hangja szólal meg A tengerről című versben: a humán hang nem a tengerről mint külső létezőről szól, hanem önnön vágyát fejezi ki egy másik érzéki tapasztalás irányába: szeretne tenger lenni, hogy az ember és tenger érintkezésének érzékiségét a másik oldalról is megtapasztalhassa, tudván, hogy ekkor mégiscsak olyan entitássá válna, amelyben „vízbefúltak ezreléke kering.” (62.) Végezetül a kötet címadó verse, a Hétfőn meghalsz is képes túllépni a cím indukálta fenyegető borzongáson: a vágy itt furcsa módon éppen az elmúlásra irányul, ám indoka nem hagyományos halálvágy- vagy öngyilkosság-indok. A világfolyamat belenyugvása és optimizmusa járja át a szöveget: „Csak ezért van három napod./Ezért az üres megnyugvásért,/hogy többé nem vagy homokóra.” (53.) A három napba a magát egyes szám második személybe kivetítő beszélő-megszólított még éppen belesűrítene egy pár mélyen érzéki tapasztalatot, hogy utána a semmibe hunyjon ki: „Szarvassá változol egy éjszakára,/búcsút veszel a kígyótól, megütsz valakit,/elmondod, hogy szereted./Harmadnapon eltörik az üveg.” (54.) A Pilinszky-utalás itt egészen furcsán, ám izgalmasan működik: feltámadás helyett újjászületés, halál helyett elmúlás, transzcendencia helyett az élet érzékelése és megélése. Lázadás, elutasítás, elfogadás, nyugalom. Buddha bújik meg a konstrukciók és szimulákrumok blokknegyedei között.