Borbély-ház (Prózák)

Borbély-ház

‍

A ház fényei vörösen égtek. Épp azelőtt fordították el az ajtófeliratot, mielőtt a férfi belépett volna. Nem nézett hátra, nem húzta be maga után az ajtót, csak közönyösen elszenvedte, ahogy a fémajtó lassú, idegölő nyikorgással becsapódik mögötte.

Sérült lábát maga után húzva lerogyott a legközelebbi helyre. A nyúzott, szenvedélyvörös kanapé, amin helyenként fel volt szakadva a bőr, rohamosan számolta fel a szebbnél szebb harisnyákat. A férfi az elfutott szálakat néha szebbnek találta magánál az aktusnál is. Talán Borbély úr, a virágzó vállalkozás tulajdonosa is hasonlóan érzett, ezért nem került még szemétre a rozzant bútordarab.

Hirtelen mintha csak odavarázsolták volna – bár valószínűleg addig csak egy eldugott raktárhelyiségben bujkált –, a várakozó férfit egy magas, tagbaszakadt nő környékezte meg. A törtfehér hálóing ízléstelenül rövid volt rajta; az áttetsző ruha ejtett válla olyannyira feszült terebélyes karján, hogy a front szenvedéseit is megélt férfi egy pillanatra összerezzent. Elbűvölte a hosszú, ébenfekete haj, amely csillogott, akár egy bakelitlemez. A vörös rúzzsal túlrajzolt szájon bűnös mosoly tűnt fel.

A kokott – látván, hogy a férfi nem tanúsít különösebb ellenállást a látvány iránt – a kezénél fogva megragadta. A megigézett kuncsaft ujjpercei szinte ropogtak az erőteljes szorítástól, ahogy a karakán nőszemély lábra állította. Ahogyan az emelet felé terelte, a férfi hezitált kissé ugyan, de tudta, vannak a természetben olyan erők, amelyekkel nem képes szembeszállni. A harmadik lépcsőfoknál rossz lába megbotlott, de a hölgy acélos tartással kitartóan vonszolta maga után.

Mielőtt a folyosó vaksötétje elnyelte volna őket, a férfi még utoljára lomhán menekülőút után nézett. Amint hátrafordult, meglátta, ahogyan az ajtóra akasztott tábla másik oldalán megcsillan az írás: szombatonként személyzetcsere.

‍

‍

Áthallás

‍

Menyhért átlagos mélabús mezőberényi munkásemberként tologatta talicskáját egyik helyről a másikra. Ez a napja is szokásosan telt; a déli ebédszünetben elmorzsolta mindennapi kenyerét, és mire a nap elindult lefelé lejtőjén, borzasztó derékfájdalmak kezdték el gyötörni.

Ötkor lerogyott a hazafelé tartó piros autóbuszra, de akkor már olyan fáradt volt, hogy gondolkodni sem volt ereje. Egyébként sem szokta ilyen haszontalan tevékenységekre vesztegetni energiáját, de ma a buszsofőr felé még egy kedves adjon istent sem dobott. Szemernyi agyát teljesen lekötötte, hogy ne gondoljon bizonyos dolgokra; egy tavalyi halálesetre, a felgyülemlő hitelekre, az elvesztegetett évekre, különben problémái, mint halmozódó szennyes, gyűltek volna egyre nagyobb kupacban. És egy dolgot fontos Menyhértről tudni, semmit sem utált jobban, mint mosni.

– És nem szabad, Marcsi édes, szív alakú szájára sem gondolnod, amikor szerencsétlen nejed éppen nem…

– Ki beszél? – eszmélt fel fáradtságából emberünk, és egy kopó tekintetével nézett körbe a buszon. Rajta kívül csak egy középiskolás-forma srác gubbasztott lehajtott fejjel a szemközti ülésen.

– Hé! Az asszonyomat szádra ne vedd! – mondta, és kezével fenyegetően intett egyet a fiú felé, aki összeráncolt szemöldökkel felnézett, majd lomhán visszahajtotta fejét.

– Nem szoktál így ráförmedni senkire, kivéve amikor mocskosul elázol…

– Két és fél éve józan vagyok!

Útját hazafelé csendes zötyögés kövezte. Az ifjú továbbra is lehajtott fejjel gubbasztott, Menyhért viszont idegesen kapkodta a fejét, és olyan szaporán vette a levegőt, akár egy felbőszült bika, már csak a fénylő karika hiányzott volna az orrából.

– Remek, most kénytelenek leszünk megvárni, amíg kissé lenyugszol.

– Nem vagyok ideges! – kiáltott fel, és öklével rávert egyet a leszállásjelzőre. Morcosan lekászálódott a buszról, majd hazafelé vette az irányt. Legalábbis arrafelé törtetett, de a sarki ABC-nél hirtelen a megszokott bal helyett egy éles kanyarral jobbra fordult.

– Na, erre biztosan nem számított – motyogta az orra alatt.

Roppant elégedett volt magával, de aztán mégiscsak visszafordult, és a haszontalan kerülő után lomhán kinyitotta háza nyikorgó ajtaját. A benti összkép eltért a megszokottól, mosatlan ruhák hevertek ugyan a földön – akár futtában odavetett bábuk egy sakktábla kockáin –, de a kupacok sokkal kisebbnek látszottak. Menyhért koszos alsóneműi és foltos munkaruhái a szoba egy-egy szögletében gyülekeztek, de felesége levetett fűzői és díszes kiegészítői sehol. Az üvegpoharak és evőeszközök mind a helyükön, de a hozományul odakerült porcelán tányérkészletet elnyelte a föld.

– Mégis hova a fészkes fenébe tűnt az asszony? – bukott ki belőle a megbotránkozás, mintha csak én adtam volna szájába.

A kétajtós szekrény kifosztva, a levendulaszappannak csak ragacsos nyoma látszott még a fürdőben. Legalább a férfi értékesebb bőrcipői, karórája, sőt, az a pár érme is, amit a párnája alatt tartott, érintetlenül pihent megszokott helyén.

Lehet, hogy csak elutazott…

Mégis hova utazott volna?

Talán csak elment a rokonokhoz.

Igen, Hódmezővásárhely biztos nagyon szép az évnek ebben az időszakában: november közepén. Legalább magadnak ne hazudj.

Nem hazudok!

Köpte, de azért az él már kissé eltörpült hangjából. Állt a szoba közepén, és a ruhásszekrény üres hátlapját bámulta, mintha onnan érkezne a megváltás.

Révedését két gyengéd koppantás szakította félbe. Egy pillanatra azt remélte, felesége az, de csak Marcsi göndör fürtjei tűntek fel az ajtónyílásban. Szív alakú száján aggódó, szemérmes mosoly díszelgett. Meg sem kellett szólítania a férfit, az máris elkezdte rázúdítani a panaszáradatot.

Nem tudom, mégis hova a fenébe tűnhetett! Reggel még kutya baja volt, vagyis na, kissé ridegnek tűnt, de hát tudod, egy ideje milyen frigid az asszony. De azért ez még hozzá képest is szeszélyes. Megértem, hogy a nőknek néha kell egy kis drámaiság, de mindennek megvan a határa. Egyébként oka sem volt haragudni, jól keresek, keveset vagyok itthon; nem értem, mi tüzelhette fel ennyire.

Kivéve, ha kettőtök viszonyát meg nem tudta.

Jócskán diszkrétebb voltam, mint máskor. Az lehetetlen!

– fejezte be a szónoklatot, de azért bűnbánóan a halom szennyesre sandított, aminek tetején ott hevert Marcsi nemrég hévben letépett blúza.

Én mondtam el – suttogta a nő félszegen, miközben szoknyáját simítgatta.

Hogy mi a fészkes fenét csináltál?!

Ugyan, Menyus, előbb vagy utóbb úgyis megtudta volna, legalább így végre nyíltan együtt lehetünk.

A sokatmondó csendet Marcsi roppantul neheztelő, durcás arckifejezése követte. Menyhért – kizárólag, mert gyerekkorától azt sulykolták belé, hogy nőket megütni tilos – haját tépkedve szentségelt, és sétált fel-alá a szoba közepén.

Egy makacs férfi önbizalmával káromkodsz, pedig igazán tudhattad volna, hogy ki fog derülni.

Mégis honnan a fenéből tudhattam volna, hogy ez a szajha beköp a nejemnek?

Hogy minek neveztél?! – sipákolt Marcsi egy oktávval magasabban a megszokottnál.

Nem hozzád beszélek!

Akkor ki máshoz? Istenem, egy magában motyogó hülyéért tűrtem el ennyi mindent?! – szólt, félig önmagát korholva, és felháborodottan kiviharzott. Szoknyája még perdült is egyet, mielőtt az ajtó becsapódott.

Marcsi fürge lépteivel már szinte a sarki ABC melletti kereszteződésnél járt, amire Menyhért utánacaplatott. Ifjú korában már rég utolérte volna, de most meggyötört dereka csak nem engedett. Hirtelen olyannyira belenyilallt a fájdalom, hogy az út közepén megállt, és nem bírt továbbhaladni; szemeit lecsukta, nehogy a kínszenvedés könnycseppjei kiszökkenjenek rajta. Vélhetően ezért nem látta a piros autóbusz jelzőfényeinek villanását, csak amikor már túl késő volt. Nem volt ideje feleszmélni, mielőtt a kerekek derekát éppen elkerülve áthajtottak húsos combjain. Érezte, ahogy végtagjai, beleértve különösen becsben tartott szerszámát is, lassan bénulni kezdenek, mint amikor az embert jeges vízbe mártják, hogy indulatait visszafogja.

Most biztosan arra gondolsz, hogy az élet talán mégiscsak szeret bosszút állni.

Nem is erre gondolok, hogy rohadnál meg!

– nyögött fel, és igaza is volt. Valójában arra gondolt, hogy az asszony hiányában vajon ki fog otthon mosni.

Menyhért! Jaj, Menyus! – sikoltott fel keservesen Marcsi, aki a balesetet hallva feladta utálatát, és visszasietett.

Marcsi, kérlek, ne hagyj el… – szólt elgyengülve.

Látod, Menyhért, talán ez a baleset valami felsőbb jót szolgál. Mondjuk én nem tudnék élni a tudattal, hogy valaki csak azért marad velem, mert majdnem meghaltam. Nem valami… romantikus.

Pofa be!

Hallgass! – kiáltott rám Marcsi is, magas szopránja szépen összeérve a férfi baritonjával.

‍