.svg)
Egy erős magyar írószövetség élén 1995 őszén kezdte meg első elnöki megbízatását Pomogáts Béla. Magam is abban az évben kértem felvételemet a Magyar Írószövetségbe, s tagsági könyvemet elnökként már ő írta alá. Személyes kapcsolatba néhány évvel korábban kerültem vele, de folyóirat-közleményeivel s könyveivel már a kolozsvári egyetemi éveim alatt találkoztam. Tudtam, hogy számára egyetemes magyar irodalom létezik, műveljék s olvassák azt bárhol is az országhatárok szabdalta Kárpát-medencében vagy Nyugaton, beleértve az amerikai kontinenst is. Ez már irodalmi munkássága első szakaszában, az 1960-70-es évek fordulójától kirajzolódni látszott, s igazolható mindazzal, amit hosszú és termékeny irodalomtudósi pályája során létrehozott.
A pesti piarista gimnázium döntő hatással volt az ifjú Pomogáts pályaválasztására. Egy interjúban el is mondta, hogy ott tanulta meg a könyvek szeretetét, s aztán élete nagy részét is könyvtárakban, könyvek között töltötte. „Mindez nemcsak a tudás értékes forrása volt, hanem a nyugalom, a béke szigete is – hangsúlyozta. – Valójában a könyveknek köszönhetem, hogy igen szép életkort sikerült megérnem.” Ezúttal viszont – fájdalom! – ki kell egészítenünk azzal, hogy a vallomástevő neves interjúalany életének nyolcvankilencedik évében, 2023. május elsején elhunyt.
Családjában nemzedékekre visszamenően az értelmiségi pályát követték, de sem az építészmérnök apa, sem az orvos anya pályáját nem folytatta a fiuk, kétségtelen viszont, hogy a számára adott kor kulturális-szellemi terének beépítésében, illetve a magyarság huszadik században szerzett sebeinek gyógyításában, valamint szellemi és lelki felépülésében fontos szerepet vállalt, akitől most búcsúzni szomorú és nemes kötelességünk...
Habár országhatárokkal választották el 1920-ban a mindenkori magyar kultúra ősi bölcsőit, nemkülönben jelenkori műhelyeit, ő egytől egyig ismerte ezeket, személyesen is felkereste, így utazásaival, illetve jelenlétével is hozzájárult ezek újbóli egybekapcsolásához. Hivatásának érezhette, hogy amit hatalmi érdekekből szétszabdaltak, ő „összevarrja”, illetve a sérülések gyógyításában s a veszteségek feldolgozásában részt vállaljon.
* * *
A pályatárs és közeli barát, Rónay László írta egy Pomogátsról készült portréban, hogy tulajdonképpen apostoli utak az övéi, olyanok, „melyek során a küldött, ahová tudja, elviszi a »jó hírt«.” Az „apostoli utakat” persze sohasem járták kockázatok nélkül a kiválasztottak. Ha nem tévedek, Pomogáts Bélának mint írószövetségi elnöknek első útja Bukarestbe vezetett 1995-ben, s ezúttal valóban a zordnál is zordabb természeti erőkkel találta szembe magát. Méliusz József december ötödikei temetésére indult Budapestről a román fővárosba, olyan időszakban, amikor a téli szél- és hóvihar fél országot bénított meg, s napokra megszűnt minden szárazföldi és légi járat, ami összeköthette volna a két fővárost. Végül talált Pomogáts egy „biztonságos” vonatjáratot, amelynek aztán az olténiai vad éjszakában órákat kellett vesztegelnie, amíg az elemek valamelyest kitombolták magukat, s tovább folytathatta útját a szerelvény. Tanúsíthatom, ha megkésve is – de nem megtörve! –, megérkezett a küldött azon a decemberi napon, s az Elhunyt lakásában az összegyűlt maroknyi gyászoló híve tényleg vigaszra lelt...
Egy másik alkalommal aztán útitársa lehettem, amikor Budapestről egy másik térségbeli fővárosba, Pozsonyba szólt a meghívásunk, a Cselényi Lászlót köszöntő-méltató konferenciára. Ekkor, 1998 tavaszán a mintaszerű előadó élő példájaként tekinthettem rá.
A nyolcvanadik születésnapja alkalmából készült s már idézett interjúban (készítette Lőrincz György) mondotta el Pomogáts, hogy Kuncz Aladárral úgy kezdett foglalkozni, hogy szülei családi könyvtárában talált rá a Fekete kolostor első kiadásának (1931) egyik példányára, amelyet a kezelés alatt álló, súlyos beteg író édesanyjának ajándékozott, lévén, hogy ő mint fiatal orvos azon a klinikán dolgozott, ahol Kunczot ápolták. Kuncz Aladár munkásságával foglalkozva tulajdonképpen a Nyugat nagy nemzedékének örökségével találkozhatott a kutató, amely így számára is azt példázhatta, hogyan lehet egyeztetni a hagyományokat és a modernizációt, a magyar és európai értékeket. „Jól tudták – írta egy eszmefuttatásában, az általa használt műfaji megnevezéssel: nemzetpolitikai jegyzetben –, hogy a magyarság és európaiság fogalmát nem lehet elválasztani egymástól: aki nem marad magyar, az gyökértelen lesz Európában, és aki nem lesz európai, az magyarságát is el fogja veszíteni.”
Pomogáts számára a Kuncz irodalmi munkásságával való elmélyült foglalkozás (egyetemi szakdolgozat 1957-ben, monográfia 1968-ban, a monográfia javított és bővített kiadása 2001-ben) egyúttal Erdélynek mint szellemi hazájának a felfedezését, valamint az erdélyi (romániai) irodalom szereplőivel való szoros személyes-baráti kapcsolatok kiépítését is jelentette közel öt évtizedes „Erdély-járásai” során. Nem csoda, hogy főművének is a Magyar irodalom Erdélyben című, négy kötetre tervezett – csak sajnálhatjuk, hogy a negyedik kötet befejezetlen maradt! – monumentális munkáját tartotta. Én magam, a harmadik kötetet bemutatva, erdélyi magyar irodalmi enciklopédiáról beszéltem...
* * *
Az irodalomkritikus és -történész számtalan erénye közül a tudósnak a tárgyával szembeni alázatát, az értékek iránti nyitottságát, valamint ítéleteinek árnyaltságát emelném ki. A kényesnek tartott kérdéseket, legyenek azok irodalmiak vagy közéletiek, Pomogáts sohasem kerülte meg, sőt éppen ilyenek tárgyalásakor váltak nyilvánvalóvá megfontolt állásfoglalásai és árnyalt ítéletei. Nyíltan és egyértelműen fogalmaz például Nyirő József 1940-es évekbeli szerepvállalása kapcsán, nagy tévedésnek tartja, hogy közíróként háborús propagandát folytatott, képviselőként meg a Szálasi-féle hatalmat szolgálta ki 1944–45-ben. Hasonló nyíltsággal és árnyaltsággal találkozunk a Szilágyi Domokosról készült Pomogáts-portréban is. Nem kerüli meg a költő fiatalkori együttműködését a román titkosrendőrséggel, de ez nem változtat lírai életműve megítélésében, esetleg új tényezőnek számít a költő tragikus világlátásának értelmezésében. Szilágyi Domokos így „személyes sorsában lett a történelem, ha nem is ártatlan, de jobb sorsra érdemes áldozata – írja Pomogáts. – Részvétet érdemlő életét az zilálta szét, hogy engedve a gonosz kényszernek, vállalta az együttműködést a diktatúra titkosszolgálatával, és az teljesítette be, hogy végül önvádak által gyötörve önként utasította el az életet. Költészetén mindez tragikus nyomot hagyott, munkásságának értékét és őszinteségét azonban mindez alig érintette: valójában a zsarnoki uralom áldozatai között van a helye.”
Pomogáts Béla munkáiban testet öltött érdeklődési köre és kutatási területe igen széles. A nemzeti kérdés és a magyarságtudomány ügyének írásban, élőszóban, civil szervezetek élén való állandó ébrentartása mellett én a huszadik századi magyar irodalom- és kultúrtörténet művelését emelném ki. Mindezeknek sok szempontú megközelítése és bemutatása könyvek tucatjaiban jutott el széles olvasóközönséghez. A legtermékenyebb írástudóink közé emelkedett az, akitől most igen nehéz búcsút vennünk...
Isten nyugtassa nagyra becsült Barátunkat!
