Boszorkány

Míg hiszékeny nők vannak a világon, addig bármelyik falusi boszorkány pompásan meg tud élni a tudományából – mondta az öregasszony. Csak jól kell tudni bánni a szavakkal – tette még hozzá –, és bele kell látni a lelkekbe.

A lány, az öregasszony unokája, bólogatott: igen, igen, a kuruzslás olyan, mint a mesterlövészet. Nem lehet szem elől téveszteni a célpontot – azaz a pénzt. Ezért nem remeghet a kéz, amely a puskát tartja. Az ember egy olyan állat – oktatta az öregasszony –, amelyet a szokásai tartanak láncon és a vágyai vezérelnek. A vágyak pedig olyanok, mint az apokalipszis négy lovasa: bajt hoznak, de enyhülést nem adnak.

A jó boszorkánynak – magyarázta a banya – nincsenek vágyai, csak egy: úgy válni hasznára a segítségre szorulónak, hogy az minél busásabban honorálja fáradozásait.

A világ darabjaira esik szét, az elme ebbe bolondul bele. Mi ezeket a darabokat szedegetjük össze – magyarázta a vénség –, majd úgy rakjuk újra össze, ahogy nekünk tetszik. Nem kell sietni, hiszen a történet régi, és még eltart egy ideig. Mert amióta ott, abban a kertben elromlottak a dolgok, az ember csak keresi önmagát. A férfi erre, a nő meg arra. Pedig megmondta a Jóisten – bölcselkedett az öregasszony –: a hívságos vágyakozásnak meglesz a méltó büntetése. Azóta van szenvedés a világon. A férfiak szó nélkül felkötik vagy halálba isszák magukat. A nők azonban segítséget kérnek. Ők meg azért boszorkák, hogy segítsenek.

De a lány ismerte már a mesterség csínját-bínját. Ott volt például az az anya a szomszéd faluból, aki minden este úgy aludt el, hogy a tizennyolc éves fia beszökik hozzá az ágyba.

Mert ő az én lelki társam – sírja a putriban az asszony a lánynak, miközben a vénasszony az egyik sötét sarokban matat –, egymás nélkül nem tudunk élni. Ő elmondja nekem, mi fáj, én elmondom neki, mi bánt.

A fiú három éve halott. Azóta vannak ezek a furcsa álmai az anyjának. A lány halottidézést ajánl, mondván, ha beszélne vele, akkor talán el tudná engedni őt. Az asszony úgy néz rá, mint egy gyerekgyilkosra.

Elengedni? – kérdezi. Nem érti, miért kellene elengedni. Ő nem tud nélküle élni.

A lány belátja: a halottidézés nem jó ötlet. Beszélgetnek. Megnézi a képeket, ahol a fiú boldogan átöleli az anyját egy családi ünnepségen, magabiztosan nevet a kamerába.

Látod? – kérdezi a nő a cigánylányt. – Milyen boldogok voltunk!

Ő is boldog szeretne lenni. De már csak esténként tud az lenni, amikor bebújik hozzá a nagyfia, átöleli és a fülébe sugdos. A lány bólogat. Sokáig tart megértenie, amíg rájön: a vigasztalhatatlan anya azt akarja, hogy egész nap ilyen boldog lehessen. A lány egy üvegcsében kotyvalékot ad neki, ahogy ő mondja, varázscseppeket, amelyet a Miatyánk mormolása közben naponta ötször kell bevenni. Fekete nadálytő, vérehulló fecskefű és pásztortáska. Ezek vannak benne – mondja. Meg még valami, de az titok, viszont meglátja, ettől minden szebb és jobb lesz.

Az öregasszony rosszallóan ráncolja a homlokát. A lány hányavetiséggel húzza ki magát.

Attól, mert örökös bódulatban tartod ezt az asszonyt – mondja a banya, miközben a szárított cickafarkat morzsolja –, nem segítesz rajta.

Az élethez boldogság kell – magyarázza neki a lány –, a boldogsághoz meg módosult tudatállapot, ha ezt egyedül nem képes elérni, én tudok rajta segíteni a főzeteimmel.

A banya nem mond semmit. Az asszony tényleg boldog, már harmadnap jön az újabb adagért. Repesve meséli: a fia reggeltől estig ott van mellette. A hálás ügyfél kezet csókol a lánynak, kezet csókol a vénasszonynak.

Én olyan boldog vagyok – mondja.

Alighogy reggel kinyitja a szemét, a fiú az ágya szélén ül. Édesanyám, édesanyám – mondja –, téged szeretlek a legjobban e világon. Ő azonnal felül és magához öleli a gyermekét. Aztán így megy ez egész nap: legyen ez a fürdőszobában, a konyhában vagy a kertben gyomlálás közben – a fia ott van mellette. Van-e ennél nagyobb boldogság?!

Te drága – örvendezik könnybe lábadt szemmel az asszony –, adjál nekem még ebből a cseppből.

Aztán ott van Júlia, akinek vadrózsa nőtt ki az öléből.

Már éreztem a hasamban, hogy valami mozog bennem – mesélte Júlia a putriban –, gondoltam, hogy semmi jót nem jelent. De ha meg kell halni, hát meg kell halni. Majd egyre jobban szúrt a hasam, és csillagokat láttam a fájdalomtól, amikor kibukkant az első tövises rózsabimbó.

A lány figyelmesen hallgatta. Tapasztalatai szerint, ha rózsa nő ki egy nő öléből, akkor nagy baj van. Ezért óvatosan járt el. Főleg miután Júlia bevallotta, nem akart azonnal boszorkányhoz fordulni, mert szégyellte magát, ezért volt osztálytársnőjétől kért segítséget, aki készségesen állt a rendelkezésére, és adott neki valami szárított gyomot, amiről ugyan nem mondta meg, hogy mi az, de azt kellett innia naponta háromszor. Viszont ettől a rémségesen keserű ízű és kétes színű teától nemhogy eltűnt volna az öléből a vadrózsabimbó, hanem inkább kihajtott, és e mellett még másik kettő is megjelent. Az öregasszony, aki úgy tűnt, csak a tűz mellett szunyókál, rosszallóan ráncolta a szemöldökét.

Júlia úgy érezte, hamarosan megbolondul, de amiatt is aggódott, hogy ha túl nagyra nő a vadrózsája, akkor már nem lesz olyan hosszú szoknyája, amit felvehetne, hogy eltakarja. Viszont levágni és leszakítani sem meri, mert a volt osztálytársnője már leszakított egy kisebb levelet, és ő vérezni kezdett.

Az apámat hibáztatom mindenért – mondta Júlia. A lány bólogatott. Ismerte Júlia apját. Mindig szemrehányást tesz nekem – magyarázta Júlia. A lány erről is tudott, ahogy az egész falu. Amiért nem születtem fiúnak – folytatta Júlia. Mintha ez rajtam múlna – tette hozzá.

Mert ha fiú lennék – kesergett Júlia –, akkor rám hagyhatná a gazdaságot.

Mostanság viszont már arra panaszkodik, hogy miért nem megyek férjhez, mert akkor lenne, akire a gazdaságot hagyja. Férjhez? – értetlenkedett Júlia. Mégis kihez? Az egyik csak iszik, a másik iszik és veri a feleségét. Amelyik meg nem iszik, annak a felesége lesz zugivó vagy akasztja fel magát.

Én nem akarom felakasztani magam – mondta Júlia.

Ez érthető volt. A lány első lépésként azt javasolta, a legjobb az lesz, ha elmennek együtt teliholdkor sétálni. Júlia elképedve nézett rá. Aztán rájött, nincs abban a helyzetben, hogy kifogásokat emeljen. Így beadta a derekát. Rendkívüli helyzetekre a gyógymód is rendkívüli kell legyen.

A hold – magyarázta a lány a sétájuk alatt, miközben a falu kutyái vadul ugattak – a női erő.

És akkor nem adsz semmiféle teát vagy főzetet? – kérdezte Júlia, akit még nem ragadott magával a hold varázsereje, és nyilvánvalóan a nőiesség megélése is kihívást jelentett számára.

A Hold – magyarázta tovább a lány Júliának, amikor már elhagyták a házakat – a mi erőnk. Az éjszaka árnyai sötéten imbolyogtak körülöttük. A lány imádta az éjszakát, Júlia meg már olyan elkeseredett volt, hogy semmi sem érdekelte.

Ebből az erőből csak éjszaka tudunk töltekezni – mondta a fiatal boszorka.

Én nem töltekezni akarok – türelmetlenkedett Júlia –, hanem megszabadulni ettől a gaztól.

Úgy múljon belőled a vadrózsa, mint a hold – susogta a lány az erdő irányába.

A vénasszony szerint a lány rossz nyomon jár, mert nem az a kérdés, hogy Júlia hogyan és miért növesztette ki testéből a vadrózsát, hanem inkább az: hol gyökeredzik. Ugyanis ezen áll vagy bukik minden – legalábbis az öregasszony véleménye szerint. Ha a vadrózsa a szívből nőtt ki, akkor talán a holdfényben való sétálás javára válhat Júliának. Esetleg át lehet bújtatni a frászkarikán – vagy használ, vagy nem, de ártani semmiképpen sem árt. A szív titokzatos szerv, nehéz kifürkészni rejtelmeit. De ha a májból fut ki a vadrózsa, akkor mind kóricálhatnak a határban éjszaka, semmire sem fognak vele menni. A májban dölyfösségeink lakoznak. Azon pedig az érzelmek nem segítenek. Ha a Sátán akar megkörnyékezni valakit, nem a szívet támadja, hanem a májba fog beférkőzni, mert onnan tudja átvenni az irányítást az ember felett. A hiúság és az elbizakodás a májban tanyázik. Erre pedig lassú tűzön főzött orbáncfű- és eperlevélfőzet segít. Viszont ha a gyökér a vesébe fészkelte be magát, megint más a helyzet.

Mégis hogyan deríthetnénk ki, honnan nőtt ki ez a gyom? – érdeklődött kissé felpaprikázva a lány.

A banya persze semmit sem mondott, hanem elgondolkodva kavargatta az üstjét. A lány nem volt kisegítve, így megrántotta a vállát, és haladt tovább azon az úton, amelyen elindult Júliával. Így szerelmi bájitalt adott Júliának, de amíg ennek a hatását kivárták, addig neki Berta ügyével kellett foglalkoznia, aki már ötször vetélt el, és semmiféle csoda nem segített rajta, hogy végre anyává lehessen.

A lány már egy éve tömte a főzeteivel, azóta, hogy Berta végső elkeseredésében ellopott egy kislányt a városban. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, és Berta férje jött el a putriba, hogy bár szívből utálja az összes átkozott vasorrú bábát, de a helyzetük elkeserítő, ezért kér azonnal segítséget.

A lánynak nem kellett bemutatni Bertát, mert mindent tudott. Az egész falu tisztában volt azzal, hogy amikor Berta bemegy a városba, azzal az ürüggyel, hogy orvoshoz kell mennie, tulajdonképpen a város játszótereit és óvodáit pásztázza, ahol az ott játszó gyerekeket lesi meg.

Soha nem csinált semmi bajt – sírta a férj –, nem tudom, mi történhetett, amikor elhozta azt a kislányt a játszótérről.

Berta viszont nem akart javasasszonyhoz menni, mert úgy vélte: neki semmi baja. Szerinte ő nem csinált semmi rosszat. A vágy nem rossz. És ő gyerekre vágyik. Különben is, ki képes saját sóvárgásait irányítani? Hát nem ilyen a szenvedély, amely hajt belülről, és ami mindent felőröl? – kérdezte Berta.

Berta csak vonogatta a vállát a putriban, a férje kéztördelve könyörgött nekik, hogy adjanak valami szert vagy ráolvasást a feleségének, mert különben börtönben végzi, majd fülét-farkát behúzva eliszkolt, mivel magukra akarta hagyni őket a női praktikáikkal.

Berta csak látni és hallani akarta a gyermekzsivajt, aztán már azt méregette, ha neki is lenne, az vajon milyen lenne: fiú vagy lány, vékony vagy dundibb, szőke vagy barna, egyenes hajú vagy göndör. Majd rájött arra, hogy minek bizonytalanságban élni, hiszen akár válogathatna is a meglévő gyermekek közül.

A banya szerint nem mindenre megoldás, ha főzetekkel tömi az ügyfeleit a lány. A baj az – folytatta rendületlenül az öregasszony –, hogy őt is magával ragadta a korszellem, és minden bajra azonnal gyógyírt akar. Márpedig – mondta a vén boszorka – akár a lélek, akár a test betegsége esetén a gyógyuláshoz legfőkképpen türelemre és időre van szükség. A lány figyelmesen hallgatta, de magában úgy vélte, könnyű volt a vénasszony fiatal korában hosszasan suttogni a sötétségben, de most már más világ van, ha ő rögtön nem nyújt megoldást, akkor máshoz mennek a türelmetlen ügyfelek. Mert itt van például Júlia esete. A vén boszorka nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy ő szerelmi bájitallal akarja gyógyítani az indokolatlan helyen növekvő vadrózsafát.

Három hét múlva tört ki a botrány a faluban, amikor kiderült: a lelkész – öt gyermek apja − megszökött Júliával. A lelkész felesége hamarosan megjelent a putrinál, és felbőszült fúriaként rúgta be az ajtót, elmondva mindennek a lányt. A banya éppen az apróhirdetéseket böngészte az újságban. A halálozási híreket szerette olvasgatni, százévesen szinte mindenkit ismert, és nagy boldogsággal töltötte el, hogy mindenkit túlél. A lelkész felesége szerint Isten átka fog lecsapni az összes elfuserált falusi boszorkányra. De mielőtt ez a teológiai fordulat bekövetkezhetett volna – biztos, ami biztos –, minden keze ügyébe eső üvegcsét, edényt, poharat, kancsót összetört. Majd elviharzott.

Mondtam neked – intette a banya a lányt –, ne adj annak a lánynak napraforgó-, csalán-, petrezselyemkeveréket. Amíg nem tudod megfejteni, mitől nyílik a vadrózsa az ölében, addig nem adhatsz neki olyan főzetet, amely arra készteti, hogy cafkaként viselkedjen. Ebből is látszik, nem állsz készen még erre a hivatásra.

A lány megvonta a vállát. Hiába akadékoskodik az öregasszony, Júlia gondja megoldódott. Megszabadult az apjától, van férje – és bár az odavezető út kifogásolható, ő nem a lelkész felesége, hanem Júlia iránt kötelezte el magát, akinek a búját-baját minden kétséget kizáróan megoldotta.

De a baj sosem jár egyedül, így másnap Berta férje rontott be magából kikelve, hogy az mégsem járja, hogy a felesége olyan állapotban kóvályog otthon, mintha wellness-szállodában lenne.

Ki fog itt főzni, mosni, takarítani? A házasság nem üdülőközpont!

A lány minden erejével próbálta megnyugtatni a feldúlt férjet, de a helyzetet már szép szavakkal nem lehetett megoldani, így nem maradt más, mint hogy ingyen rátukmált a férfira is egy főzetet. Az emberek mindig is rajonganak azért, amiért nem kell fizetni, így ez a magából kikelt férj is boldogan nyakalta be a boszorka kotyvalékát, és rögtön nyugodtabban viszonyult felesége felületes háztartásvezetéséhez.

Pár hét múlva már arról pletykáltak a faluban, hogy fut a gazdaság, fut a ház, a tehenek magukban bolyonganak, este a szomszédok fejik meg őket, a tyúkok a patak partján kapirgálnak, a leves odakozmál, azt eszik, amit a szomszédok főznek nekik.

A banya csendben ingatta a fejét. A lány megvonta a vállát. Mit akar – háborgott az öregasszonynak –, a férj már nem forrong, és mindketten elégedettek. Alig pár hónap múlva már arról suttogtak a faluban, hogy Berta gyereket vár.

Na, látja – dicsekedett a lány az öregasszonynak –, még hogy nem vagyok felkészülve erre a mesterségre!

‍