Bravúros debütálás novellaszereplő-mészárlással

Forgács Péter Szuperholdja atipikus első kötet. Szerzője nem a húszas éveinek elején, hanem az ötödik ikszen túl adta közre, és talán az sem szokványos, hogy valaki a matematika és a fizika irányából jusson el a szépírásig. (Persze, tudom: Esterházy…) Meg aztán: első köteteknek nem szokásuk közel kétszáz oldalasnak lenni. Megannyi ok arra, hogy az olvasó kíváncsian vegye kézbe Forgács első könyvét – és alkalmasint a recenzens is meg akarja fejteni, milyen erények repítették ezt a debütálást a Margó-díj előválogatásának tízes listájára (s persze azt is, miért nem lett végül mégsem ezé a köteté az aranyérem).

A kötet nyitánya rögvest rárúgja az olvasóra az ajtót, a legjobb értelemben. Jókora bátorság kell ahhoz, hogy novelláskötetének első ciklusát az adott szöveg terén kívül semmit sem jelentő Bebebe címmel kezdje a szerző. Ahhoz meg dupla adag kurázsi szükségeltetik, hogy a ciklust – tehát magát a kötetet is – A mestermű című írással indítsa, ráadásul ezzel a kezdőmondattal: „Sosem derült ki, miért tette.” Mindez így, együtt elég ahhoz, hogy a Szuperholdé legyen az elmúlt évek egyik legunortodoxabb felütése: már csak azért is belefog a kötetbe az olvasó, hogy megtudja, mi végre ez a fene nagy szerzői önbizalom.

Hamar kiderül: Forgács önbizalmának megvan a fedezete. A Bebebe beszippantja az olvasót. Mintha az első novellaciklusban a szerző próza-akrobataként akarná bemutatni összes bravúrját. Először A mestermű autisztikus főszereplője tolja túl egészen felesége öngyilkosságáig a türelemüveg-építést röpke két és fél oldalon, aztán az Ajtó merészel ikernovellaként Gogol A Köpönyegének 21. századi prózanyelvre hangolt rokonának lenni. Maga a Bebebe pedig nem véletlenül hajaz címében Lázár Ervin Dömdödömére: ez a keserédes novella ugyanis éppen olyan, mintha valaki a Négyszögletű Kerek Erdő mesélőjével íratta volna meg Tar Sándor életművének valamelyik darabját.

Aztán a következő néhány írás azt is sejtetni engedi, miért nem lett mégsem Forgács Péteré a Margó-díj. Megszaporodnak ugyanis azok a két oldalnál rövidebb novellák, amelyek többet markolnának, mint amennyit fogniuk sikerül, és az öngyilkossá lett novellahősök is elkezdenek kisebbfajta hullahegyet alkotni. Az egy rugóra járó novellák benntartását a kötetben végképp érthetetlenné teszi, hogy Forgácsnak nagyon is gazdag az írói fantáziája: van, hogy a novellában kiírott novellapályázat jelenti a kulcsot egy műkincsrablás rejtélyének megfejtéséhez (Napút – sötétben), a Szembesítés pedig azok számára kínál létfontosságú tanulságot, akik úgy vélik: érdemes társkereső csetben Bret Easton Ellis-rajongónak hazudniuk magukat anélkül, hogy ellenőriznék, nem figyel-e a csetpartner a szemközti ház ablakából egy távcsöves puska teleszkópján keresztül. A ciklus legerősebb darabja egyszerre a leghosszabb is: a Zsé pozsonyi diáktörténetében Forgács működőképes személyiségeket rajzol fel néhány célirányos párbeszéddel, és még a főszereplőt sem kell kinyírnia a csattanóhoz.

A második, Túlélők című ciklusban tovább folytatódik a hullámvasút, ám a hegymenetek itt a korábbiaknál is pompásabb csúcsokig juttatják az olvasót. A Helsinki–Budapest járat Forgács legerősebb novelláinak egyike: mer specifikus lenni, és ott van mögötte a vasfüggöny által kettézárt Európa minden nyomorúsága, rádöbbenésbe torkolló illúziója és naiv romantikája. A Jonathan szintén transzkulturális vizeken navigál sikerrel. A Bécsben élő, harminckét éves nigériai sportszerárus és a kis felvidéki faluból való lány románcába sűríti bele a szerző annak a tragikomikumát, ahogyan a hidegháború végeztével hirtelenjében kinyílott a világ – ráadásul ez a novella szállítja a kötet legfifikásabb allúziós poénját is, azzal, amikor az unokájáért aggódó após a híres U2-album címét kölcsönözve így szólítja fel újdonsült vejét arra, hogy vigyázzon újszülött kisgyermekére: „Bitte, achtung bébi, oké?” A tematikus sokféleségben helyet kap egy pincefogságba torkolló karácsonyfa-vásárlás (Boldog karácsonyt!), és akad olyan rémálomjelenet is, amelyben „emberi szájak módjára több száz rózsaszín húsú vagina ismételgette gépiesen: puncs, puncs, puncs…” (Mantis Religiosa), valamint szerepel a menün az Úristenhez írott, fiktív levél is (Elfekvő). Ám ebben a ciklusban is akadnak olyan szövegek – jellemzően a rövidebb novellák –, amelyek túlvállalják magukat: A halál érintésében drámaiság helyett inkább csak annak az elszalasztott lehetősége mutatkozik meg, és a Titkok lezárásaként is hiteltelennek tűnik, amikor a feleség „a beletörődés szelíd mosolyával” fogadja el az anyjától érkező jó tanácsot, miszerint nem kérdezősködni „a sírig tartó házasság titka”. A cikluszáró Itt az idő szerencsére meri bővebb lére ereszteni a szerelmi háromszög elmesélését, amelyben a férfi főszereplő éppen a fia barátnőjével csalja a feleségét, hogy aztán persze ő is a Forgács-kötet öngyilkosainak sorát gyarapítsa.

A harmadik ciklust indító Családfa két és fél oldalon viszi sikerre mindazt, amiben a kötet középső részében olvasható rövid novellák többsége kudarcot vallott: cseppet sem harsány, mégis sokatmondó mikrojeleneteken keresztül mutatja be egy család tragédiáját, és még öngyilkosság sem kell a végére ahhoz, hogy szíven üsse az olvasót. A kötetet azonban kétségkívül a Van egy hely koronázza meg: az unoka és nagyapja közös autóútjának flashbackekkel tarkított történetébe sikerrel zsúfolja bele a szerző a kitelepítésekkel, határvándoroltatásokkal terhelt közép-európai félmúltat, emlékeztetőként arra, hogy mindannyiunk számára van egy hely, ahol a nagyapánk gyerek volt – és ha nem ugyanaz a hely, ahol mi voltunk gyerekek, akkor érdemes felkeresni, ha megvan még rá a lehetőség, éppenséggel a nagyszülő társaságában. A kötet egyik legragyogóbb ékköve ez a novella, igazi antológiadarab.

Forgács Péter első kötete tehát látványos debütálás – közel kétszáz oldalnyi tárháza egy olyan szerző eszköztárának, akinek a szakmai tudása és az élményanyaga is megvan ahhoz, hogy emlékezetes novellákat írjon. A másfél-két oldalas, kevésbé fajsúlyos (vagy annak lenni mérsékelt sikerrel próbáló) darabok elhagyásával még erősebb lehetett volna a kötet. Alighanem a transzkulturális témák és az önéletrajziság markánsabb felvállalása jelenthet lehetőséget arra, hogy ez a már most is erős novellisztika újabb szintet lépjen a későbbiekben. Egy biztos: debütálásával Forgács Péter magasra tette a lécet, amit második kötetével meg kell ugrania.

Forgács Péter: Szuperhold. Méry Ratio, Somorja, 2020.

‍