Borsodi L. László prózaversei

Rácmolnár Sándor: Cipőfényező fiú

Névjegy1

Édesanyámhoz álmában odahajolt Szent László, és fülébe súgta a nevemet. Így lettem királyi névvel kisiparos sarja: a keresztségben László, az anyakönyvben Ladislau, otthon és a szomszéd bácsiknak Lacika, az öreg boltosnak Lackó, később, az iskolában, a barátaimnak Laci. Ha édesapám néha különös hangsúllyal azt mondta a nevem helyett, úrfi, utána napokig sajgott a bőröm.
Amikor 1940-ben bevonultak Erdélybe a magyarok, a személyazonosságimból kivonult a Ladislau, és elfoglalhatta méltó helyét a László. 1944-ben azonban kiűzték, és immár több mint hetven éve rám telepedett a Ladislau.
Kétéves szerzetességem alatt Béla volt a rendi nevem, az egyetemen B. elvtárs lettem, ha nem is vallottam egy elvet azokkal, akik így neveztek. Csak Madéfalván a gyerekek szólítottak tanár, Csíkrákoson tanító bácsinak. A tanár úr méltóságát a középiskolás sportosztályok visszaadták volna, de uraztak azok is, akik inkvizítorokként lehallgattak, hívogattak, kihallgattak, viselt dolgaimról érdeklődtek.
Évek teltek, évtizedek: maradt az okmányokban a Ladislau, mert többet nem jöttek a magyarok, az elvtársak is maradtak, csak most őket hívják uraknak. Sem elvtárs, sem úr nem vagyok immár.

1. bácsi, mondják a felnőtté lett gyerekek, suttogják az ablakon túlról a szélben rángatózó csupasz fák.

Ököllel arcomba

Feljegyzések a vizsgálati fogságról
Este az egyetemről haza az albérletbe. Görögtemplom utca 55. A zárban nem fordul a kulcs, az ajtó nyitva, a szobában vendégek, kik már szekrényemet, fiókjaimat is átkutatták, ágyamat felforgatták, naponta vezetett kétkötetes naplómat elkobozták, engem pedig magukkal vittek a Majális utcába.
Hangjuk egyre szigorúbb lett, mire beértünk, már fenyegetőztek. Vakszemüveget adtak rám, egy terembe vittek, ahol meztelenre vetkőztettek, nyakláncomat, írószereimet, cipőfűzőmet elvették, ruháimat átkutatták, rám förmedtek, hogy valljak be mindent, majd egy alagsori cellába kísértek.
Bent priccs és pokróc, ablaktalan fülledtség, remegő lámpafény. Az ajtót kívülről nyitották-zárták, a résen figyeltek. Figyelmeztettek, hogy ez nem szálloda, nappal nem fekhetek le, és élettanilag fegyelmezzem magam, de ha mégis illemhelyre kell mennem, kopogjak.
Miután kísérőm magamra hagyott, gondolkodhattam, mi lesz velem, esetleg nélkülem. De nem sokáig, mert testőröm visszatért: vakszemüveget fel, irány a kihallgatóterem, ahol a vallatótiszt már várt. Órákon át kérdezett, s mivel fukarkodtam a szóval, bizonyos szerszámokat emlegetett, ha nem mondom el, hol vannak a rendszerellenes könyvek, kiktől kaptam, miért. Aztán órák múlva ismét vakszemüveg, kísérő, vissza a zárkába. És fél óra múlva újra vakszemüveg és kísérő, újra vallatás, de hiába, a könyvek nem kerültek elő.
Reggel azonban a tiszt egy kéziratot tett elém: vallott az, aki nekem a könyveket kölcsönadta. Hát kénytelen voltam beismerni, hogy nálam, az albérlet pincéjében vannak. Fűző nélküli cipőben, három fogva tartóm a Görögtemplom utcai ház pincéjébe kísért: egy könyv, kettő, mind a három. És egy pisztoly. Szóval fegyvert is tartok! Az a tiszté, tiltakoztam. Most dobta a könyvek közé, így van, láttam! Nem az enyém! Hagyták, gúnyosan kacagtak, hatalmukkal így kérkedtek.
Vissza újra a Majális utcai épületbe, be a cellába, s hogy a félelem örökre mellém szegődjék, valahonnan fájdalmas ordítások hallatszottak be. Kínoztak valakit, vagy csak a hangját játszották le.
Este a cellából újra a vallatóba, ahol most már egy dühödt alezredes őrjöngött, hogy hazudtam, hogy haszontalan vagyok, mert vallási nézeteimmel, amiket a naplómba leírtam, ártok a pártnak, nem szolgálom az ország egyenlőségen alapuló szebb jövőjét. Majd megtiltva, hogy a kezemet felemeljem, többször arcomba ütött, és fenyegetően azt mondta, senkinek nem beszélhetek a történtekről.
A cipőfűzőket, az írószereket, a nyakláncot visszaadták, de a naplóimat soha. Elvették fiatalságom szavait, mondatait, ellenőrzés alá vonták az emlékeimet, vágyaimat.
Keményre faragták bennem az Istent.

Ünnep

1980-as évek A kapu, az ajtó zárva. Az ablakok lesötétítve, a telefon kikapcsolva. A Petőfi-képet a könyvek mögül veszem elő, édesanyám a zászlót a ruhásszekrény mélyéről. Itt-ott rozsdafoltos, a széle molyrágta, foszladozik, zászlórudat rég nem látott. A címer patináját azonban nem pótolja semmi. Kiteríti az ágyra, a feleségem az asztalon meggyújtja a gyertyát. „Az nem lehet, hogy annyi szív…” – hallom, ahogy halkan olvasom, „Egy gondolat bánt engemet…” – rezdül a levegő a lányom hangjától. Majd Miatyánk, Üdvözlégy, végül a Himnusz első szakasza. Annyira halkan szól, hogy szinte nem is énekeljük, hanem mondjuk, kérjük: „áldd meg”, „akit régen tép”!
Becsukjuk a köteteket, a zászlót egyenként megcsókoljuk, majd édesanyám összehajtja, kezével végigsimít rajta, a szekrényébe valahova hátul elteszi, egyedül ő tudja, pontosan hová. A Petőfi-kép is visszatér rejtekhelyére.
Elfújjuk a gyertyát. Nem nézünk egymásra.

Halottak napja

Egy azért, aki nemzett, és aki megszült. Egy azért, aki ölelt és ölelhettem. Egy a nagyszüleimért, a déd- és ükszülőkért. Egy a barátaimért, egy a volt tanáraimért és tanítványaimért. Egy azokért, akik a kolostorokból a kriptákba költöztek.
Egy a tatárok által felgyújtott huszonhat csíki faluért. Egy Nándorfehérvárért, egy Tolvajos-tetőért, egy Pásztorbükkért, egy Madéfalváért, egy Nyergestetőért és Aradért, egy Trianonért, egy 1956-ért, és egy a kommunisták által meglopott ifjúságomért.
Ég, lángokban áll az egész temető. A sírokon túl is sírok. Kövér cseppek homlokomon, arcomon, mire felébredek. És ellobban minden.

Milyen vagy

Amikor gyermek voltam, termetesnek képzeltelek, nagyon erősnek, őszes hajúnak és mosolygósnak, mint aki mindent tudsz. Inkább férfinak, mint nőnek, ahogy festményeken, faragott képeken láttalak, ahogy dörgedelmes, hosszú prédikációkban rólad meséltek, s akitől, bizony, kicsit féltem.
És hosszú évtizedek következtek: azt mondták, mese vagy, emberi találmány, azt mondták, nem vagy, nem leszel, mégis tiltottak tőled, templomaidba nem engedtek, megfenyegettek, ha rólad beszéltem, tanácsolták, inkább felejtselek el. Hiába, te mindig velem maradtál. Nem árultam el nekik, hogy te nemcsak a templomban vagy, az imában, szoborban, beszédben, hanem ott vagy a csendben, és ott vagy a matematika bonyolult képleteiben, a fizika törvényeiben, a kémiai kötésekben, a vegytani reakciókban, az evolúcióban, a DNS kódrendszerében, hogy a történelmi sorsfordulók nagy eseményeinek látszólagos véletlenjei mögött is tulajdonképpen te működsz. Hogy velem vagy akkor is, amikor miattad ököllel arcomba vágnak, amikor órákig tartó gyűléseken a materializmussal agyunkat mossák, nem árultam el nekik. Mert én hittem: ha gyakran egyedül is érzem magam, ha nem is talállak, de állandóan kereslek, te kitartasz mellettem. És nem is hagytál magamra, amikor eltörött a lábam, vagy kivágták a kelésemet, akkor sem, amikor édesapám meghalt, és hirtelen családfenntartó lettem, éjszakákon át az óráimra készültem, hogy a gyermekeket az iskolában igényesen taníthassam, és akkor sem, amikor asszonyom itt hagyott, amikor infúziók között feszültem, és végül végleg megöregedtem.
Ma már tudom: arcod nem borostás, nem öreg, tekinteted nem jóságos, nem bölcs. Nincs karod, lábad, hangod. Ma már tudom: nem vagy sehol, és vagy mindenütt. Te vagy a csend, te vagy az észrevétlen lüktetés, s tán te vagy, ki majd egyszer magamhoz békítesz, magadba fogadsz.

A körtefa

Ott áll a községháza előtt, árnyéka terebélyes, törzse vastag, odvas. Ő a legöregebb a faluban. Látta elgyalogolni Móricz Zsigmondot, Majláth Gusztáv Károlyt, a gróf püspököt, Márton Áront, a gyermeket, és láthatta a somlyói barátokat, Boros Fortunátot és Benedek Fidélt, Hajdu Leándert és Écsy Jánost, Pöhacker Balázst és Bartók Albertet, Sztrátya Romuáldot és Márk Józsefet. Alatta vonultak Mária szentélye felé a zarándokok – daliás legények, szép leányok, apáink, anyáink, ráncos öregjeink.
Láthatta, milyen színdarabon szórakozik a nép apraja-nagyja, hallhatta, hogyan szól a dalárda, a báli táncokat némán szemlélte, a szerelmeseket szemérmesen eltakarta, munkás napokon az erdőről, mezőről megtérőket hűs lombjával vigasztalta.
És látta a frontra vonulni a családfenntartó férfiakat, a szeretőjük illatát még magukon érző ifjakat, az őket sirató asszonyokat, lányokat, az elárvult házakat, udvarokat. Ahogy trikolóros karszalagú, fegyveres civilek a környék határvédő katonáit összeterelik, és a községháza udvaráról az orosz paradicsomba hurcolják. Majd évtizedek jöttek, Isten nélkül, vörösen, sarlóval, kalapáccsal, dölyfös-kegyetlen pártbrigáddal, kulákokkal, a parasztot kisemmiző kollektivizálással. Túlélte azokat is.
Még ott áll a községháza előtt. Egyre több koronájában a száraz ág, egyre kevesebb madár lakja, egyre nagyobb törzsén az odú. Árnyéka vékonyodik, mindenféle szelektől megremeg.
Mintha felejtene. Mintha már nem is látnám.

Jegyzet
1 Az Estére megöregszel című készülő kötetből.